Békés Megyei Népújság, 1982. május (37. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-29 / 124. szám

1982. május 29., szombat

NÉPÚJSÁG

Az ötnapos munkarend tapasztalatai a 613-as ipari szakmunkásképzőben

Jó előkészítés, eredményes folytatás

Nevezzük nevén a gyereket. A gyulai Munkácsy Mihály Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola mammutintézmény, hiszen tanulólétszáma 1200, s ezenkívül több százan járnak az esti tagozatokra is. A dolgozók összlétszáma 152, ebből tanár 38, a szakoktatók száma ugyancsak 38, a kollégiumban pedig 14 nevelő tanár dolgozik. A tanulók 17 szakmában, valamint szakmunkásképzési célú szakközépiskolai osztályokba járnak, esti tagozaton pedig 9 éve folyik a szakmunkások szakközépiskolai képzése a különböző tanfolyamok mellett.

E tények ismertetése azért fontos, mert egy ilyen nagy és szerteágazó tevékenységet folytató intézményben talán még több gondot okozott az ötnapos munkahétre történő átállás. A gyulai intézmény ugyanis elvállalta, hogy részt vesz a kipróbálással járó úttörőmunkában. A tapasztalatok azonban, a várakozással ellentétben, igen megnyugtatóak voltak. S hogy ennek mi a titka, arról az intézmény igazgatója, Banadics Márton számolt be.

— Először is azzal kell kezdenem, hogy nálunk nagyon alapos, jó volt a Művelődési Minisztérium előkészítő tevékenysége. Ami egy kísérlet indulásánál meghatározó. Modelleket kaptunk, s e modellek között válogathattunk. Kellő körültekintés után természetesen a nekünk legmegfelelőbb mellett döntöttünk. S hogy viszonylag zökkenőmentesen siker rült a kezdés, ahhoz az is kellett, hogy már tavaly májusban szót értettünk az üzemekkel, vállalatokkal, a szülőkkel, a művelődési házzal, a sportegyesületekkel. A kollégák pedig már június 15-én tudták, mit fognak tanítani, s milyen tanórán kívüli tevékenységben vesznek részt. Tehát fel tudtak készülni.

Zöld és sárga, avagy

szerdai forduló

Sok lepedőnyi órarendet láttam már, de a gyulai szakmunkásképzőben készítettet egy lakótelepi kisszoba méretéhez tudnám hasonlítani, amely a tarka figurák alatt zöld és sárga részre oszlik. A hét szerdával kezdődik és végződik. E furcsaságot aztán hamarosan megindokolta Banadics Márton.

— Nem valami bolondos ötlet alapján döntöttünk a szerdai forduló mellett. Először is tudni kell, a szakmunkástanulók az egyik héten elméleti, a másikon gyakorlati oktatásban részesülnek. Márpedig, ha maradtunk volna a hétfő mellett, az elméleti hetet követő két szabadnappal,, a gyakorlati héttel, s az azt követő szabad szombattal és vasárnappal összesen 9 napon át nem foglalkoznának az elméleti tárgyakkal tanulóink, ami már megengedhetetlenül sok. így viszont ez az időszak megrövidült. De jó ez a megoldás amiatt is, mivel a tanórán kívüli összes tevékenységet az elméleti hétre tettük, hogy a KISZ-mun- ka. a szakkörök, a sporttevékenység igy nem egy naptári hétre esik, hanem átfolyik egyik hétről a másikra. Tehát ezt a formát jónak tartjuk, csak következetesen is kell végrehajtani. Nem mondom, hiszen az túl szép -lenne, hogy nem járt az átállás nagyobb megterheléssel. Hiszen az új nevelési, oktatási tervek, a tanórán kívüli tevékenység megváltozott .módjai, egyaránt kemény felkészülést, munkát követeltek mindnyájunktól. Ennek aztán Jövőre élvezzük a gyümölcsét.

Megoldásra váró gondok

— Az egyértelműen kedvező tapasztalatok mellett bizonyára a kísérlet során felmerült néhány megoldásra váró probléma is ...

— Először is az óratervek- % kel kapcsolatos észrevételeinkről szólnék — folytatta az igazgató.

— Többek között például célszerű lenne az úgynevezett meleg üzemű szakmák éves elméleti óraszámát az évfolyamok között egyenletesen plosztani. Például a harmadévesek heti 25 órája és az első évesek heti 35 órája között indokolatlanul nagynak tartjuk az eltérést. Hasonló a helyzet-az asztalosszakmánál is. Azt sem tagadjuk, hogy a heti 5 napos oktatás miatt nőtt a tanárok és ' nevelők terhelése. Különösen a délutáni korrepetálások és egyéb foglalkozások miatt. Gyarapodott a pedagógusok adminisztratív munkája is. Az ötnapos oktatási hétre történő áttérés következtében míg egy-egy tanárnak heti 2-4 túlórával csökkent az óraszáma, addig a szakoktatóknak 2-7 órával. A tanárok esetében korrepetálások, szakkörök indításával próbáltuk a kiesett túlórák helyét kitölteni. Hadd jegyezzem meg; a szakmunkásképző intézetek esetében a korrepetálás létkérdés. Nőtt a kollégiumi nevelők megterhelése is, hiszen hétvégeken is ügyeletet kell tartaniuk. Ugyanígy a portásoknak és fűtőknek is. Véleményünk szerint a jelenlegi szabályzókat módosítani kellene a nevelői túlórák

esetében, hiszen el kellene ismerni azt is, hogy a csökkent óraszám mellett, a nevelési és oktatási szint megtartása érdekében, végül is többletmunkát kell végezniük. Gondot okoz még az is, hogy a tanügyi dokumentációk nem igazodnak a megváltozott munkarendhez.

Sok a hétvégi program

A gyulai szakmunkásképző intézetben közösen elemezgetve az órarendet, bizony rá kellett jönnünk, hogy a rövidebb munkahét és az esti oktatás nem kis megterhelést okoz a pedagógusoknak. Bár nagyszerű ötletként említhetjük, hogy az este is tanító pedagógusoknak délelőtt — az esetek többségében — nincs tanítási órájuk. Ez is mutatja a gondos tervező munkát. Panaszkodni senkit sem hallottunk, pedig például a reggel fél 8 órás munkakezdés, és a tanműhelyek két- műszakos váltása, bizony nem kis megterhelést ró oktatóra, diákra egyaránt. Néhány tanulóval is elbeszélgettünk. A gyerekek szinte mindnyájan örülnek az ötnapos munkahétnek. Nem jelent gondot nekik a meglehetősen bonyolult órarend megjegyzése sem. Mint Tóth Zoltán, szakközépiskolai tanuló mondta: — Any- nyiban változott az életrendünk, hogy zömökebbek lettek a napok, de több időnk marad így pihenésre, szórakozásra és tanulásra is.

A megkérdezett diákok mindegyike kollégista. Ha tehetik, pénteken délután utaznak haza, alszanak egy nagyot, mert bizony fáradtak, aztán másnap segédkeznek a háztájiban. A megkérdezettek szüleinek mindegyike foglalkozik állattartással. Jól jön hát a nagyfiúk segítsége. Nagy Feri, elsőéves szakmunkás- tanuló mosolyogva azt mondta az órarendről: — Látjuk a nyitott ablakon keresztül, az még a szemnek is elég, mégis nagyon örülünk a rövidebb munkahétnek. Bár, ha délután van a gyakorlatunk, akkor este

9-ig dolgozunk a műhelyben. Szerencsére, közben meg is vacsorázhatunk.

A gyerekek délután 3-tól 6-ig tanulnak a szilenciu- mon, de mint mondták, sokszor hajnalban, vagy késő este is tanulniuk kell.

Bár a fiúk nem panaszkodtak, de egy későbbi beszélgetés során kiderült: a sokfajta tanórán kívüli tevékenység miatt gyakran nem szabad a szombat, esetenként még a vasárnap sem. Csala Mária, műszaki és egyben KlSZ-tanácsadó- tanár szerint a jövőben töprengeni kell még a mozgalmi munka és a tanórán kívüli tevékenység új munkarendhez igazodó módszerein. Nem volna szabad a tanulókat ugyanabba a padba kényszeríteni délután, amiben naponta 7 órát húznak le. Előfordul mind a gyakorlati, mind az elméleti heteken is a napi 8 órai tanítás is. Bár ilyenkor ügyelnek a tanítási órák „fajsúlyára”. A szabad hétvégére annál is inkább szüksége van a gyerekeknek, mert nőtt a hétközi terhelésük, s otthon a többségük komolyan dolgozik.

A meglevő gondok tehát — a gyulai példa alapján —, könnyen korrigálhatok. Ha felelősen, jól készítették elő a kipróbálást, nincs baj a megvalósítással sem. De a recept legfontosabb ösz- szetevője: a lelkes pedagógusgárda, s a jól felkészült, átgondolt vezetés. Akkor már nem is lehet ok a paMOZI

Dranycsapat

Mester, Kocsis Sanyi elment. A barcelonai temetőből a tengerre látni. Aki ismerős a környéken, a távolban talán észreveszi a világhíres Santa Maria vízen ringó másolatát. Turistalátványosság lett az Üjvilágot felfedező vitorlás emléke is. A dombtetőn Czibor Zoltán el- csukló hangon panaszkodik Sebes Guszti bácsinak: Mester, Kocsis Sanyi elment. Ha csupán ezt a képet, egyetlen mondatot vette volna celluloidszalagra Surányi András rendező, talán már ezért is érdemes lett volna elkészítenie az Aranycsapat című nosztalgiafilmet. Persze, egy moziműsor nem épülhet egyetlen kiragadott képsorra, Surányi András is egész estét betöltő : dokumentumlátványossággá kerekítette mondanivalóját.

Ha szokás volna mifelénk díjazni a filmötleteket, akkor az Aranycsapat című munka kigondolója pálmát érdemelne. Az általános — remélhetően már a végét járó — nosztalgiahullámot meglovagolva ugyanis az emlékezéseknek egy sajátos szeletét kapták kameravégre a film alkotói. Az ötvenes évek csodacsapatát, a legendává lett focistákat lapították mozivászonra. Ami eddig színes emlék volt, színes film lett immár. Űj nemzedék nőtt fel, akik apáik meséiben hallottak csupán a hálót szaggató gólokról, felhőfejesekről, parádés védésről, cselekről, fifikáról, s az idők szivárvány-üvégén megnemesedett vagabundságról. Most pedig ismét pályára futnak az álomlovagok, az aranylábú fiúk, frissen, lendületesen, győzelemre szom- jazöan. És mert mindnyájan szeretünk sütkérezni a régi dicsőség fényében, szívesen nézzük a megkopott filmkockákat, különösen, ha olyan korképet is kapunk, mint amilyet Surányi András rajzol az ötvenes évek világáról.

Mintha két kisfilmet ragasztottak volna egybe az Aranycsapat alkotói, hiszen a megdicsőült ’ focistákról szóló krónika után áttértek a Puskás Ferencről készített portré bemutatására. A filmforgalmazás számlájára írandó, hogy egy gyorsan el- virágzott — mert túllihegett! — Puskás-kultusz végére ért hozzá Surányi András munkája. Éppen egy éve,- hogy a Népstadionban az öregfiúk mérkőzésén hódított Puskás öcsi, immár pocakosán. Aztán minden könyvkiadási rekordot megdöntve kapkodták el a Puskás-sztorit. Meg nem magyarázható tiszteletből — vagy tapasztalatlanságuk miatt — a filmesek nem vágták ki az olyan ordítóan ízléstelen részt sem, mint a hazatérő hazánkfiát udvari bolond módjára szórakoztató, jópofa fickó magánszáma. Kár.

Mégis örülök, hogy láthattam az Aranycsapat című produkciót. Grosics, Bu- zánszki, Lóránt, Lantos, Bo- zsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Czibor. Isten veletek, fiúk, legendák hősei voltatok. Jöhetnek az új bajnokok.

Mester, elment a Csapat!

(Andódy)

B. Sajti Emese

Deák Mór:

Egérborotva

Mint minden kedves játékát, a lendkerekes egeret is az apjától kapta Gergő. Órákig futtatta az egyszerű, szürke dobozt, aminek piros szeme volt — különösen a lengő, hosszú drótfarok és a csikorgó fémkerekek ragadtatták el. Gergő hatalmas, barna szemével azelőtt olyasmit is látott, amit soha senki nem mutatott meg neki — de ahogy cseperedett, egyre inkább csak egér- nyivé szűkült világa érdekelte. És ebben a világban csupán apjának juttatott helyet.

„Apa, szeretsz te engem?” „Szeretlek, kisfiam.” „És akkor miért nem veszel magadhoz?” „Mert nem lehet.” „Mi ez, apa?” „Egér.” Lehet ez autó?” „Nem lehet. Ez egér.” „Pedig én tudom, hogy autó lesz, ha én azt akarom.” „Autó lesz, biztosan.” „Na, látod. Akkor azt is lehet, hogy magadhoz vegyél.”

Édesanyja nem szerette, ha Gergő nem az ő ajándékaival játszott. Egyszer-egyszer el is dugig az egeret — de olyankor a kisfiú toporzékolt, s amikor könnyei fogytán már csak görcsösen rángatózott az apró test, az egér mindig előkerült.

„Megint elvette az egeremet.” „De visszaadta.” „Megríkatott.” „Nem baj. Fontos, hogyvisz- szaadta.” „Te is elvetted volna?” „Nem tudom. Talán.” „Mit nézel?” „Semmit. Olyasmit, amit azelőtt nem láttam.”

Gergő esténként maga elé tette az egeret, s a piros szemekbe nézve tagoltan azt mondta: „nem szeretem anyut. Apával akarok élni.” Az egér ilyenkor aprót biccentett, megremegett a farka, s Gergő sikongatva feledkezett meg arról, hogy az embernek édesanyja csak egy van.

„Hogy megy a tanulás?” „Jól, de nem érdekel a suli.” „Sokat tanulsz?” „Nem. Csak okos vagyok.” „Barátaid vannak már?” „Van.” „Hogy hívják?” „Tőled kaptam.” „Hogy hívják?” „Molnár István.” „Az az én nevem, te csacsi.” „Meg az egéré.”

Akkor már régóta apjával álmodott Gergő. A férfi horgas orra sascsőr lett: haja toll, s vézna karjai izmos szárnyak. Csak be kellett hunynia a szemét, s már repült is a kisfiú — a hatalmas sas magával ragadta. Anyja integető alakja eltávolodott, végül már látni sem lehetett: de Gergő egyszer sem fordult meg, egyszer sem emelte fel a kezét. Messzire repültek: útközben a kisfiú kiszőrösödött, s amikor leszálltak, már megborotválkozhatott, mint a felnőtt férfiak. Apja nevetve állt mellette, s háromra bekapcsolódott a versenybe ő is. Eleinte szebben és gyorsabban húzta le a szőrt az arcáról, később azonban Gergő győzött — s álmából felriadva mosolygott: nincs már sok idő.

„Mikor élhetünk együtt?” „Ha majd választhatsz közülünk.” „Az mikor lesz?” „Ha márser- ked a szakállad.” „Mindig ezt mondod!” „Mert így van.” „Tudd meg, hogy álmomban nagyobb szakállam volt, mint neked, és én is kétszer borotválkoztam egy nap, és gyorsabban, mint te.” „Na, akkor már nincs sok idő.” „Mért nevetsz?” „Jókedvem van.”

Egy délután nagyot kondult Gergő szíve: már messziről meglátta kapujukban a férfit. Táskáját eldobva rohant — de útközben pisloghatott néhányat, mert mire odaért, apjából vadidegen lett, akit anyja úgy mutatott be: ő lesz az új apukád. Gergő vállat vont, bement a szobájába, s zokogva bizonygatta egerének, hogy egy maholnap borotválkozó férfi nem sírhat. Az egér piros szeme égett. Drótfarka meg se moccant.

„Másik apukám is lesz.” „Gondoltam.” „De te azért megmaradsz apukámnak, ugye?” „Ne sírj. Persze, hogy megmaradok.” „Szöktess meg engem.” „Aztán hová vigyelek?” „Mindegy. Csak szöktess meg.” „Nem lehet.” „Anyu azt mondja, tőled minden kitelik. Szöktess meg.”

Az egeret az idegen férfi sem szerette. Amikor megpróbálta elvenni, Gergő a kezébe harapott. Édesanyja ekkor verte meg először. A kisfiú másnap nem ment haza — iskolából jövet bekakilt, és nem merte volna bevallani otthon. Az árok szélén találtak rá: a fűben ült, fejét a térdére hajtva, és hangosan beszélgetett az egerével.

„Nem szeretem a másik aput.” „Miért?” „Nem villannyal borotválkozik.” „Butaság ezért nem szeretni valakit.” „Ha nagy leszek végre, én villannyal fogok borotválkozni.” „Jó.” „És lehet, hogy nekem is kétszer kell majd naponta?” „Ha rám hasonlítasz, lehet.” „Persze, hogy rád hasonlítok.” „Dugd be a zsinórt.” „Zümmöghetek?” „Zümmöghetsz.”

Aztán Gergőék a városba költöztek. A gyerek hétvégeken sírt, s. egerén kívül nem érdekelte semmi. Az anya féltékenysége felengedett, gyakrabban magára hagyta a kisfiút. Kapcsolatuk kihűlt. Gergő jegyei leromlottak, s egyszavas válaszokon kívül már csak az egerével beszélgetett.

„Ritkán látom aput, Molnár István.” „Tudom.” „Nagyon-nagyon hiányzik.”- „Aki távol van, mindig hiányzik.” „Anyu is hiányzik, pedig ő itt van.” „De neked nem ez az anyu hiányzik.” „Ugye, már nemsokára borotválkozhatok?” „Igen.” „És akkor választhatok is, ugye?” „Igen.” „És akkor én aput fogom választani.” „Jó.”

Gergőnek az idegen férfi mondta meg, hogy kistestvére lesz. „Szeretni fogod?” — kérdezte. Gergő érezte, hogy igent várnak tőle: de megrázta a fejét. „Micsoda elfajzott kölök!” —méltatlankodott az idegen férfi. Az anya lesütötte a szemét. „Sok bajunk lesz még vele, majd meglátod.” „Elmehetek?” — kérdezte Gergő. „Menj, ne is lássalak.”

„Ha kistestvérem lesz, az jó vagy rossz?” „Nem tudom.” „ö biztosan nem lesz elfajzott kölök.” „Nem tudom.” „De buta egy egér vagy te, Molnár István.” „Lehet.” „Fiú lesz, vagy lány?” „Nem tudom.” „Mit tudsz?” „Keveset.” „Na, nem baj, Azért ne keseredj el.”

Ä szünidőben Gergő a nagyszüleihez került. „Papa, mondta a nagyapjának, vigyél el engem apukámhoz.” „Nem lehet, Gergő.” „Vigyél el engem.” „Nem lehet.” „Vigyél el engem.” „Na jó. De csak egy napra! És ne beszélj róla senkinek!”

„Apa! Apukám!” „Kisfiam...” „Már nemsokára nagy leszek, és anyuéknak úgyis lesz másik gyerekük, és akkor legalább nem fogok hiányozni, és végre veled lehetek mindig!” „Bárcsak már úgy lehetne.” „És az egeremmel beszélgetek, és sok mindent nem tud, de azért olyan, mintha mindig ott lennél velem!” „Jól van, kisfiam.” „Hiányzóm, apa?” „Apa! Te sírsz? ...”

Az egér figyelmesen hallgatta Gergőt. „Most már nincs sok hátra, Molnár István! Nem fogjuk hagyni, hogy apukám sírjon!” Az egér bólintott. „És hiába vesz nekem anyu mindenfélét a mostohaapám tudta nélkül, akkor se őt fogom választani!” Az egér farka megremegett. „Te, Molnár István, hogy milyen csúnya ez a baba! Ez nem is lehet az én igazi kistestvérem!” Az egér kuncogott. „És mindig rám bízzák, hogy vigyázzak rá!” Az egér együttérzően bólogatott. „Meg is húzkodom a fülét, hadd bőgjön!”

A baba sírása felriasztotta ebéd utáni álmából a férfit. „Te, átok”, ordította, és hajánál fogva a, földre rátotta Gergőt. „Gyere, nézd meg a fiadat, üvöltötte át a másik szobába, gyere, nézd meg, és légy vele boldog!”

Amikor Gergő végre be tudott menekülni a szobájába, hüppögve - szorongatta az egerét. „Molnár István!” — súgta neki. „Mi most elmegyünk innen.” „Hogyan?” „Megborotválko- zok, és nagy leszek, és választhatok.” „Jó, jó, de hogyan?” „A farkad lesz a zsinór, így ni, bedugom a konektorba.” „Nem érlek fel.” „Lehasalok.” „Jó. És aztán?” „aztán a kerekeidet végig- húzgálom az arcomon ...”