Békés Megyei Népújság, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-20 / 67. szám

1982. március 20., szombat

0

Andódy Tibor:

Semmi

Gáspár régóta készülődött, hogy összetörje a fürdőszobája falán éktelenkedő tükröt. Ingerelte, ha a megkopott, foncsorozott üveglapról ellenszenves arc bámul rá. Néha nyelvet öltött az idegen figurára, és keserűen látta, hogy a pimasz pofa torz grimaszokra merészkedik.

Legtöbb idejét azzal töltötte, hogy kuckója sarkába húzódva elmélkedett jövendőjéről. Múltját semmire sem becsülte, úgy vette, mintha az elszállt negyven év meg sem történt volna. Ezzel nem is izgatta magát. Ám a semmi jóval sem kecsegtető holnap égető fájdalmakkal gyötörte.

Ha eddig semmire sem vittem, ugyan mire számíthatnék ezután? — morfondírozott. Életem fogy, sejtjeim pusztulnak, vágyam megfa-* kult. Maholnap már a lányoknak se kellek. Talán még az ördögnek sem. Vajon milyen érzés lesz mennyből és pokolból kitagadva, mindenhonnan kitaszítottnak lenni ?

Próbált, próbálkozott Gáspár, hogy kitörjön lelki börtönéből. De próbálkozásai mindig gyerekesek, álmatagok voltak. Megalszik a tej a szájában. Nem erre a világra született — mondják az ilyenekre. Hanem melyik világra? Vart másfajta is? Ki porciózza a helyeket, osztja a szerepeket, teszi ködevővé az álmodozót?

Álom! Gáspár álmaiban is csak ritkán volt boldog. Ful- lasztó éjszakákon gyakran arról álmodott, hogy száll, libeg a levegőben. Először csak futott lefelé, le egy domboldalról, gyorsan, egyre gyorsabban, hogy végül a lába se érje a földet. Aztán hirtelen megemelkedett, fel, a fák lombjai közé. Karjait a testéhez simította, és mint egy lomha torpedó fúródott a levegőégbe. Szeretett volna felsiklani a felhők közé is, de olyan magasra sose sikerült eljutnia. Mert vagy sűrű villanydrótoknak ütközött, vagy amikor feltornázta magát falusi .templomtornyok csúcsáig, olyankor mindig szétpukkant az álom.

Fáradtan, fejfájósan ébredt éjszakai kirándulásaiból. Mígnem egy bolond reggel elhatározta, hogy próbát tesz. Hátha a valóságban is tudna röpülni? Talán benne szunnyadnak ezek a titkos képessségek, s azon múlik csupán, hogy sose volt bátorsága megtapasztalni önmagát.

Egyedül, csak saját mulatságára nem kívánt hozzákezdeni a dologhoz, valami kis közönséget keresett tehát. (Egyik dédapja állítólag teátrista volt, talán az ő színészkedő véréből is csörgedez néhány csepp Gáspár ereiben.)

Tavaszi napon, amikor az embereket szétfeszíti a vágy, hogy jó mélyeket szippantsanak a friss levegőből, Gáspár egy sporttelep felé vette útját. Nézte, nézegette a salakpályán futkározó atlétákat, s a zöld gyepen labdázó

fiatalokat. Odaballagott a pálya szélén gyakorló távol- - ugrókhoz, -megkérdezte, megengednék, hogy ugráljon egy keveset?

— Mit képzel jóember! Utcai ruhában? Volna lelke összetaposni az ugrógödör homokját? — förmédt rá az edző.

— Ó, nem lépek én a homokra, inkább átugrom a gödröt — mentegetőzött Gáspár.

— Hosszában? Szórakozzon az öreganyjával.

— Azt mondja, nem ugróm? Nem-e? — paprikázta magát Gáspár és a dobbantó deszka előtt egy köny- nyed ragaszkodással nekilendült, felemelkedett, fejmagasságban úszott előre. Jó huszonöt méterrel odébb tette le magát a földre.

Akkora ámulat fogadta a mutatványt, hogy Gáspárnak ideje sem maradt csodálkozni saját teljesítményén.

— Csalás! Szemfényvesztés. Svindli! — hápogott az edző.

Hősünk — csupán önmaga megnyugtatására — megismételte a gyakorlatot:

— Nekünk ne bohóckodjon. Tűnjön innen a cirkuszba —• ripakodott az atléták mestere.

Jó tippet adtál barátocs- kám — gondolta Gáspár. Csinálok én akkora cirkuszt, hogy kétfelé áll a fületek!

Azon a napon Gáspár fogyókúrára fogta magát. Szépen domborodó kis pocakja hamarosan lelappadt, s a rendszeres mozgástól izmai is valamelyest visszanyerték

hajdani formájukat. (Diákkorában több sportágat kipróbált: úszott, vízilabdázott, teniszezett, és még a boxolók közt is vihette volna valamire.) Amikor úgy érezte, hogy nem túlságosan nevetséges, ha sportmezbe öltözik, megjelent a neves egyesület atlétikai szakosztályánál. Elmondta, hogy régi vágya a mozgás, de nem szakított rá időt mostanáig. A szakosztályvezető méla undrral nézett a barázdált arcú férfire, és javasolta, hogy valamely üzem tömegsportolóinál jelentkezzék.

— Csakhogy én versenyzőnek' készülök — makacs- kodott hősünk.

— Ebben a korban? Kicsit elkésett. Nálunk nincs alkalma, hiszen csak válogatottakkal és aranyjelvényes ifjúságiakkal foglalkozunk.

— Én is válogatott leszek!

— önbizalomért nem kell pszichológushoz mennie — biggyesztette száját a sportvezető. — De ez már nevetséges, nem gondolja?

— Rendben varf! Tegyünk le az asztalra öt-ötszáz forintot. Fogadjunk, még ma könyörögni fog, írjam alá a papírt, hogy leigazolhasson.

— Hordja, el magát az ajánlataival!

— Szóval áll a fogadás? — nézett vissza az ajtóból Gáspár.

Egy óra sem telt el, és ugyanezen az ajtón aszkéta formájú, izgatott férfi csörtetett be:

— Főnök! Csodálatos tehetséget fedeztem fel. Fantasztikus! Ha nem a tulajt

dón két szememmel látom, magam se hiszem. Tíz perc alatt megdöntött minden világrekordot. Azonnal igazoljuk le!

Első versenyein Gáspár csak hármasugrásban indult. Bármennyire edzette is magát, a futógyorsaságát nem tudta annyira fejleszteni, hogy hihető legyen bámulatos elrugaszkodása. Azt mégse tehette, hogy minden roham nélkül, helyből emelkedjen a levegőbe, s úszkáljon tetszése szerint. A hármasugrásban viszont nem volt olyan feltűnő, ha lomhább mozdulatokkal lépked nagyokat. Így Js vissza kellett fognia magát, nehogy túlságosan messzire röpködjön. Amikor egymás után harmadszorra is megdöntötte a hivatalos világrekordot, az egyesülete „beígért” neki egy új öröklakást; bútorokat, autót, ha nemzetközi versenyen is megismétli teljesítményét.

Eljött a nap, amikor Budapesten rándevúzott az európai atlétika színe-java. Néhány versenyző a tengeren túlról is átruccant, hogy lássa a magyar hármasugró- esillagot.

Gáspár elvégezte a szokás sós bemelegítő gyakorlatait, aztán elkezdte a versenyt Lazán nekifutott, és három, egyenként nyolcméteres lépést téve 24 méterrel távolabb ért talajt. Felhördült a stadion közönsége: világcsúcs! Ám az egyik bíró piros zászlóval jelezte, hogy Gáspár 2 centiméterrel belépett, ezért teljesítménye nem hitelesíthető. A második próbálkozás alkalmával Gáspár két picit toppantott, és csak a harmadik lépésre rugaszkodott 12 métert. Harmadjára egy hosszú ugrás után produkált két kicsit. Aztán megesett, hogy ismét messzire szállt, de olyankor mindig belépett. Érvényes ugrása öt centivel elmaradt a világcsúcstól.

— Sajnálom, Frici bácsi — mondta a sportköri elnök-, nek. — Tudom, lakást tetszett ígérni, de nagyon ideges vagyok, képtelenség koncentrálni. Ha kezemben volna a kégli kulcsa, megnyugodnék.

— Szerencsétlen ember! így eljátszani a nagy lehetőséget! — dühöngött az elnök. — Magára figyelt az egész világ, most meg rajtunk röhögnek.

— Lenne még egy lehetőségem.

— Hol? A rohadt életben nem engedem még egyszer starthoz.

— Esetleg magasugrással is próbálkozhatok.

— Soha nem is sétált a léc közelében — hüledezett a vezér.

— Nem baj, tessék csak figyelni.

Hosszas könyörgésre — versenyen kívül — ugorhatott Gáspár. 250 centire tetette a lécet. Alig futott neki, éppen csak dobbantott, s így is jó fél méterrel szállt el a léc fölött.

Ekkor kezdődött nemzetközi karrierje.

Szerencsére, volt olyan ravasz, hogy mindig csak 1—2 centivel javítgatta saját világcsúcsait. Az is megesett, hogy egy-egy versenyen megverette magát, ne legyen olyan egyhangú a győzelemsorozat. A szaksajtó ámulattal foglalkozott különleges stílusával. Filmezték minden mozdulatát, igyekeztek ellesni titkait. Reklámcégek versengtek érte, s a díjakkal, amit a világ stadionjaiból hozott, telerakta pasaréti villájának mind a négy szobáját. A Gáspár révén csordogáló pénzből új székhazat épített a Magyar Atlétikai Szövetség. Már éppen ■ a Népstadion kibővítéséről tárgyaltak, amikor híre érkezett, hogy el akarják tiltani, bajnokunkat. Megunta a világ a különös émbert. Be akarták bizonyítani, hogy az a tea, amit verseny közben iszik, doppinghatással van rá. (Valami ürügyet mindig lehetett találni.)

Utolsó szereplésére készülődött. Ezúttal minden ugrószámban rajthoz állt. Tudta, hogy magasugrásban nem produkálhat többet, mint amilyen hosszúak a lécet tartó oszlopok. így csupán négy méter magasra tetette a szintet. Rúdugrásnál a különleges műanyag segédeszközök helyett egy mókás sétapálcával ért el üj világcsúcsot. Hármasugrásnál pedig egy-egy toppantással mindig körbeugrotta a futópálya salakját. Botrány miatt félbeszakadt a verseny, a távolugrásra már nem volt lehetőség.

Az egyesület Gáspárt kizárta tagjai sorából, megfosztották bajnoki címeitől, kizsuppolták pasaréti villájából. Régi kuckójába húzódva búskomorkodhatott, hogy miért nem becsülik meg páratlan képességeit. Hiszen semmi máshoz nem ért. Vagy mégis?

Nincs ugyan hiteles adat, de mesélik, hogy egy középkorú, testes férfi elindult legutóbb egy úszóversenyen. Ebben még nem lett volna semmi különös, ám az illető' a rajtkőről elrugaszkodva 48 métert szállt a víz fölött. Akkor bemártózott a medencébe, kényelmes tempóval úszott a fordulóig, ahonnan ■— tenger mélyéről kilőtt rakéta módjára — röpült a célig. Mivel nincs rá szabály;— hogy a rajtkőről ugorva milyén hosszan lehet röpülni, és mennyit kell tulajdonképpen úszni, ezért átadták neki a díjat. Pedig a zsűri egy része megóvta a versenyt. Minden további vita véget ért, amikor az illető a győzelmi dobogón bo- hókásan dobbantott egyet, és kiugrott az uszodából. Szállt, szállt, fel a messzeségbe. Azóta a szivárvány hídja fölött gyakorolja a magasugrást ...

Szokolay Károly:

Téli emlék

Lépcsőre álltái, mindig azt kerestél, lépcsős házat, egy lépcsős kiskaput. Nevette a fagy (mert tél volt, hideg tél), Hogy az arcod arcomhoz odabújt.

A szememet szeretted akkor egyre, s az Orromat fricskáztad könnyedén, majd elkaptad a fejedet nevetve.

Oly boldogan voltam ügyetlen én.

Az egész télből ez maradt meg bennem, a lépcsők s néha kutyaugatás.

Kezem fogva leugrottál, ijedten, de akadt még lépcsős ház újra más.

Nem állsz lépcsőre már, ha két karoddal keresed nyakam, úgyis megtalálsz.

De tréfálsz még a régi buzgalommal, hogy jókedvű legyek, te drága társ.

S ha lépcsőre állsz egyszer majd, ahonnan arcomra nézel utoljára még, és én ott fekszem magas nyugalomban, csupa lépcső lesz nékem majd az ég. _

Gaburek Károly: Pepi-kert II.

Nyári konyha

Arcok

közelről

Gaburek Károly

Békéscsaba. Műterem. Képek. Sok, mert sokat dolgozik És épp tegnap volt zsűrizés. Élmény együtt látni ennyit. Főleg tájképek, s egy-két csendélet. A falon parasztenteriőr: egy anyóka a kékesen viliódzó búboskemence mellett. S az egész együtt: színek, formák megkapó együttese. Itt, most nekem keret és hangulat a beszélgetéshez Gaburek Károly festőművésszel, akivel pedig enélkül is mindig könnyen lehet hangot találni.

— Nekem a beszélgetés, a társaság, s egyáltalán, az emberek, az emberi kapcsolatok épp oly lételemem, mint a munka. Hozzám tartozik, így élek, nem is tudnék másképp. Néhány perces találkozásokból is ma-, rád bennem valami.

— Olyan, amit alkotás közben is felhasznál?

— Feltétlenül, bár csupán ezért soha nem állnék meg beszélgetni. De a nyoma bennem marad. Akár a természeté, meg a tárgyaké, s később felbukkan, feltör érzelmek, emóciók formájában, és valahogy beépül a képekbe az emberi hatás. Enélkül, azt hiszem, nincs művészet, és kapcsolat sem a közönséggel.

— Pedig manapság a kép-' zőművészetet az a vád éri — s néha talán nem indok- talanul —, hogy túl elvont vagy arisztokratikus.

— Mikor a pályát kezdtem, a szocréál volt az irányzat, aztán ez átcsapott az ellenkező végletbe, de hogy valaki mit tart — és vállal — igazán magáénak, hogyan és miben lel önmagára, az egyéni dolog. Én emberközpontú vagyok, ha a természetet festem, akkor is.

— Szóval így fest. De végül is, miért fest a festő?

— A szereplési vágy nem hajt, de a közlési igen. S ebből is leginkább az, hogy a néző valami olyat fedezzen föl a képeimen, amit eddig nem, vagy nem így vett észre az életben. Valaminek — legyen az bármi —, az általam kifejezett lényeget lássa meg. S ha ezt megtalálja, az nekem öröm, boldogság.

— Így találkozik a miért az alkotói titokkal? Van ilyen?

— Az, ami egyáltalán nem titok: a szakmai alap és a fegyelmezett munka, az odaadás. A tehetség önmagában ..csak” adottság, a munkának életformának kell lenni. Nekem az.

— Váltsunk át arra, amit szintén szeret. A futballra gondolok. Azt mondják, olyan lelkes és elmaradhatatlan szurkoló, hogy Csabán csak akkor kezdődik a meccs, ha a bíró széjjel néz, s látja: Gaburek itt van.

— A játék izgat, de igazán és elsősorban a futball is a találkozást jelenti nekem, mégpedig sok emberrel, s ez a legnagyszerűbb benne. Megbeszélni a közös élményt.

— Fűszerözönt pillantottam meg. a konyhában ...

— Szenvedélyem a főzés, érzékem is van hozzá, s nemcsak én, mások is állítják: jó szakács vagyok.

Vass Márta