Békés Megyei Népújság, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
1982, április 24,, szombat o Csoór István: Százkét kiló és egy kavics... Az emberek a buszra vártak az italboltban. Somogyi Ferenc egy olyan asztal mellé telepedett, ahol széles árnyékú, terebélyes asszony ült. A tömött kacsát kosárral együtt az asztal alá tette, a bakót meg az ölébe helyezte. Az asszony tökmagot rágcsált szapora szájmozgással. Az egyik szája szélén beszippantotta és a másikon kifújta olyan szélsebesen, mint az eszterláncot járó gyerekek forgása. Az asszony szaporán őrlő szájmozgását figyelte Somogyi Ferenc, és hogy ne üljenek ott, mint a kukák, megszólalt: — A városba? — Oda. — Én meg Váriba. Mikor van busz? Megmondta a kövér asz- szony azt is: — Fél tíz után .. . — Akkor még van idő . .. A bőrbakó szíját feszegette ki a csatból, és a kék csíkos szalvétába csomagolt elemózsiát kitette az asztalra. Az asszony még turkált a nagy öblű zsebben, de abban már nem volt semmi. Somogyi Ferenc szót indított újra: — Megelégelte? — Meg . .. — Csudára jóllakott, gondolom . . . — Fenét. Ettől éhesebb az ember. — Hát akkor egyen mást! — Nem lehet... — Beteg? — Ügy nézek ki? — Nem mondhatni, csak hát az nem eszik, aki beteg... — Meg az a személy, aki fogyni akar! — Hát, hány kilós? Kicsit megigazította az ülését az asszony, és nézte a kendőből előkerült elemózsiát. Előbb egy frissen sült cipót takargatott ki az ember, azután meg zsírpapírba csomagolt kacsamájat. De még milyen nagyot, és olyan sárgát, akár a vadrepcetábla virága. A kenyér is olyan volt, mint a foszlós kalács bélé. Ügy látta az asszony, mintha gőzölögne egy keveset. Kicsit szédült a szagtól, de a súlyát megmondta: — A múlt héten mért az apja, akkor százkét kilót nyomtam, meg egy kavicsot .. . — Kiegyenlítőnek? — Annak cserepet tettünk ... Nincs több súlyunk. A többit kaviccsal pótolta az ember. Ezt a kis kavicsot szeretném lesulykolni... — Kár azt erőltetni... Kenyérre tett egy szelet májat az ember, és nyugodt, egyenletes tempóval falni kezdett. Látszott rajta, hogy kimondhatatlanul ízlelte az ízt, cuppantott a szájával, a nyelvével forgatta, egyengette és megőrölve eresztette lefelé. Félrefordult az asszony, hogy másfelé legeltesse a szemét. Az egyik asztalnál disznósajtot kezdett meg egy simára nyalt hajú magyar, olyan nagyot, hogy két embernek elég lett volna Szibériáig, még akkor is, ha gyalog mennek. A másiknál egy kisebb testű szemüveges ember tojást héjazott, vele szemben egy kucsmás paraszt olyan vastag kolbászból nyeste a falatokat, mint a söröspohár alja. Szikrák jelentek meg az asszony szeme előtt olyan sűrű csiholással, mint a csillagszóróé. Bevilágította a csárdát, és úgy érezte, hogy a ruhájára hullanak, és a vállán a berliner kendőt lángra lobbantják. A kolbásznak, a sajtnak is érezte a szagát, de legjobban a rucamájét. Ügy facsarta az orrát, azt hitte, menten tüsz- kölni kell. Somogyi Ferenc falatozott csendben, nagy kényelemben. Azt látta, hogy az asz- szony behunyta a szemét, és sűrűn bukott le a nyelés a tokája mögött. Jó szívvel tolta az asszony felé a kenyeret meg a májat: — Ha nem sérteném meg vele... Kinyitotta az asszony a szemét, és úgy bűvölte a májat, mint a kígyó a békát. — Tudja, a kavics . .. Legyintett az ember: — Majd holnap kezdheti .. . Közelebb rántotta maga alatt a széket, és hirtelen mozdulattal fogta marékra a kenyeret. A bicskát is kivette az ember kezéből, és széles suhintással belekanyarí- tott a cipóba. Jól sikerült vágást csinált, mert az egyik kezében egy hatalmas szelet, a másikban a cipó kicsi fara maradt. Saccolta a kenyeret, és reszkető kézzel visz- szatette az asztalra a kis csücsköt. Pislantott egyet Somogyi Ferenc, és nézte a májat, amit az asszony tömzsi ujjai úgy markoltak át, mint víz- befúló a feléje nyújtott lapátnyelet. Vágott az asszony abból is, és a falásnyi szeletet jó szívvel az ember elé tolta, az ökölnyinek meg nekiesett, szinte koppantak a fogai. Somogyi Ferencnek felakadt a szeme. Ilyet még nem látott, mióta kétágú, annak pedig már hatvan esztendeje. Nem tehetett mást, nézte az asszonyt, meg a bicskáját, mert az is nála maradt... Gyorsan fogyott a máj és a kenyér. Hihetetlen lendülettel jártak a fogak, és úgy őröltek, mint egy kalapácsos malom. Evett, nyelt, cuppantott. Végezetül pedig egy egészséges böffenés dör- rent el a száján, és úgy száguldott végig az italboltban, hogy a falról majd leverte a képeket. Ettől a kacsa ijedt meg az asztal alatt, és elkiáltotta magát: — Háp! Háp! Somogyi Ferenc csitította: — Nyughass! Neked már nem jutott. .. Az asszony^ is lenézett a kacsára és elszörnyülködött: — Rettenetesen liheg... — Mert nagy a mája ennek is ... A morzsákat szedegette a térítőről az asszony, és a nyelvével karikát nyalt a szája körül: — Mivel tömték, hogy eny- nyire liheg? Somogyi Ferenc elhúzta a bajuszát, és a tenyerével eltakarta a száját, nehogy kibugyborékoljon belőle a kacagás : — Tengerivel... Meg . .. meg . .. li hegtető porral. . . — Az mi? — Patikába mérik, olyan, mint a bikarbóna, csak nem böfögtet, hanem lihegtet.. . — Attól nő ekkorára a mája? — Attól... Gondolkozott az asszony, és közben fogvájóval piszkálgatta a fogát... — Három kacsát töm a lányom ... Megpróbálom én is... Míg jön a busz, megjárom a patikát... Felállt, és súlyos lépésekkel kidöcögött az ajtón. Utána Somogyi Ferenc is nekiindult, mert nem akarta végighallgatni a patáliát, amit a lihegtető por miatt csap az asszony. Azt nem árulják sem a patikában, sem a közértekben. Ügy gondolta Somogyi Ferenc, csak hadd járkáljon, sulykoljon egy keveset a kavicsból ... Ruzicskay György: Jeanne d’Arc a máglyán Tomka Mihály versei: Megváltható világ Hó(fe)hér ing nem messiásként hófehér gyermekingben csak mint sírás és öröm közt keréknyomban a fűszál egyértelmű szavakat mondunk felállni görnyedt légyen utána sírás vagy öröm társakat támogatva elhisszük úgy a bánatot precíz nyakkendők ahogy a jégeső üveges vetését hóhérkardjával szemben szaladunk úgy az örömért elegáns jelmezek közt mint fáradt gép után sétálni lengő ingben az elveszített kerekek nem messiásként aztán befelé omló zokogással (zátonyok a szívben) őrizni eleven arcunk torlódó betűk a kirakatbábuk t ör l öm ... sír t ás ... aprópénzre váltott lobog sötéten menetében a hó fe hér ing „Kedves hallgatóink, kedves közönségünk! A Fiatalok stúdióját hallották. Irodalmi műsort közvetítettünk a békéscsabai Vénusz kávéházból. .. Közreműködtek a Békés megyei Jókai Színház művészei ... A műsort rendezte Kőváry Katalin.” A rádió-bemondónő utolsó szavai után még néhányat fordul a magnetofon tárcsája. A fülhallgatóval ékesített technikus bólint: sikerült a felvétel. Sóhaj- tásnyi időre felenged a parányi helyiség csendje. Minden szem a rendezőnő felé fordul. Csöppnyi, törékeny teremtés. Megtestesült nyugalom. Halk szóval szünetet engedélyez. Nemsokára megismétlik a feívételt, addig a színészek kifújhatják magukat. Mikrofonok, vezetékek. Márványasztalokon kéziratpapírok, üres kávéscsészék. Nyüzsgés. Ebben a környezetben aligha találunk egy nyugodt sarkot. A kávéház gazdájának otthonába kérünk tehát bebocsátást egy kis beszélgetésre. — Ugye, most hazajött? — Igen, többféle értelemben is — mondja Kőváry Katalin. — Csabai születésű vagyok, népes rokonságom él itthon, s az első rendezésem is ebben a városban volt. — Beszéljen először az indíttatásról. — Arról nem sok érdekeset mondhatok, hiszen családunkban senki se volt „színházzal fertőzött” ember. Magam is csak később, bölcsészhallgatóként kerültem e különös varázslat bűvkörébe. Egyetemistaként a Ruszt József vezette UniverRádiófelvétel a Vénusz kávéházban Beszélgetés Kőváry Katalin rendezővel Rádiófelvétel Berlinben. Baloldalt: Köváry Katalin, a rendező sitas együtteshez csapódtam, s onnan iratkoztam át a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. A rendezői szakon 16 fiú mellett egy szál nő voltam. Nádasdi Kálmán osztályfőnök vezetésével okítottak tanáraim a rendezői szakma ismereteire. 1968-ban érkezett el megmérettetésem ideje. Lope de Vega: A kertész kutyája című darabjának színre vitele volt a vizsgarendezésem. — Természetesen a Békés megyei Jókai Színházban ... — Méghozzá iszonyatos bukást hozott számomra a bemutatkozás. Nem találtam meg a közös nyelvet a színészekkel, s ezért természetes, hogy töredékét se láttam viszont elképzeléseimből. Életem egyik legkeserűbb élménye marad ez a bemutató, mégis ebből tanultam valójában a legtöbbet. Azt, hogy a legzseniálisabb rendezői gondolat is semmibe vész, ha az ember nem tudja az ügy érdekében fanatizálni a munkatársait. És hol voltam még akkor a „zseniális” gondolatoktól. Arra maradt csak erőm, hogy gyorsan hátat fordítsak a rendezői pályának. Három év szünet után, egykori tanárom, Kazimir Károly biztató tanácsára rendeztem ismét. — Utólag nehéz vitatkozni, de talán mégse lehetett olyan nagy bukás az a vizsgarendezés? — Attól függ, mihez viszonyítjuk. Kocsis Zoltán mondta egyszer, hogy a karmester jelenléte egy bizonyos szint alatt majdnem mellékes. A zenekarban is képzett zenészek vannak, akik dirigens nélkül is valahogy elő tudnák adni a ’ művet. Ez a felismerés szerintem érvényes a színházra is. Rendező ide, rendező oda, a bemutató idejére az előadás mindenképpen elkészül, a függöny fölmegy. Saját magunkkal kell utólag „megbeszélni”, mennyire sikerült megvalósítani az elképzeléseinket. Hiába írják a plakátra, hogy én rendeztem a darabot, ha a nekem tulajdonított munkával nem tudok azonosulni. így történt azon a régi vizsgaelőadáson. — Azóta eltelt 14 esztendő. Ismét rádiórendező lett, Jászai-dijas, a Thália Színház arculatának egyik színes egyénisége. Ma hogyan látja a rendező feladatát? — Csupa eretnekséget tudok mondani. Rendező létemre nem vagyok híve a manapság divatos, rendezőcentrikus színháznak. Véleményem szerint ugyanis a néző nem a rendező „-koncepciójára” kíváncsi, hanem a színész kedvéért megy az előadásra. Tehát a színész munkáját kell segítenie minden közreműködőnek. Hajdanán rendezők nélkül egész jól megvoltak a színházak. Bár a jó színpadi szerzők a közös munka meghatározói lehetnek, mégis megtörténik, hogy egészen semmitmondó művekből jó színészi játékkal sziporkázó esték kerekednek. Még színpad nélkül, piacon, vásártéren vagy pinceklubban is lehet színházat csinálni. De a színész nélkülözhetetlen! Ezért minden divatáramlat és káros gyakorlat ellenére vallom, hogy a rendezőnek csak a színészek segítségével sikerülhet megvalósítania a művészi elképzeléseit. Ez nem megalkuvás részemről, hanem az igazság felismerése. Tudom, sokan nehezen kezelhető embereknek tartják a színészeket. Igazságtalan nézet! Mert aki csupasz idegekkel, világra érzékenyen a testi valóját adja a munkához, érthető, ha másképpen reagál a külvilág ingereire, mint a köznapi emberek. Megértő barátnak, társnak, testvérnek kell lennie a rendezőnek. — Hogyan alakult ki ez a fiatal nőktől szokatlan bölcsesség? — Telik felettem az idő. És volt néhány sorsformáló élményem is. Amikor a Japán szalon című darabot rendeztem, gerincbántalma- im annyira súlyosbodtak, hogy félő volt: ágyhoz kötött rokkant leszek. Akkor ajánlották a jógatornát és -életmódot, Megpróbáltam, használt. Nemcsak az egészségem jött rendbe, de egyfajta derűs nyugalom itatja át az életem, a munkám. Férjem a Kaláka együttes vezetője. Családi vonás nálunk a zene szere- tete. A Játékszín megnyitásakor sok zenei elemet felhasználva rendeztem meg a Hamletet. Rádiós munkáimnál nagyon izgat az új technika lehetősége. Szeretem a quadrofon- és sztereó felvételeket. És ha a családi eseményekről is szóltam, megemlítem, hogy amikor a második gyerekemet vártam, akkor rendeztem a Thália Színházban a Hétfejű tündér című darabot. Nos, azóta a gyerekem már iskolás korú lett. de a Hétfejű tündér elnyűhetetlenül hódítja a közönséget. — Figyelemmel kíséri a Békés megyei színházi életet? — Ha módom van, megnézem az előadásokat. A kötelező udvariasságon túl is az a véleményem, hogy megvan az esély a továbblépésre. — Mire alapozza a derűlátását? — A mostani rádiófelvétel is ezt bizonyítja. Lejárt a beszélgetésre szánt idő. Visszamegyünk a kávéházba, ahol együtt a stáb. Mindenki elfoglalja a helyét. Csend. A rendezőnő jelt ad: felvétel! Andódy Tibor
