Békés Megyei Népújság, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
o1982. április 24., szombat % KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kísérletező irodalom kísérletező olvasó? A művészet egykoron a kísérleteket, a vázlatokat nem juttatta a közönség elé, azok legfeljebb a művész halála után kerültek nyilvánosságra. Ma például a Szépművészeti Múzeum számos vázlatot őriz Leonardo da Vincitől — csataképeihez. Olyan is előfordult, hogy egy úgynevezett befutott író már életében megjelentette azoknak a vázlatoknak egy részét, melyeket műveihez készített. Mások ezen vázlatok kialakulási körülményeit írták meg; és együtt adták ki a vázlatokkal. Így született például Thomas Mann A doktor Faustus keletkezése című műve. Vagyis vázlat kiadására csak már érett művésznek volt joga, illetve az utókornak. Ez persze nem azt jelenti, hogy a vázlatoknak egyáltalán nem volt nyilvánosságuk. A legkülönbözőbb műhelyek, a baráti körök stb. bizony meg-megvitatták a vázlatokat, és ily módon hatást is gyakoroltak a mű elkészülésére. Egészen új jelenség, hogy a művész sokszor nem regénykísérlettel próbálkozik, haneűi kimondottan kísérleti regényt. ír. Tudniillik a regénykísérletek nem minden esetben rosszak — és a kísérleti regények sem. A regénykísérletek közé tartozott például Thomas Mann Buddenbrook háza, melyet eredetileg azért írt, hogy családi körben felolvashassa, és hasonló módon született meg Selma Lagerlöf Gös- ta Berlingje is. Ugyanakkor a kísérleti regény sokak szerint nem más, mint egy külön műfaj. Másképpen új re- génynelr is szokták nevezni, és ebben a műfajban is akadtak sikeres és kevésbé sikeres vállalkozások. Persze, az a kérdés vetődik fel, hogy vajon mivel kísérletezik az író. Kísérleti regényt ír, s állítólag a közönséggel kísérletezik. Sokak szerint ez olyan módszer, mint amilyen az or- vosbiológusnák vagy a gyógyszerésznek a patkányokkal való kísérletezése: vajon hogyan reagálnak a készítményekre. A valóságban, persze, aki így értelmezi a kísérleti regényt, az feltétlenül félreérti ezt a műfajt. Mert írónak, művésznek sok mindennel lehet kísérleteznie, sőt létezik olyan írói beállítódás, attitűd is a valóság tükrözésére, amely rákényszerül a kísérletre, amidőn másként nem is írhat, mint csak teljesen újszerű módon, de éppen az olvasóval, éppen a közönségTakács Tibor: Es így megyünk el Bokharából Ahol Izmail Sámán nyugszik, a szent, a varázsló, a réghalt téglából rakott türbéjében a mesés nyüzsgő Bokharában, egyszer csak elénk áll parázsló szemmel egy deli, szép legényke, virág a kezében és nyújtja félszeg mosollyal úgy, amint egy ifjú legény nyújtja virágját mosolygó arcú kedvesének. Tartás volt benne, nem kért semmit, nem úgy, mint tegnap Számárkandban, hol megrohantak ezer, kérő kézzel a gyerekek, hogy adjunk rágógumit — ritka ajándék! — mintha mi lennénk a szent varázslók, akiknek zsebbe kell csak nyúlni, s máris terülj asztalkám nyílik. Intett kezével, nem kér semmit, intett szeme is, jókedvében adja a bokrokról letépett aprószirmú, fehér virágot. S már tudtam, álruhás legény ő, ajándékozó kedvű, pajkos, ki megjutalmazza a jókat, s mi jók vagyunk, fáradt turisták, s bölcsek is immár, hiszen láttuk Szamarkandban a szép Regisztánt, láttuk a szerelem mecsetjét, Bibi-hanim itt van szemünkben, bölcsebbek vagyunk, s talán jobbak s kedvesebbek leszünk azokhoz akik minket is úgy szeretnek, mint ez a legényke, ki állt csak, s tiltakozott, hogy nem kell semmi ajándék, dugtuk a zsebébe! S én akkor tudtam, aki itt áll Naszredin Hodzsa jó utóda, mert hogy is élhetne e város mai Naszreddin Hodzsa nélkül, mert hogy is élhet a világ jó Naszreddin Hodzsák nélkül, kell hogy legyenek igazmondók, bátrak, ítélkezők, itt és mindenhol. Ez a kislegény elvarázsolt és úgy megyünk el Bokharából minden, minden, minden varázs volt.. gél nem szabad játszania. Illetve csak olyan játékot szabad játszania, amelyet a közönség is igényel. Nézzünk egy példát erre a játékra. Mindenki tudja, hogy a klasszikus dramaturgiának s általában a színpadi művészetnek van valami nyílt titka, van bizonyos közmegegyezés a drámai művészet és a közönség között. Nos, ez a közmegegyezés például abban áll, hogy ha behoznak egy revolvert az első felvonásban, annak a későbbiekben el kell sülnie, vagy hogyha a színpadra állít a drámaíró egy fiút meg egy lányt, akik szépek, kedvesek, akkor minden további motiváció nélkül elhiszi a közönség, hogy szükségképpen egyrrjásba szeretnek. A dramaturgiai hatás legtöbbször úgy jön létre, hogy a közönség mint közönség, nagyon jól tudja, hogy a szereplők egyikét-másikát vagy mindet valaki becsapja, de ezt a szereplő nem tudhatja, a közönség pedig a színházi viselkedés szabályai szerint nem is árulhatja el az igazat. Nem szólhatunk fel a színpadra akkor, mikor Elektra kesereg, hogy Oresztész meghalt, valami ilyen szöveggel: — „De hisz’ Oresztész nem is hal meg, nemsokára bejön a színpadra, és fel fog szabadítani téged is”. Hasonlóképpen nem árulhatjuk el Figarónak azt, hogy Zsuzsi ruhájába bújva Rosina rejtezett el a kerti lugasban Almaviva gróffal. Az abszurd dráma azonban megengedte magának azt, például Ionesco A kopasz énekesnő című darabjában, hogy játsszon a közönséggel, hogy felrúgja e régi dramatufgiai szabályt. Itt a színpadon levők tudják az igazat, becsapják a közönséget, s a darabnak volt is olyan közönsége, mely ilyen hatást várt, igényelt és esztétikailag be js fogadta. Vajon Ionesco kísérletezett-e a közönséggel? Véleményem szerint még a leghagyományosabb formájú regény vagy dráma is bizonyos értelemben kísérletezik a közönséggel. Sarkadi Imre például minden bemutatója alkalmával szorongott, mert nem tudta, hogy vajon miképpen fog reagálni a közönség. Tudniillik a közönség reakciói csak akkor derülnek ki, mikor a dráma a színpadon van, mikor a könyv az olvasó kezébe jut, mikor a filmet bemutatják. Ebben az értelemben minden alkotás kicsit kísérlet a közönséggel, csak vannak olyan alkotások is, melyeknek igazi célja a kísérlet. Többek között a közönséggel való kísérlet. Vagyis egy pillanatra sem szabad önmagától, attól a ténytől viszolyogni, hogy léteznek kísérleti regények, mert ez a tény visszavezethető egyrészt az irodalom objektív feltételeire, másrészt a közönség irodaloméhségére, harmadrészt pedig arra a tendenciára is, amely mindenütt valamiféle újszerűt, változatost, még soha nem voltat vár. A mai időben nagyon nehéz volna nagy szériában eladni mondjuk ruhákat azon az alapon, hogy 1932-ben ez volt a legújabb divat, szöveteket azon az alapon reklámozni, hogy egy teljesen régi gyári eljárással készültek, s ez vonatkozik a művészetre is. A művészetnél az originalitás, az eredetiség az egyik legfontosabb igény. Ebből, persze, nem következik az, hogy minden kísérletezés a közönség elé hozható. Sőt mi több, azt mondhatnánk, hogy a kísérleti regény vagy a kísérleti dráma, vagy kísérleti rendezés stb. új veszélyforrások hordozója. S a képhez nagyon is hozzátartozik, hogy erről beszéljünk. Tudniillik valóban értelmetlen követelmény, hogy minden műalkotás közvetlenül a közönség elé kerülése idején mindenki számára érthető legyen. Viszont az az igény, hogy rövid időn belül érthetővé váljon, hogy beleilleszkedjék néhány év vagy évtized alatt a művészet demokratikus hagyományaiba — már teljesen jogos. S az igazán nagy művészek, akik mindig az újjal kísérleteztek, a József Attilák, a Bartókok nemegyszer a legrégibb, a legpatinásabb anyaghoz nyúltak vissza — nép- művészeti alkotásokhoz —, hogy azokat teljesen újrafogalmazva, a bennük rejlő lehetőségeket kiaknázva kísérletezzenek. S ezért tartom például szükségszerűnek, hogy — ne csak magyar példákat említsünk — Dzsingisz Ajtmatov új regénye (Az évszázadnál hosz- szabb ez a nap) már folyóiratban való megjelenésekor komoly sikert aratott. Pedig szintén új módszerekkel kísérletezik, sci-fit ötvöz népmeséi elemekkel és új módszerű feldolgozással, de éppen ez teszi alkalmassá arra, hogy oly nagy hatást gyakoroljon. A visszaélések bánthatják a közönséget, az irodalomhoz értőket, sőt magukat a művészeket is. A visszaélési lehetőségek nagyok ugyan, de emiatt nem szabad elvetnünk a kísérleti drámát, a kísérleti regényt, sőt a kísérleti lírát sem. Az igazi, nagy hatású regények nyilván a jövőben fognak belőlük létrejönni. S az olvasó- közönség ítélete távlatilag elszigeteli majd egymástól az értéket és az értéktelent. Mert ma is érvényes a rómaiak által megfogalmazott elv: A placitu lectoris ha- bent sua fata libelli — vagyis az olvasó tetszésétől függ a könyvek sorsa. Hermann István Ruzicskay György: La Coupole Gábor Ferenc: Sinka István Pásztor-énekes, Sinka István, kit fajtájának szült a róna, botolt a gazda, vert az ispán, botolt egy nemzet sajgó sorsa. Hadd zengjek dalt most én terólad, kiáltsam bele a világba: nincs pásztor-énekes a földön, kinek így sír a furulyája! Fájdalmas, büszke, égő könnyem csordul bele a vak időbe — * vonulsz, vonulsz a zengő nyájjal felizzó új egekbe nőve. Kovács György: Hajnali fohász fiamért Elnézem fiam tiszta arcát, míg önfeledten álmodik, s föltör a mélyből egy fohász: Nem bánom, ki vagy, sors vagy isten, tégy a kedvemre ez egyszer, ne töröld le a mosolyát. Ahogy engem sose kíméltél, kíméld az ő kis álmait, amiket rég nem őrzök én. Ne szedjél tőle hadisarcot, mért amit fajtánk vétkezett, tetézve megfizettem én. Ne csépeld ki az életét: maradjon hite a jóságra, bízzon, ahogy nem bízom én. Ne a hibát hánytorgassák (legszebb hibája: a fiam), de szeressék tiszta, szép szívét. Mit sem kérek már magamnak, neki adj boldog életet, s urallak térdet hajtva én. Ruzicskay György: Festő-modell
