Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-20 / 298. szám

1981. december 20., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Történetek nyomán Törökországban Gyermekkoromban ragad­ta meg a fantáziám a gólya­köszöntő tavaszi rigmus: „... török gyermek megvág­ta, magyar gyermek gyógyít­ja ... ” Erősítette a lidérc­nyomást a himnuszbeli kép: „Hányszor zengett aj­kain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének!” Majd a gyulai vár tövében, ahol pe­dagógus pályafutásom el­kezdődött. küldetésnek érez­tem közreműködni a hódolt­ság kora történetének kuta­tásában. A témáról készült munkáim születése közben igyekeztem belehelyeződni a kor atmoszférájába, hogy belülről lássak, korhűen szól­jak. Többek között figyelmet szenteltem a vár elestekor kapitány Kerecsényi László ügyének, annak a kérdésnek, hogy a vergődését a győri táborból segítségküldés nél­kül néző király bélyegzőjét nekünk is rá kell-e sütnünk? Legutoljára Kristó Gyula „Békés megye a honfogla­lástól a törökvilág végéig” című, nyolc évszázadot át­ölelő forráspublikációja ve­szi számba a törökkor-törté- neti kutatásba fektetett fá­radságom eredményeit. Ügyannyira beleéltem ma­gam a hódoltsági miliőbe, hogy odakozmáltam. Észre kellett ezt vennem, amikor a Rákóczi-szabadságharc ju­bileumán Rodostó (Tekirdag) testvérvárosában, Sárospata­kon nemzetközi konferenciát rendeztek, s erre feliratko­zott az isztambuli egyetemi tanár, hogy a török—magyar kapcsolatokról előadást tart­son. Konok ellenállóként hallgattam a magyar nyel­ven tartott előadást, miköz­ben a döbbenetig vitt el, mert folyamatát tekintve változnak a korok és a kap­csolattartalmak. S ha moso­lyogva hallgathatjuk is a török történészek érveit a hódoltsági kor beli 150 éves „együttműködés”-ről, törté­nelmünk egyéb találkozó- pontjai kedvezőbb megítélést érdemelnek. Egyértelműen, akár az érem eltérő két ol­dala! Most már felcsigázott ér­deklődéssel vártam az alkal­mat, hogy legalább futó pil­lantást vessek a mai Török­országra, nem az „irhás me- net”-ben, a kirakatoknak ro­hanva. Tudok csoportról, amelynek vezetője — bár ott mentek el egy hajításnyira — Rodostó elkerülését „megmagyarázta” a kiszol­gáltatott alkalmi közösség­nek. Üti benyomásaim a kis- ázsiai, anatóliai nagy vá­roshoz, Bursához kötöm elő­ször. A római császárkori Nikodémia (Izmit) és Nicea térségében ma az Ulu Dag (hegység) északi nyúlványán a Márvány-tengertől (Mar­mara Denizi) 30 kilométer­nyire fekszik, falai közt há­romszázezer főt meghaladó lakossal. Meglepő a táj ké­pe, különösen annak, aki Törökország európai, balká­ni szeglétének kb. 220 kilo­méter hosszú, kopár, ritka településű juhlegelői felől érkezik, mert egy, a mi Du­nántúlunkhoz hasonló kör­nyezet fogadja, beleértve a növényzet egyezőségét. A török történelem első, úgynevezett szeldzsuk kor­szakát követő felemelkedő ozmán („oszmán”) biroda­lom magva ez a terület. A főről elnevezett ozmán tö­rök törzs szállásterületén — a Bizánci Birodalommal harcban — 1300 körül veti meg itt a lábát. Innen in­dulva, ötven év múlva már átkeltek a Dardanellákon, el­foglalják a bizánci Gallipoli várát, száz, év múlva (Zsig- mond magyar király nikápo- lyi veresége után) a Bursa fővárosú birodalom északi határa a Duna, sőt Havas­alföld hűbérállamuk. Majd innen, Bursa térségéből to­borozzák a hadsereg Sziget­várt, Gyulát és más magyar várakat ostromló elit alaku­latait. Meglepően jó állapot­ban találja a mai vándor a várost elfoglaló I. Mehmet szultántól építtetett, külön­leges fajanszdíszítésről híres dzsámit, az úgynevezett „Zöld Mecset”-et, mellette a szultán nyughelyét, a Tür- bét. Itt nyugszik a szultán gyermekeivel és dajkájával együtt, feleségei a mohame­dán rendnek megfelelően a dzsámi melletti temetőben. Közelben az egykori korán iskola (Medrezse, papneve­lő) ma régészeti múzeum, a Kemál Atatürk-féle reform beszédes tanújaként a válto­zás hatalmas méretéről árul­kodik, ui. a kiállított tár­gyak kizárólag hadtörténeti­ek és néprajziak. Az ozmán sereg Ázsiából Európába vivő hadi útjának oldalában, a Helléspontos (Dardanellák) déli bejáratá­nál — ma török földön — terült el Ilion (Trója, Truva) romvára Hisarlik falu mel­lett. Az ősi vár a mykénai (mükénéi) korszakban ie. 1500—1000 között lezajlott trójai háború korában a kü­lönböző korban egymásra épült kilenc Trója sorában már a VI. Aki a háború után Homerostól és társaitól 500 évvel később alkotott eposzbeli fogalmak mai ér­telmét keresi a Henrich Schliemanntól 1873 körül feltárt romok táján, mélysé­gesen csalódik. A méretek eltörpültek, de a látó szem olvashat a szétterülő kövek­ből, oszlopokból. Áll az ősi vár maradványa, amely egy­kor virágzott a Helléspontos legfőbb őreként. Mellé épült a későbbi hellenisztikus kor­ban egy városmag, majd is­mét később emellé a római. Kb. két évezreden át aludta álmát Trója a föld alatt, míg a létéről is hitetlenke­Koszta Rozália: Peti dők közt delélesztéséhez kez­dett a német régész. Schlie- mann rangos külsejű házát Athénban találjuk, a volt ki­rályi palota, a. Szintagma tér közelében. Feltárásának má­sik nagy szenzációja a dél­görögországi Mükéné (My­kénai) királysírok kincseinek felszínre hozása. A Trója- ásatás eredménye az isztam­buli, a mükénéi kincs az athéni régészeti múzeum lát­ványossága. A trójai romok területén magánmúzeum mű­ködik, itt őrzik a helyszínen talált maradványok egy ré­szét. A tárlók anyaga lehan­golóan szakszerűtlenül keve­redik. A török igazgatás nem lelkesedik túlságosan a gö­rög történeti múlt örökségé­ért. (Nemrég is úgy vélték angol turisták, hogy Trója ma is görög föld. Tévedtek.) A török farmer — akinek földjén a várdomb elterült — igyekezett hasznosítani a feltárást. Belépőjegyet szed az utód és souvenir-üzleté­ben árul. Felépítette a mo­solyra derítő, a tipikus átlag, turistának szóló „trójai fa­ló”-vat. Az egész területen külön díj ellenében exponál­hatja fényképezőgépét a lá­togató. Mindemellett lát­vány ránézni a romokról a tengerre, s a nagy történést idézni. Mükénéből hajóztak ide az ostromlók, s a trójai­ak nem hittek Cassandrá- nak!... Trójából útban Izmiten át Isztambulba, Canakkalenál történeti hely, bár nagy ug­rást jelent az időben. A Dardanellák európai olda­lán, Gallipoli vára mögött, a hegyoldalban egy török gyalogos fehérrel festett alakja látható több kilómé­terre is, s felette a dátum, 1,915. március 18. Két kilo­méterre is olvashatók a szá­mok. Az Isztambulért folyt csata emlékműve ez. Dar­danellák török kézben ma­radt, amikor a központi ha­talmak oldalán lévén az antant erők — elsősorban az angol seregben harcoló ausztrál és újzélandi alaku­latok — vívták. A támadók óriási veszteséget szenved­tek. Itt kezdődött Kemál tá­bornok — a későbbi Atatürk — karrierje a védelem élén. Az ozmán birodalom má­sodik — 91 éven át — fő­városa az európai területen levő Drinápoly (Hadriano- polis, Edirne), s a harmadik, Konstantinápoly (Bizánc, Isztambul) hódoltságkori je­lentősége magyar vonatko­zásban kiemelkedő,-de külön tanulmányt kíván. Kivált az utóbbié. Hazánknak a birodalomba történő beolvasztását innen irányítják, és a hódoltsági területek megtartásáért fo­lyó szakadatlan küzdelmet is. A vezér az Európa és Ázsia találkozásánál, lenyű­gözően szép természeti kör­nyezetben, a szultáni palotá­ban (Topkapi Saray) él, amely ma tömeges látoga­tottságnak örvendő múzeum. A palota felhalmozott kin­cse — ebben a magyar te- rületekről származott is — az efféle birodalmi közpon­tok világranglistáján a leg­számottevőbbek egyike. Vi­szonylag félreeső épületben található a számunkra leg­többet mondó : a szultáni ru­hamúzeum. A koronázási díszöltöny sorrendje egyben az. uralkodók sorát adja, előttük elvonulva törökkori uralkodóink kortársainak beszédes emlékével találko­zunk, amelyet főleg követeik viselőiken láttak. A város szomorú emlékű, rettegett Héttorony börtöne — töb­bek között Török Bálint tömlöce — ma szelíden néz a tengerre, de borzalmakat meséi az értő emlékezet szá­mára. A török—magyar történeti kapcsolatok újabb — már tőlünk is pozitívnak érté­kelt — vonulata közé tar­tozik más egyebek mellett az, ami a két kuruc emig­rációhoz fűződik. A Diócle- tianus római császár egyko­ri birodalma fővárosának, Nikodémiának (Izmit) utód­jában élt Thököly Imre és Zrínyi Ilona. A helybeliek Macar Dagi-nak, „Magyar- hegy”-nek nevezik a kuruc fejedelem itteni birtokát — amelyet a szultántól kapott —, s a 900-as évek elejéig * Thököly Imre nevét viseli a város főútja. Az 1705. szep­tember 13-án elhunyt feje­delem tetemét a város ör­mény temetőjében találják meg 1906-ban és szállítják haza Késmárkra, szülőföld­jére. S a sors kegyetlen já­téka, hogy az 1706-ban Ni- kodémiában (Izmit) elhunyt Zrínyi Ilona és az 1735-ben Rodostóban (Tekirdag) meg­halt fia. II.-Rákóczi Ferenc teteme Konstantinápoly (Isztambul) egyazon katoli­kus templomában — a Ga- lata negyedbeli Szt. Benoit- ban — talál nyughelyét a számkivetés 200. éve alatt, magyar földre hozatalukig. Bár helyszűke miatt csak érintettük a kapcsolatok so­rát, lehetetlen nem szólni a máról. Meg sem kell szólalni az isztambuli sugárúton, az egyetem és a bazár környé­kén, magyarul szólítanak le törökök ... „Szervusz ma­gyar”, „szívem magyar”, magyar—török testvér”, gyere magyar, cserebere”! Mi árulja el, hogy magyár vagyok? — kérdezem. A szemed! Üton-útfélen mel­lénk szegődnek, kísérnek, el­mondják, hogy „szívük csücske” Miskolcon vagy Budapesten él. Ha az uta­zónak esze ágában sincs a vásárlás, alig menekülhet a rábeszélés elől: „150 évig voltunk nálatok, nem baj, ha nem veszed meg. csak nézd meg a bőrkabátot, és nrooagáld Magyarországon!” S hírből is hallott, mennyi kétes eredménye születik ezeknek a létreiött ismeret­ségeknek, bár igazságtalan­ság lenne ide és nem a szí­vélyességükre. a kapcsolat­teremtésre irányuló készsé­gükre tenni a hangsúlyt. Dr. Virágh Ferenc Koszta Rozália: Attila Szavak, szavak Békesség szálljon szívünkre „Alant repül a nap, mint a fáradt madár.” Lomhán terpeszkednek a szántóföldek: őrzik az elvetett magot. Bágyadtan pereg az idő, lassúbb tempóra váltott a ter­mészet. Egyedül az ember serénykedik, talán jobban, mint bármikor az év során. Különösen az áruházak pénztárgépei kattognak szaporán, jelezve, hogy csúcs­pontjához ért az ünnepi készülődés, bevásárlás. Amit máskor talán elmulasztottunk, most igyekszünk mindent bepótolni: ajándékkal, figyelmességgel halmozzuk el sze­retteinket. És várjuk természetesen, hogy valami apró­sággal bennünket is meglepjenek. Pedig családi körben gyakran hallani manapság: „nekem semmit se vásárol­jatok, hiszen az én ajándékom is nagyon szerény lesz.” Nem szegényes, de kevesebb annál, amit önmagunk­tól joggal elvárhatunk. Hiszen ha az év valamennyi nap­ját valóban kihasználtuk volna, bizony több jutna az ün­nepi asztalra. Példákért ugye nem kell a szomszédba menni? Találunk saját portánkon is jobbítani valót. Sose legyen ennél rosszabb! — mondogatjuk. Béke legyen és egészség, a többi majd csak lesz valahogy. Ám hogy miként formálódik a jövő, az jórészt tőlünk függ. A nagyvilág kusza kavargásait látva, akár példát is mutathatunk: emberarcú társadalmunk az anyagi és szellemi javak tisztességes biztonságát ígéri. Tisztességes munka árán! «­Átmeneti korunk remélhetően hamar elmúló jelen­sége, hogy az életritmus gyorsulásával, a technikai hala­dással egy időben mintha feljogosítva éreznénk magun­kat, hogy kevésbé figyeljünk embertársaink örömeire, gondjára. Az a szó, hogy szeretet, egyre inkább kivész a közhasználatból. Mintha szégyelnénk, amikor tiszteletről, megbecsülésről árulkodnak tetteink, önmagunkat káro­sítjuk ezáltal, hiszen a kör hamar bezárul: más bolygó­ról nem várható behozatal se emberségből, se szerétéiből. Saját „készletünkből” kell gazdálkodni. Megéri. Emlékszem, gyerekkoromban borzasztó szegények voltunk, de ha mások nyomorúságát láttuk, mindig együttérzően gondolkodtunk. Valami nemzetközi akció híre érkezett a faluba: segíteni lehet éhező, árva, néger porontyokat. Ahol öten esznek, jut valami egy hatodik­nak is — mondogattuk, és már ki is néztem a legjobb he­lyet (a kemence mellett, a sutban) egy szerecsen gye­reknek. Persze, hogy semmi se valósult meg segítőkész vágyainkból, de már a tervezgetés is szívet melengető volt. Később, amikor kollégista lettem, együtt laktam egy görög fiúval. Bővérű, pogány életet éltünk. Barátom, Sianos Panajotis, egy-egy sikeres szigorlat után olyan fergeteges örömtáncba ringatta magát, hogy rengett belé három emelet. — Hol töltőd a karácsonyt? — kérdeztem ismeretsé­günk első telén. — Fölcsíptem szép özvegyasszony, nála összehozunk „éjféli mise”. — Bolond vagy, ilyenkor imádkozni kell, és jókat cselekedni. — Jó lesz, ne félj — vigyorgott kajánul. Otthon gyertyagyújtás után eszembe jutott „Szinusz” barátom. Meséltem is róla, milyen fura figura. Mielőtt visszautaztam volna, édesanyám külön felpakolt a gö­rögnek egy kis „hazait”. Átadtam a csomagot, s még ma is él bennem a kép, amint göndör-gyapjas fejével sután bólogat, nagy, kerek szemeit hiába hunyorítja, hisz a könnyeit úgyse tudja elrejteni. Ügy hallom, Sianos barátom ismét az Akropolis kö­zelében él. Talán hófehér Mercedes-szel sétáltatja népes családját, de karácsonykor biztos eszébe jut az a régi, „elsózott” édes sütemény. Andódy Tibor Ménesi György: Különbség Hungarocell kereszt alatt Simon, cirenei. Ütések zuhognak hátán? Nem. Az eső veri!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom