Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-20 / 298. szám

1981. december 20., vasárnap

Pálinkás Lajos:

December

Széljegyzet

Sükösd Mihály: Babilon hercege

A . bujkáló hold sápadt fénnyel szórja meg a hóval fedett szántásokat. Laza ködfoszlányokat hajkurász a metsző északi szél. A rögök között belemarkol a porhóba, és suhogva hordja szét a síkon. Aztán lerakja a csenderesek alján, a tanyák között. Mély. torlaszokat emel, ellepi az ólakat. Huhog a meleget lehelő kéményekben. Halkan kopog a bagoly körme a gerendán. Elmarkolt néhányat a termény körül mászkáló egerekből, és ennyi egyelőre elég. Tollászkodik egy keveset, aztán csendben megül a kémény mellett.

A puli karikába görbülve szuszog a sarokban. Most a szolgálat sem fontos, mert ugyan ki jár odakünn ilyen időben? Csak a szél sziszeg a kopasz ágak között.

A jó meleg szobában halkan duruzsol a kályha. Táncoló fényfoltokat rajzol a falra. A vadász tűnődve nézi. Aztán gondol egyet, komótosan öltözni kezd. Zörög a meleg zoknira csavart újságpapír, szusszan a csizma, ahogy, belelép. Prémsapka, bunda. Néhány patron a zsebbe, vállra zöttyen a puska. A megnyíló ajtó résén besüvölt a szél, kavarja a havat. Lustán emeli fejét a kályha előtt szundikáló macska, és hunyorgó szemmel helyteleníti az aj- tónyitogatást. Minek ilyenkor mászkálni? Hogy becsukódik az ajtó, megnyugodva ereszti vissza a fejét mellső lábaira.

Megroppan a csizmák alatt a hó, a vadász nekidől a szélnek, átvág az udvaron. A lécajtót rángatni kell egy kicsit, hogy megnyíljon, mert eltemette a förgeteg. Hogy résnyire megnyílik, kipréseli magát rajta. Ügy is marad, kár becsukni. A jószág az akolban gubbaszt, úgysem jön ki rajta. De ha kijönne is, mire menne vele? Combközépig érő torlaszokat kell megtaposni, mire a dűlőre ér. Az utat simára borotválta a szél. Feltöltötte hóval a mélyedéseket, csak a keréknyomok kanyargó sártaréjai mutatják, merre az út.

A vetéseken, a kökény kopasz ágai között finoman neszez a szélhordta jégkristály. Nyúl őgyeleg a szántások buckái között. Majd a fenekére ül, feszülten figyel a csizmák alatt roppanó hó zajára. Aztán, ahogy az túl közeire ér, nekifordul a hómezőnek, és el vágtat a tompán sejlő fehérségbe. Őzek álldogálnak a vetésen, kapargálják a havat zöld után kutatva.

A tanya mellett, a hópalástot öltött kazal tövén macska üldögél a havon. Lesi a jövő-menő egérnépet. A vadász visszadugja távcsövét a bunda alá. Amíg csak ege- részik a kandúr, addig nincs harag. De ha egyéb gazságon érné.., megigazítja vállán a puskát. Hát azért... Vigyázz a becsületre macska!

A tanyán túl, a folyó felé érintetlen a szűz hó. Utat tör magának a vadász. Aztán megáll, érdeklődve szemléli dűlőt szegélyező kökény alját. Rókanyom zsinórozik a bokrok mellett. Gőzölgő üstökéről tarkóra tolja a prémsapkát. Itt ólálkodik a zsi- vány, még nem temette el a nyomot a hó. A távcső körbepásztázza a hófúvásokat, a bokrok alját. Néhány nyúl baktat a sziszegő szélben. Róka sehol. A lencsékben felsötétlik a folyóparti csenderes. Arra lesz valahol ... Enni' a rókának is kell. Gyökereken nem élhet, ha már egyszer ilyennek született. De nyulat hajku- rászni, foglyokat lopkodni — ez nem a vadász kedvére való. Gondol egyet, elindul a nyomon. Szépen végiggyón- gyözik a bokrok alján, aztán a vetésre fordul. Tapossa a havat a vadász. A vékony havon megmaradt, a magas hóban már eltűnik. Befújja hóval a szél. Friss nyúlvacokba botlik a nyom. Lehajlik, ujjúval tapogatja a fekhelyet. Sáros. Már csak itt-ott követhető a csapás. Dolgozik a szél, hordja a havat. Aztán felhagy a kanyargós rókaösvény követésével. Reménytelen. A fo- lyónak fordul, szembe a széllel..

Az ég kitisztult, hidegen pillognak a csillagok. Teljes fénnyel világít a telihold. Csak a szél veselkedik újra meg újra neki. Sustorogva cibálja a parti nádat, Sikong a tar ágak között. Pergő neszezéssel kopog a porhó a száraz leveleken.

Hatalmas, szél döntötte jegenyepár fekszik a nádas szélén. Messzire ellátni rója. Erre telepszik a vadász. A puskát keresztbe az ölébe veszi, és mozdulatlanul beleolvad a decemberi éjszakába.

A szél zúgása, a nád sustorgása, meg a hold járása méri az időt. Várni kell, míg a vad elfelejti a mozgást. Alig ballag arrább a hold, valami mozdul a csenderes szélén. Lassan emelkedik a távcső, őzek. Kiballagnak a szántásra. Meg-megállnak, hallgatóznak a szélben. Veszély mindig jöhet ebben a zajos időben.

Fácán robajlik fel az akác ágai közül. Nem messze újra felgallyaz. Verdesnek a szárnyak az ágak között. Amott menyét pattog a havon. Kacsák sápognak a még be nem állt vízen.

Csendben vár a vadász. Aztán óvatosan a zsebébe nyúl. Sípot keres.

A szélzúgásban váratlanul felhangzik a veszélybe került nyúl sivalkodása.

— Mók!... Mók!... Mók... Mintha halálos fogás vetne véget a sírásnak. Aztán zsebbe kerül a síp, kézügybe a puska.

Egy ideig csak a szél járja a bolondját, aztán balról élni kezd a nádas. Előbb egy nyúl perdül ki a szeléből, aztán egy másik. Majd egy suta két gidával fut a szántásnak. Fácántyúk surran a sás alól. Távcső kémleli a széleket. Sötét árnyék válik el a nádból. Róka! A szántás buckái mögött csúszva igyekszik szél alá kerülni. Míg eltűnik egy barázdában, emelkedni kezd a puska. Jó öreg sörét feszül ugrásra készen a csőben. Már egészen közel van. Alig ötven lépés. Mellső lábaival egy rögre áll, a nádat kémleli. A cső már rajta ül. Mozdul az ujj, tüzet okádva száguld a sörétraj. Hóba vágja a kíváncsi ravaszdit.

A dörrenésre kihalt lesz a táj. Az őzek világgá futnak, hallgat a fácán, lapul a nyúl. Csák a szél süyölt, meg a hold ballag egykedvűen maga választotta ösvényén. Vár a vadász. A bolhák meg a kullancsok már tudják, hogy a róka nem ad több vért, de idő kell, míg eltakarodnak belőle. Ezért nem siet. Mikor a hold ösvénye lefelé hajlik, felmarkolja a merevülő testet. Fázósan topog, mert a hideg már bemászott a bunda alá, meg a csizmák szárába. Hurkot vet a róka hátsó lábaira, a cső végére akasztja. Megindul hazafelé.

Sükösd Mihály. — Ez a név gondolatvilágomban kultúrát, magas szintű műveltséget, vitára kész alkotót jelent. Szuverén írói egyéniség. Innen az ötödik X-en tizenhét . könyvet mondhat magáénak. 40 éves koráig nem írt regényt, elbeszélést. Nem tartotta magát alanyi- an kitárulkozó alkatúnak.

Jelenlegi kötetét családja erdélyi kötöttségei, az ebből származó emlékek, és az 1977—78-ban USA-ban töltött ösztöndíjas hónapok élményei váltották ki. Két egymásnak homlokegyenest ellenkező tényező. A múlt századok Erdélyének havasi fuvallata, és a nyers XX. század benzingőzös levegője árad felénk a kis kötet lapjairól.

Sükösd Mihály világlátott, és kontinensünk határain kívül is neves író. Egyes írásai olvashatóak orosz, angol, német, lengyel, szerb-horvát és hindi fordításban.

A Babilon hercege c. könyv három részre oszlik: elbeszélések, falfeliratok, történetek.

Voltaképpen azonban mindhárom ciklus rokonítható. Találhatóak bennük azonos és fiktív elemek, motívumok. Csaknem minden írást egyneműnek minősíthetnénk. Kivételt csupán a sokkírozó hatású Informa- ciones sobre Chile, 1975 november c. pár oldalas áldokumentum (arrti valódi is lehetne) képez.

Az első írás a Szövetség címet viseli. Ezzel kapcsolatban az ÉS meginterjúvolta írónkat, és Mezei András ezt a kérdést tette fel: — „Mi az intellektualitás a próza- irodalomban?” Válasz: „Hogy megértsük és megértessük közérdekűnek vélt véleményünket.” Tény, hogy az intellektualitás és Sükösd Mihály lénye, írásművészete nem választható el egymástól, de valóban közérdekű- ek-e írásai? — Igen. S nem csupán a témaválasztás jelentéktelennek is mondható okán. Nem azért, mert egy az egyben beszél felejthetetlen módon a fentebb is említett Chiléről, a Pinochet vezette fasiszta junta kínzásairól. Hátborzongató egyszerűséggel közöl mindent az olvasóval. Kommentár sincs. Közérdekűvé teszi írásait azoknak az alakoknak szerepeltetése, akik csaknem mindannyiunk számára érdekesek. (Freud, Marx, Darwin, Dickens.) S főleg közérdekű a sorok között búj- káló gondolat, a mögöttes tartalom, az etikai, filozófiai, pedagógiai kérdések felvetése.

Forró levegője van a már említett Szövetség c. elbeszélésnek, amely egy emberpár összetartozásáról győz meg! Páskándi Gézához címzett mű Az értelmiség hivatása,, avagy az én apám c. írás, mely Apáczai Csere Jánosnak állít emléket. Felidézi az olvasóban a nálunk is játszott Tornyot választok c. dráma izgalmas pillanatait. A magamutogató, fölényeskedő biztonság torzképeként Muhammad Ali alakja tűnik fel a kötetben. A Hódolat Ingmar Bergmannak c. írás a nagy svéd filmrendező Jelenetek egy házasságból c. alkotásának magyar vetülete.

A szerző szeretetteljes iróniával vetíti elénk kötete utolsó fejezetében az amerikai ösztöndíjasok egy-egy alakját. Henriket, a Harmadik Világ képviselőjét, a lengyel Jureket, akit Babilon hercegének nevez, aki1 Polanski barátja, egyes Wajda- filmek forgatókönyvének írója.

E könyvről szólva egy, a közelmúltban megjelent stíluselemről, a kollázsról is szólni kell. Sükösd bátran építkezik valós és képzelt adatokból, dokumentumokból, filmszerűen összevágja őket.

Sokoldalú, soha nem unalmas kötet, mely túlnyomó- részt elbeszéléseket tartalmaz. Ez az irodalmi műfaj a szerző szerint így jellemezhető: „...elbeszélés? Számomra ezekben az írásokban: a rejtőzködő vallomás és a kollázselemekkel megdolgozott tárgyiasság ötvözete. Narrációból, valódi és képzelt dokumentumokból elegyült szöveg.”

Több a szépnél. S ez jó, mert mit mondott Németh László? — „Ha egy író csak szép, akkor szajha; ha nem abban az értelemben szép, hogy a szép és az üzenet, a szép és valaminek a szolgálata egybefonódik.” (Szépirodalmi, 243 old.)

Szabad Olga

Koszta Rozália: Kendős asszony

Hegedűs Erzsébet:

Sérelem

(Az öregekért, akik szemüket eltakarják)

Az öregnek könny szökik a szemébe:

— Mér háromszor vonja le, ha csak kétszer adta?

Tibor ingerülten tolja a homlokára a szemüvegét. , Nagyot nyel. Már vagy ötödször lát neki a magyarázatnak:

— Három részletben vonják le. Kaptad a pótlékot a feleséged után két hónapig, most ezt az összeget az első negyedévben három részletben vonják vissza. Itt van világosan.

— Nem értem.

Tibor igyekszik nyugodtan »beszélni, de egyre idegesebben ütögeti az asztalt, ö a falu tanácsadója, nyugdíjas postás, most, mióta jobban ráér, nem , csak postai ügyekkel szokták felkeresni. Egy- egy köszönömért szívesen tölt ki utalványt, címez borítékot, fogalmaz levelet.

Áz öreg most éppen a kár- tyapartiját zavarta meg a kocsmában.

Makacs egy ember! Idejön magyarázatért, mégis váltig a magáét hajtogatja. Igaz. először fordul hozzá. Az írásán, a borítékcímzésén ugyan mindig látszott, hogy kevés iskolát járt, de “eddig még sose kérte, hogy Tibor segítsen neki.

— Nézd, Sándor. Okióhei- ben halt meg a feleséged. November—decemberre még kaptad a pénzt utána, a házastársi pótlékot, de ez neked már nem járt.

— Ezt értem.

— Na most ezt a pénzt januártól márciusig visszavonják.

— De hát nem vonhatja le háromszor, ha csak kétszer adta!

Már többen állnak körülöttük. Az öreg tanácstalanul néz a papírra Zavarja a dohán} füst, az ; u lbűz, a kocsma zaja. Fát alas szeme hiába kér tanácsot az emberektől. |

Tibor mérgesen legyint, fel is áll. Csak nem tölti ezzel az értelmetlenséggel az egész délutánt!

— Buta vagy te, Sándor, az a baj. Itt van világosan. Azt se érted meg, amit olvasol, a másik is hiába beszél neked.

— írástudó ember vagyok én — motyogja zavartan Sándor bácsi. Remegő kézzel tapogat a botja után, fogja az érthetetlen papírt is. Lassan, megbántottan botorkál ki. .

— így beszélni egy idős emberrel... pont most, amikor ... — Könnyeitől nem látja a járdát, vaktában halad az árok szélén. Görbebotja sántán kopog a fagyott göröngyökön, keresné az utat hazafelé.

Mióta az asszony meghalt, idegen lett ez a világ. Akárhonnan is — minden az ő sebéhez ér.

— Egyedül, Sándor? — Egy kezet érez az öreg a botján, amely a járdára irányítja.

— Végleg egyedül, testvér.

— Én már nyolc éve, látod ...

— De neked a gyerekek... — Nem bírja visszatartani a könnyít.

— Kegyelemkenyér az ..., ha nem a magadéban...

De Sándor bácsi nem érzi a másik bánatát. Nem magány ez az övéhez képest, nem lehet ilyen gyilkos másban a fájdalom.

— így itthagyni... ötven év után ...

— Nyugodj bele, öreg, ezen úgyse segítesz.

Bárcsak tudná, mi az: megnyugodni, felejteni. Ez a két hónap nem hozott megnyugvást. A felesége mindenünnen hiányzik. Rá emlékeztet minden: az utca, a kút, az emberek.

Ahogy a haldokló asszonyt nézte, nem tudott sírni. „Jobb lesz az mán űneki” — vigasztalta magát. Azóta sírva nyitja-csukja az ajtót: „Hej, Julis, Julis!”

Hiányzik Julis mindenbőlv. a szobából... üres és hideg nélküle... az edények közül, hiába sorakoznak a polcon ... Hiányzik még a bableves ízéből is. „Nem élet ez így, Julis.” Túlélte minden, a ház, a kert — a hó is olyan, mint tavaly volt, nem változott semmi, mégis hiányzik ő mindenünnen. Maradtak a hosszú, álmatlan éjszakák, s nincs bennük a másik ágy sóhajtozása, nyikorgása, nincs bennük az a másik forgolódás. Üresek a nappalok az asszony szösz- mötölése, zsörtölődése nélkül. ..Mit ér az én nyomorék életem nélküled, Julis?” Kihez vigye haza ezt a sérelmét, ezt az új sebet?

Furcsán csusszan, sánta kopogással a bot a havas járdán. Ez a járda is más lett. Hányszor, de hányszor mentek itt végig! Elöl az asz- szony az ennivalós szakajtóval. mögötte ő a két kapával, sarlóval, kaszával, mikor mi volt soron. Mentek hajnalban, jöttek sötétedéskor. Hej. de sokszor látta őket ez az utca sárosán, izzadtam fáradtan, nanéget- ten!

Hetyke asszony volt Julis, amíg a kor meg nem hajlította.

— Ügy kopogsz itt ezen a járdán, mintha te csináltad volna — mondta neki egyszer, kicsit bosszankodva, hogy megfordulnak a férfiak fiatal asszonya után.

— A járdát nem, de a kopogást én csinálom — vágott vissza az asszony, s ő szerette volna visszafordítani, átkapni a derekát, elfogni a szeméből a huncut nevetést.

Pedig a kopogást se ő csinálta, nem Julis. Csinos kis szandát sikerült neki összehozni — szinte a semmiből, innen-onnan leesett forgácsokból, bőrszalagokból. Csak a talpért kellett egy kis zsírt adni, meg zsíron cserélte a kis kaptafát is. Talpa, sarka, feje mind az ő töve volt, orrára, sarkára i.icsi vasat vetett. Vígan kopogott a kis cipőcske, az is Julis volt, az a kopogás.

Először egy pár papucsot mesterkedett össze peki. Legénykorában is próbálkozott már, inkább javított ugyan, talpalt, sarkalt, fejelt, de azért egy-egy kadrát bőr se fogott ki rajta, ha megkérték, megfizették, csinált ő papucsot is, csizmát is. Csak éppen férfiaknak.

Alig kerültek össze, tán még az első héten, meg akarta csinálni a „vizsgamunkát”. Ö nevezte el így a feleségének szánt papucsot. Leterítette a bőrt a konyha földjére, ráállította a ifiasszonyt.

— Látod, le is térdelek előtted — mondta. Valóban letérdelt, amíg körülrajzolta a formás kis talpat, amíg mértéket vett a pici lábfejről. Julis engedelmesen tűrte, néha kacarászott, ahogy a lábát bizsergette a szabókréta.

— Na, most megvagy — kapta el Sándor, emelte föl a bokájánál fogva.

— Teszel le, te bolond — kalapált két kis öklöcske a hátán. — Benéz valaki, mit gondol rólunk?

— Zavar az téged, mit gondol a világ? — nevetett akkor Sándor. — Hát mit árt az néked, ha beszélnek rólad?

Tibor szavai most újra belemarnak. Tanulatlannak tartja, ostobának nevezi. Becsmérli ott annyi ember előtt! ö pedig már, tényleg, válaszolni se tud.

öreg szemébe újra köny- nyet csal a szégyen.

Elered a hó, inkább érezni, mint látni. A bot nehezebben csúszik, alig éri a hó alatt a járdát, tétován keresgél, nem kopog már egyáltalán. Hiányzik a hang, az egyenletes, hangos kopogás, az a régi, huncut, sűrű kip-kop.

— Visszamegyek — fordul Sándor bácsi. Görbebotja va- •kon tapogatja a járdát. — Megmondom neki. Van én- nékem. pajtás, olyan tudományom. .. Csak egy darab hűr kell — csudát csinálok én.