Békés Megyei Népújság, 1982. május (37. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
1982. május 1., szombat o NÉPÚJSÁG Kende Sándor: Munka és művészet Egy tiszta arcra, lágy mozdulatra, mély mosolyra hányszor fut ki a szánkon az áhítatos szó, és milyen mámoros elragadtatással sóhajtunk föl, hogy — olyan, mint egy szobor!... Viszont a legtökéletesebb szobor láttán se mondjuk, hogy — olyan szép, mint egy ember. Legföljebb így: — pont olyan, mint egy ember. Vagy: — akárha igazi volna! Csak épp a minősítő szócska marad el. Hogy: — szép. Miért?! Avagy egy másik elgondolkoztató jelenség (egyáltalán nem aforizma): — Ügy dolgozik, mint egy gép! — mondjuk, ha dicsérni akarjuk valakinek a szorgalmát és munkaerejét. Akkor viszont minek törjük a fejünket olyan eszelős kitartással azon, hogy föltaláljuk végre azt a gépet, mely úgy dolgozik majd, mint az ember? ... Hogy érdemes-e, nem tudom. Mert csöppet sem vagyok biztos abban, hogy a fáradozás és fejtörés létjogosultságát igazolhatja a számokkal kifejezhető hasznossági mutatók pozitív alakulása. Illetve, igazolja-e majd? A világ (gazdaság) története során ugyanis igen sok látványos bukfenc tanúi lehettek már a számokban föltétlenül hívők. Csoda, milyen értetlenül állnak ilyenkor a váratlan jelenség előtt, s milyen bá- mész bárgyúsággal álmél- kodnak azon, hogy erre bizony nem számítottak. Igaz, inkább így szokták mondani : — erre nem lehetett számítani. — Valóban nem lehetett volna? ... ... A munka nem azért szép, mert dolgozni jó. Hiszen nem is jó; legyünk őszinték és pátoszmentesek. Vagy legtöbbször nem az. De akkor hogyan merhettem azt mondani mégis, hogy: szép?! — Első hallásra alighanem berzenkedni támad kedve mindenkinek, aki általában dolgozik. Megnyugtatásul és némi magyarázatképpen: én most nem erkölcsi oldaláról értem a munkát, nem is az értelmét firtatom, sem azt a bizonyos nagy muszájt (nem vagyok hitszónok, és nem képzelem magam közgazdásznak) ; nem értelmezem, hanem — nézem. A szó szoros értelmében:: nézem. És így, nézve, azt látom, hogy szép. A szakember mozdulata. Minél jobb szakember, annál szebbek a mozdulatai munka közben. (Ez már egymagában is óriási tétel: vagyis, hogy a szakszerűség — szép!). Esztétikai szépség, igen. Ahogy például a kaszáló ember hátában-derekában az izmok megnyúlnak-átváltanak-visszahúzódnak- újrafeszülnek, mint valami belső dallam harmóniája szerinti ritmushullám, össz- hangzat, kicsiszolódott és tiszta törvényszerűség, semmi fölösleg, csak a végtelenségig ismétlődő igazság: a lendülő kasza íve, amint betölti az inak és izmok játékának cáfolhatatlan célszerűségét!... Vagy ahogyan egy lakatos a csavarhúzójáért nyúl, s az élét gyors biztonsággal, a csavarfej vágatába illeszti!... Vagy amikor a laboráns a szeme és a lámpafény közé emeli a kémcsövet. Nem a villanysugár szikrázó játéka, ahogy az üveg domborulatát körbetáncolja, sem az a derengés, mely áttetszik a fehér köpenyes kislány haja hullámai rit- kulatában, hanem maga a mozdulat a fényforrás felé, a legszebb ívű lendület itt is: a szerszámmal az eszköz felé!... Aztán ugyan melyikünk nem nyitotta még föl a karórája fedelét bicskával? — de milyen precíz és szálkavékony mozdulat ez, ha az órásmester pattintja le az üveget a számlapról!... S a címtábla- festő, ahogy a nagybetűk határait meghúzza; az egyik végén odatámasztott vonalzójára milyen elegáns biztonsággal illeszkedik a keze, ujjai között az ecsettel!... A borbély, ahogy az ollójáért nyúl, vagy amikor a fésűjével megemeli a szürke hajcsomót: az a seszínű bo- zont egyetlen érintésre lágyan bomlik elő a szerszám fogai közül, és azonnal fényleni kezd!. . . Lehet, hogy az olvasztár nagyon izzad, de akkor nem káromkodik, amikor hosszú, mitológiai vasrúdját maga elé szegezi, hogy előhívja vele a poklot, vagy amikor kormos szemüvegén át figyeli az ömlő fém színe változásait: a testtartása szép, mintha nem is erőlködne, mintha nem válhatna bármely mozdulata pillanatok alatt végzetessé, mintha ott, abban a másodpercben nem is a világ sorsa függene egy-egy váratlan helyzet értő megítélésétől, mintha verítékén és sisakján keresztül is az értelem sütne át, amely a lába mozdulását, s a kemény neki- feszülést meghatározza és átlényegíti: vagyis nemcsak mbzdulat ez ilyenkor, hanem az értelem önigazolása, a törvény válik láthatóvá, az igazság ölt testet általa, a megdönthetetlen bizonyosság! ... Gondolom, fölösleges a példák szaporítása: ez a műélvezet mindenki számára hozzáférhető. És nem is szégyellnivaló, ha netán csodálkozni merünk. Nem is csodálkozni, hanem — csodálni !... Hát ez a szépség, ez a rengeteg szépség is elvész például, ha gép dolgozik az ember helyett. Nagyon jó lenne viszont, ha nem le- gyintenénk oly könnyen, és nem nevetnénk azon, hogy a szépséget (vagy annak hiányát) állítom szembe az elérhető haszon mennyiségével — vagy éppenséggel a hiányával. És hogy mi a szép mindabban, amiről szóltam? — Igen tisztelt lángelmék hosszú sora kísérletezett már a szépség meghatározásával. Én nem hadakozom senkivel, nem kívánok okosabb lenni a hozzáértő hivatásosoknál. Én a szépet csupán ebben a viszonylatában, egyetlen összefüggésében elemezgetem. S így állapítom meg, hogy a mozgás az, ami szép ebben az óriási mindenben, amit itt csinálunk. Pontosan az a mozgás, ami attól válik olyanná, amilyen, hogy belső értelme és tapasztalati művészete fejeződik ki általa. Tehát a művészet... Ezért nem hiszek abban (hiába oly divatos ez a fölfogás!), hogy bármelyik művészeti ágnak az volna a feladata, hogy látleletet készítsen. Akár egy korszakról, akár egyféle társadalmi berendezkedés következményeiről, vagy szűkebb példaként a családi életforma válságáról stb. Nem. A diagnózis: meghatározás; — a művészet viszont csupa kérdőjel. Nem az állapot leírása a dolgunk, hanem annak a mozgásnak az ábrázolása, amely ezt az állapotot létrehozta (netán egy olyan mozgás feltalálása is, mely új állapotot hoz létre; — ez a képesség azonban csak a legnagyobbaknak adatott meg). A mozgás ábrázolása által lesz az alkotás több, mint puszta dekoráció ... A munka: mozgás. Mint a művészet. S erre a rokonságra a művészet mindig büszke. Sőt: talán nem is csak büszke, hanem ebből „él”. Hogyan? — A tisztelet iránya a divattal változik. A divaton belül pedig még egy sereg tényező befolyásolja: az érdekszövetségek pókhálórendszere, a kö- nyebbnek hitt utak csábítása, ravasz betájolóképesség s a taps részegítő mámora. Ezzel szemben én csak abban hiszek, ami van. Még akkor is, ha kézzel ugyan nem fogható, de szemmel jól látható mégis. Mégpedig itt. Itt és mindenütt. Azaz a mozgásban. Melyet, tudjuk, a munka hoz létre. Ennek a mozgásnak az észlelése a legfőbb élmény. Csaknem mindenkinek. Az érző embernek mindenesetre. Még ha nem is tud róla: nem regisztrálja, nem osztja napirendbe, nem egyezteti teendőivel, mert ez a szépség állandóan jelen van. Boncolása tehát éppen ezért a legizzóbb, írói szenvedély. Mások arcát arrafelé fordítani, amerről a szépség nyilvánvaló. Ez egyébként közel se jelenti azt, hogy a művészet dolga föltétlenül és kizárólagosan maga az ábrázolás. Inkább a teremtés. Egy öntörvényű világ teremtése. Minden műalkotás egy-egy öntörvényű, külön világ, melyben a művész a maga pártjára állítja a műélvezőt. Nem értelmi eszközökkel (az a tudományos munkák dolga), hanem érzelmi alapon. Mégpedig a fantázia segítségével. Fantázián viszont nem holmi kitalálóképességet értek, hanem épp ellenkezőleg: a különböző események (például a külső és belső mozgások) közötti törvényszerű összefüggések felfedezését. A legcsillogóbb „fantáziával” összehordott cselekménysor, bármily izgalmas és meglepő fordulatoktól gazdag: csak magánügy. A legpergőbb story is csak „sztori” marad, ha nem láttatja, hogy azért történt az egész így, mert bizonyos mozgásoknak így kellett egymásba kapaszkodniuk ahhoz, hogy betölt- ség szépségteremtő feladatukat is. De hát mik ezek a teremtő feladatok? Ezek a mu- szájok? — Erre kell a fantázia! Hogy ezeknek a kényszerítő hatalmaknak a nyomára bukkanjunk, s talán rájuk is találjunk. Ezeknek az összefüggés-rendszereknek a fölmutatása, érzelmi közvetítése: azt hiszem, a fantáziával megáldott ember legfőbb írói feladata. Mert egy-egy hangjegyhez például nem illeszthető akármilyen másik. A hangok egymásrautaltságának szigorú törvényei vannak: — ez a szigorúság viszont nem bénítja a szerző fantáziáját, hanem erőkifejtésre készteti. Ez ad a mondandójának hitelt. Az erőlködés és a fantázia dialógusa fejezi ki a törvényt. S fejezi ki azt, hogy megvalósítható. Vagyis, mozdítható. Szép munkával. r Bertalan Agnes: w Eg a nádas Schéner Mihály: Kézkivirágzás A tavaszi határban itt is, ott is égnek lökődik a tüzek füstje. Valamit égetnek. Kórót, gazt... De olyan is van, amikor az összegyűlt rongyot, rossz cipőt. Mindegy, mivel tápláljuk a tüzet, csak a hasznunkra legyen. Milyen jó állni vasvillával a tűz mellett, s éleszteni, hogy eméssze el azt, mi fölösleges, nem kell, avagy féreg, hernyók tanyája lenne. És közben nézni a tüzek játékát. A füst gomolygá- sát. Minden tüzelésben van valami ős-pogány szertartás. Valami csodálat, kimondhatatlan vonzerő eme nagyon fontos elem láttán. Igen, a tűz adja a hőt, a fényt, a meleget .. . Jaj, mi lenne, ha egyszer a tűz kialudna? Megdermedne az élet, megállna a világ. Kell a tűz, a hő, a fény, a meleg, s az ember mára fel tudja venni a harcot a vízzel, tűzzel, s mi kerülünk ki győztesen, az akarat, a munka, az ész jogán. Mienk hát a tűz! A fény, a hő, már ha egyszer ellopta nekünk Prométheusz — a mitológia szerint —, hogy hasznunkra, javunkra fordítsuk, az életünk egyik éltetője legyen ... Az állomástól jövök be, gyalog. Mindössze is néhány kilométer. S mennyi gondolat születik, míg mellettem, fent, csodálatos melódiát zúgat a szél a telefondrótokon, s előttem, a falum felől, füst lökődik az égre. Füst, tehát valaki, valahol a határ mélyén tüzel. Lassan haladok. Fáradtabb már a láb, a szív, mint ezelőtt harminc évvel. De talán a gondolatok, érzések tisztábbak, teljesebbek, világról, jelenségeiről. És ha nem is úgy szárnyalnak, hogy... a madár röptével avagy a... szél szárnyán, inkább a valóT Sághoz kötődnek, a tényékhez, az élethez. Nem tudom, ki hogyan van vele, de bennem mindig Schéner Mihály: Boldogságfa Konczek József: A hűvösvölgyi nagyréten Május, május, könnyű táncdal. Vizet isznak orgonáid. Vízi virágmuzsikával nyög az eső, messze látszik. Ködfüggönyön, rózsalángon kék hangszórók nyiladoznak, óriás harangvirágok. ■.. Apám kezét fogtam aznap. — Május! Nézz a kislányomra. Itt hajlong a zöld, zöld réten. Gyermekláncfű sárga csokra, korong-ecset a kezében. Szavai a jövőt festik, ö még mindent tőlem kérdez. Harangoz a hangom estig. A fény illik a szeméhez. Deák Mór: nnyom A konyháké megmelegedett a szürkeség barnára vált a félelem felvinnyogott mikor karjába vett anyám a játék elvesztette izét a lopott körte zamatét az eget nyakamba kötötte sálként úgy ringatott anyámMesék tündére volt ő akkor melegítős királyleány meg kellett volna lesnem egyszer de elaludtam az oldalán nagy gondolatok születnek, lobognak, nőnek a tűz láttán. Nem enyésznek el a lángokkal, és nem szállnak el a füst hátán. Remeg a szívem, az idegeim tőle, és benne az ősember csodálatával, a félelmes, de gyönyörű tűzzel: a tűzben az életet imádom. De most a remegésen túl rémület nyilai belém. Az előbbi füstgomolyag nő, nő, fekete lesz, majd odább másik füst- gomolyag bodorodik, majd harmadik... Ügy borítja be a fél eget, a fél falut, a fél tavaszt, hogy elveszi a ragyogást, el a száguldó gondolatokat. — Tűz van! — kiáltanám, de nincs kinek. Csendes a faluvég, a főutca, senki nem nyargal tüzet oltani. Persze, nem a falu ég! Csak a közel háromezer holdas tógazdaság tavainak nádasa, gyékényes gátjai. Nem keresem, levágták-e a télen a nádat? Vagy csak... felében- harmadában? Nyilván, mert most a tors, a maradék nádas ég. A millió és millió vízimadár fészekrakásának helye, az apróvadak búvóhelye. Nem vagyok vadász. Soha életemben még puska sem volt a kezemben, nemhogy lelőttem volna egy vadat is. Még állatbarát sem vagyok olyan értelemben, hogy... el- özönöljenek az állatok, kutyák, macskák ... Az aprójószágot is azért tartom, hogy levágjam őket, még ha száz szép szót rakok is eléjük, amíg megnőnek. És nem is az ellen lázadok a nagy tűz láttán, hogy az ilyen égetésekkel kevesebb apróvad kerül „puskavégre” majd ősszel, a vadászatot kedvelőknek. Nem. A fészkek semmivé levését érzem, a benne már lerakott tojások pukkanását, a ki nem kelt kicsi madarak halálát. A feldúlt, porrá égett madárotthonok jaját... Halálosan fáradt vagyok, mire hazaérek. Nem a gyaloglástól. A szívem együtt ver a rémülten menekülő madarakkal, a semmibe dőlt ígéretekkel... A kicsi madarak soha meg nem tett szárnycsapásával, a szárcsák, a vadkacsák, vadlibák, a gémek, a vidrák, a nádi verebek, de még a siklók menekülésével.... A békák talán beledőlnek rendre a vízbe, persze, ha fel tudják fogni a veszedelmet. A meg nem született lényekkel kevesebb a világ. Aká emberről van.szó, akár madárról...
