Békés Megyei Népújság, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-27 / 73. szám

NÉPÚJSÁG

o

£. Kovács Kálmán;

Julis naplójából

Amikor gazdám a vendéget lekísérte, aki az utolsó 10 pengőjét elkunyerálta, a nagysága kijött a fürdőszobából, ahová bezárkózott volt, ujjait tördelte, oszt úgy kiabált:

— Most már te is láthatod, hogy bolond! De láthattad az első perctül! Tavalyi kalapban járok, mert nem telik újra. Ez a nyűves háború már a második éve tart, ki tudja, mit hoz a holnap, ez meg szórja a pénzt a korhe- lyeinek. Istenem, mit vétettem, hogy ennyire büntetsz? Ha nem nézném a gyereket, már rég itt hagytam volna. De tavaly még nem volt ilyen, most napról napra bolondabb lesz.

Nem állhattam tovább, hát megmondtam:

— Az én gazdám nem bolond, csak jószívű.

Bár ne szóltam volna, mert olaj lett a tűzre.

— Már feleselsz is? Szántszándékkal keseríted az életem? Még hányszor mondjam, hogy előttem ne gaz- dázd? Megfizetlek én téged. Nagyobb béred van, mint egy szakácsnőnek, oszt hol vagy a főzésiül? Még a gyerek főzelékjét se tudod fölmelegíteni: vagy forrón

adod, vagy hidegen. Azért nem eszi.

Ez nem is igaz, mert Máté máma is jót evett. De nem szóltam rá semmit, hogy tovább ne mérgesítsem.

Ahogy kiadott az első mérgin, megágyaztam. Nem vettem fel fülle, mert nem rossz asszony, csak néha szekánt. A lányok mondják, hogy a legtöbbje olyan, a belüket is kiszekálja. De a lányok között is vannak jófélék, mint a Zsófi. Már Bó- numban is olyan vót, hogy szegődi, nem tóti, meg min-' dene a legény. Anyám mondta is. hogy Pesten ne mászkáljak vele. de csak rám- rámakasztia magát.

A nagysága a fejét becsavarta vizefe ruhába, oszt-lefeküdt.

— Tedd tisztába Mátét, oszt feküdi te is! — mondta. hogy elmostam azt a pár edényt.

Gazdám nem szereti, ha felébresztjük Mátét, de fel kell. mert olyan szegényke, hogy órákig ültetjük a bilin, oszt semmi, semmi, a pólyában meg rögtön kiereszti. A kis feneke most is fel van marva.

Alighogy Mátéval végeztem, gazdám megjött. Nem tudta, hogy parazsat csomagolt a papirosba, mert így kezdte:

— Elment a mi kedves vendégünk, sajnálja, hogy nem köszönhetett el tőled. Tudod, mióta nem evett?

A nagysága meg se mukkant. Tudtam, hogy így lesz, mert ha truccol, nem szól.

nem szól. oszt evvel öli gazdámat. /

Megágyaztam magamnak az előszobában. Gazdám hangját még sokáig hallottam, ahogy a nagyságához beszélt, de falra hányt 'borsó volt minden szava. Nem tudom, hogy lehet ilyen emberre haragudni, hisz ezt kenyérre lehetne kenni.

Hát ha még azt is tudná a nagysága, hogy mi folyt itt tavaly nyáron! A nagysága mindenáron a Balatonra akart menni, gazdám meg apertén kimondta, hogy nem mennek, mert nem futja a rávaló. A nagysága akkor is truccolt, oszt egy szép napon leutazott a szüleihez, mert azok ott nyaraltak. Nekem egy levelet hagyott, hogy adjam át gazdámnak. Azt meg kis híján megütötte a guta, ahogy a levelet olvasta. Megtántorodott, majd mikor magához tért, olyat káromkodott, hogy a békési kocsisok se tudnak jobban, pedig azok is elcifrázzák. Jól mondják azt, hogy isten őrizz jámbor ember haragjától! Ha gazdám akkor a nagyságát a kezeibe kaparintja, alighanem kibelezi. Rohangált fel-alá a szobában, majd egy hosszú levelet írt, de mire a végére ért, összetépte.

— Nem érdemli meg, hogy írjak neki — szólt hozzám.

Ügy látszott, befellegzik ennek a házasságnak is. Jól mondják nálunk: suba subához, guba gubához. A nagysága pesti úrilány volt, gazdám meg azt se engedi, hogy nagyságos úrnak szólítsam, mint ahogy az szokásban van. de még urazni sem hagyja magát.

— Hát hogy tiszteljem gazdámat? — kérdeztem tőle, de kiszaladt a szobából, mert nem tudott válaszolni. Azóta gazdámnak hívom.

Furcsa élet kezdődött azután, hogy a nagysága búcsút vett az ajtó sarkától, és a hites urának élőszó útján azt se mondta: fapapucs. Gazdám maga kefélte a ruháját, maga mosta a fehérneműjét, maga tisztította a cipőjét. Egy este meg azt mondta, csak üljek le, mert ő főzi a vacsorát és tálalja is, mert én már elégszer kiszolgáltam őt. Nem mertem vele ellenkezni, de nem is örültem ennek, mert akkor én tulajdonképpen mire vagyok a háznál? Zsófi csak nevetett rajta, mikor elmondtam neki, oszt még komiszkodott is: biztosan akar tülled valamit. De ki mint él, úgy ítél, gazdámat nem olyan fából faragták. Ha akarta volna, megtehette volna. Bánom is, hogy elmond- tary Zsófinak.

Egy szép napon összecsomagoltunk, és hazautaztunk Kakasszíkre. Gazdám semmi-' jét sem hagyta itt, gondoltam: na, ez is hozza a betyárbútort. Kis híján úgy lett!

Hogy szavam ne tévesz- szem, gazdámmal egy faluba valók vagyunk, Kakasszíkre. Az ő anyja kommen- dált hozzájuk. Gazdám Sziken volt kovácsinas, itt is szabadult fel Énekes Dé- kánynál, meg nála volt segéd vagy két esztendeig. De már akkor is mindig a könyveket bújta. Az anyja mesélte. hogy amikor evett, a fél szeme akkor is a könyvön volt, mondta is neki:

— Fiam, hagyd a könyvet, ha eszel, mert a kanállal nem leled meg a szád.

Már akkor is igen jámbor volt, még a Betyár Túlival is kijött, pedig annak mindig bűzlött a szája a pálinkától, és az élő fába is belekötött. Egyszer, ahogy az árokban fetrengett, meg is gyulladt benne a szesz, és ha ángyikám nem önt belé egy kanna tejet, elment volna Földvárra deszkát árulni.

Akkor néztek nagyot a szikiek, amikor egy úr ótóval lejött Pestrül, oszt egyenest be a jegyzőhöz, hogy viszi magával Varga Pétert a fővárosba. Együtt mentek érte a jegyzővel, gazdám meg éppen a Dudvás Szemen.yei lovát vasalta, amikor megállt az ótó a műhely előtt. A népek meg mind odasereglettek. Én még kislány voltam, de én is ott törleszkedtem, hogy lássam Varga Peti szerencséjét. A pesti úr programolt is, hogy ez a sziki kovácslegény olyan szép mesét írt egy könyvbe, hogy lepipálta a többieket, és első díjat kapott. De gazdám nem ment vele. csak akkor hagyta ott Sziket, amikor Énekes Dékány másik segédet kapott helyette.

Ahogy tavaly nyáron hazatértünk. gazdám azt vette a fejibe, hogy visszamegy a régi szakmájába, kovácsnak. Az első az anyja volt, aki kinevette.

— Elment az eszed a jómódtól. fiam. Penna való már neked, a kalapács nem is állna jól a kezedben.

De gazdám csak elment Énekes Dékányhoz. Ezt a Sánta Balog mesélte, aki éppen ott járt volt.

— Elkelne-e most egy jó segéd? Mert kommendálha- tok egyet — kezdte gazdám.

— A jó segéd mindig jól jön, de most lámpással sem találsz egy fiát sem Sziken, mert mind fölette a fene Pestre, akit nem vittek el katonának.

— Én tudnék egyet, akinek

a munkáját szerették Sziken. /

— Ki volna az?

— Hát jómagam — vágta ki gazdám.

— Tedd bolonddá az öregapádat, ne engem! — így a mestere, és nem is tárgyalt vele tovább erről.

De gazdám nem nyugodott. Felbíztatta a Kezitcsó- kulom Horvátot, meg a Lila Szabót, aki lilával húzta el a háza alját, hogy beszéljenek Énekes Dékánnyal. Mondják meg, hogy ők meg vannak elégedve gazdám vasalásával, mert hat év óta még mindig szolgál keze munkája, a szekér. Ezek meg is ígérték, de vasárnap a Kutyakaparóban csak ku- nérozták a kovácsot.

— Nem viszem hozzád a lovam, hé. ha az Űri Varga lesz a segéded, mert a ló térdire találja verni a patkót.

— Lesz az öreg istené, nem az enyém — szabadkozott a mester.

De gazdám csak nem nyugodott. Másnap hallottuk, hogy Bónumban alkuszik a Kétszer Kovács műhelyére. Majd egy hétig járt hozzá, már nem is volt sok közöttük, amikor megjött a nagysága ótóval, hogy gyereket vár, most már bizonyossága van. De a gazdám csak akkor hitt neki, amikor megnézte az írást, amit a doktor adott, de aztán mindjárt megbocsátott. Engem is felpakoltak az ótóra, jöttünk vissza Pestre, oszt azóta gazdám még szelídebb lett.

De a nagysága most nagyon kihozta a béketűrésből. Onnan tudtam meg, hogy nem békültek ki, mert a gazdám a maga helyére feküdt. A kislámpánál olvasott. de kihallatszott, hogy sóhajtozik. Sokszor gondoltam már, hogy meglesem, meddig olvas: éjfélig-e vagy hajnalig. De most sem tudom kivárni, mert már leragad a szemem.

Félálomban még hallottam, hogy gazdám lekattintotta a kislámpát, oszt így szólt:

— Leszek én még Kakas- sziken kovács!

Nem tudom, kinek mondta, mert a nagysága már rég aludt.

Dér Endre:

A

fakir

A mi falunk fakírja, ama bizonyos ,.herceg Koháry”, a sírásó, nem volt közönséges roma. Azt hirdette, ő egy cigánykedvelő Habsburg-fő- herceg természetes fia. Ezt bizonygatták hevesen „segédei”: a suvickolt szemű Kop- ján, s a félvér Kereki is.

A nevezetes attrakcióra egy szeptemberi délelőttön került sor, pontosan akkor, amikor — megtisztelve a falut — maga a református püspök úr prédikált a templomunkban.

Herceg Koháry még előző napon, szombat délután iparkodott minél nagyobb hírt verni magának. Végiglépkedett délcegen a Fő utcán, hófehér bő gatyában; előzőén óriási seprőbajszát gondosan kunkorivá fente. Előtte ricsa- jozó gyereksereg. A „herceg”

csak lépkedett a porban, mezítlábasán, ám kihúzva magát, s karjait összefonta széles mellén. Minden falum- béli tisztán hallhatta a gyerkőcök rikácsoló hangját:

— Három napig lesz eltemetve! Méternyi föld lesz fölötte!

— Három napig nem eszik, nem iszik herceg Koháry, a csudálatos fakir!

A gyerekcsapat egyre dagadt; a Fő-utca végén már a fél falu kísérte a menetet, leghátul a kigúvadt szemű, eszelős tekintetű feleség, fehér lepelben, barna foltocskával az arca bal felén . ..

Másnap, pontban tíz órakor Kopján és Kereki. a két sírásósegéd, fogta az ásót, s takaros gödröt kanyarított a megjelölt helyen.

A fakir addig magába- szállt. Egyre sápadtabbá fakult az arca, egyre merevebb lett a teste. Suttyók állták körül, később, alig tíz óra után a sétány szerelmesei is ide jöttek kíváncsiskodni, egymásba karolva, a fiúk az egyre fehéredő fa- kírt, a lányok a feleséget figyelték. Az asszony fehér leple mintha már végleg elrendeződött volna testén, nem figyelt férjére, de amikor a sír elkészült, arcára

terítette fekete fátyolát és letérdelt. Mintha ezzel jelt adott volna a ceremónia folytatására. A fakir teste inogni kezdett ide-oda, mintha szálfát döntenének ki tövestül, s az recsegve-ropog- va zuhanni készül. Az ösz- szegyűlt embergyűrűből markos ember kapta el, majd rögtön a szemét kereste pillantásával, de a fakir szeme csukva volt, teste merev, az arca vászonfehér.

— Orvost ide, orvost!

A markos ember nem szólt többet, mert kivették kezéből Herceg Koháryt, s Kopján és Kereki, a két sírásó belefektette a 180 centis fadobozba a légiesre fogyott fakírt. A feleség a sír szélén térdelt, s meg sem rebbent, amikor szögekkel erősítették föl a koporsószerű láda tetejét.

Amikor a fiatalember, aki orvost kiáltott, átadta a merev testet a két sírásónak, én előléptem. Mindenki tudta, hogy én vagyok a falu orvosa, de úgy tettek, mintha nem láttak volna. Különben is, amikor a fakir testétől elnehezült ládát a sírba helyezték, a fekete madonna lábraállt, kezét az ég felé tartotta, mint aki esőért fohászkodik, majd egyre inkább erőt vett rajta a megszállottság, hangosan, énekszóval és tánccal mutatta be nekünk a fakir vergődő lelkét, esdeklését az Űr színe előtt, hogy bocsássa jnajd vissza, szerettei közé. Persze. lehet, hogy ez a tánc mást jelentett, talán örömujjongást; mindenesetre lenyűgöző volt, szívszorító.

A látnivaló természetesén mindenkit megindított. Hiszen senki sem érheti föl ép ésszel, hogyan mer valaki arra vállalkozni, hogy a férgek között töltsön egy-két éjszakát, vagy akár nappalt is; odalent egyforma mindkettő! A gyerekek is földbegyökerezett lábbal bámultak az előbb még tátongó gödörre, az előbb még élő, majd megmerevedett fakírra, s a táncoló hitves mélyen lehajtott, fátyolos fővel egy kis tányérkát tartott mindenki elé. Rajtam kezdte a sort, én egy százast tettem a tányérra, elmerengve azon, hogy hiába iparkodtam egyre teljesebben behatolni az orvostudomány rejtelmeibe: ez a primitív ember, „Koháry” olyat tudhat az emberi létről, amiről sejtelmem sincs.

Három nap múltán a segédek, Kopján s Kereki életre dörzsölték a főnököt.

1982, március 27„ szombat

Schéner Mihály: Pillangós

Tomka Mihály:

F

Egen-túli úton

(JESZENYIN EMLÉKÉRE)

Kötélen lóg, kék halott a hold, felhö-anyó hiába sír-rí, lovak lábúm megkondul a patkó, zabtenger zúg, túlvilági, síri.

Elringathatsz Oroszország-Mátka, érted haltam, miattad nem élek, hullhat könnyed gyönyörű patakban, szomjas földed is lesz még tömérdek.

Lovak lábán megkondul a patkó, halott hold fűz kéklő kötelet, botladozók égen-túli úton, sikátorok rejtik nevemet.

Fehér Mária :

Megint csábít a messzi tűz, fényes lángok, mennyi varázs hátranézek, — s mi innen űz — már csak hamu, már csak parázs.

Schéner Mihály: Éjszakai sirató