Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-13 / 292. szám
1981. december 13., vasárnap o Vajnai László: Bíró József: Vázlatrajz Ki szeret engem Csabán mint nyitott templomajtón szabadon jár át a szél megtépázza a kertekben a rózsabokrokat aki nem járt itthon ha nem is messze Gyuláról rácsodálkozom a fölépült tízemeletesekre s visszaemlékezem a gyerekkori házra a rozzant nádfedelesre a sziksóvirágos terekre mennyi kapu nyílt azóta az egyre jelentősebb jövőnek szabadabban kering a vér is dobban a szív is a csökönyös előítéletek után a vidékiség szűk gyíkbörét a város levetette utcáiról eltűntek a légycsípésektől szeplős lovak vizsgázott-amatőrök vezetik a gépkocsikat s a turisták megcsodálják a ringó mellű lányokat megszállták a fények az áruházak és lakótelepek több ezer ablaküvegét a város új főutcáin árad hullámzik a nép e verőfényes reggelen nekem azért fejlődött 'hatalmasat ez a város mert benne éltem és születtem. Ki szeret engem ki szeret, magamhoz vissza ki vezet, ki ad léptet lábam bukásának, csont-őrlő utakat ki igazít? Ki szeret engem a bátrak közül, győztes mosolyuk oltárán ki üdvözül, ki visz engem, ha majd jő a nap, eltaposni gonosz lángokat? Ki szeret engem ki szeret, vissza a harchoz ki vezet, ki ül váltamra fegyver-módra, ki robbant házat álmodozóra, s aki szeretni tud az ki lehet? Ki szeret engem jaj ki szeret?! Bíró László: Ha fájó homlokom érinti kezed, patak hűs vize tenyered. Gaburek Károly: Tanyaudvar Gaburek Károly: Vízhordó Takács Tibor: Csalánruha (Regényrészlet) Az augusztusi hőség ráfeküdt a füzesre. Ilyenkor déliőben nem mozdul az erdő, néhány madár motoz csak az ágak közt, akkor riadnak csak, ha megzavarják őket. Az ég tiszta, felhő sehol, az éjszakai gyors zápor éppen csak arra volt jó, hogy elverje az utak porát, lemossa a fák levelét, de már arra nem, hogy vizet adjon a Csernának. A fölötte átvezető fahídról jól látszott, alig áramlik a Duna felé. A csöndet talán félórája verte föl egy szekér érkezése. Orsováról jött, s négy szótlan férfi ült rajta. Behajtottak a sűrűbe. A hajtó nem tudott a lovakkal bánni, látszott rajta, hogy alkalmi kocsis. Az iszapos, homokos fövenyen megnehezült a kocsi. Hárman leszálltak róla, Egyikük előrement, mintha utat keresne. Mögöttük összecsukódtak a kiserdő lombjai. Aztán megállt a szekér. A négy férfi most se szólt egymáshoz. Sötét ruhát hordtak, a kor szokása szerint valót, egyszerűt, paszomántosat. Kicsit tétováztak, hol is állapodjanak meg. Mert helyet kerestek, kicsinyke tisztást, olyat, amire mindig emlékezni lehet. Két fiatal juharfa közt megállapodtak. Füzesben a juharfa ' ritka látvány, de éppen azért jó emlékeztető. — Kormányelnök úr — szólt a legfiatalabb —, úgy vélem, itt a legalkalmasabb. Az útról nem láthatnak ide, senki nem követett, itt megállapodhatunk. E két fa emlékeztetni fog mindannyiunkat ... — Hagyja a címeket, Ló- rodi úr — legyintett Szemere Bertalan —, holnap átlépjük a török határt, holnaptól kezdve nincs köztünk kormányelnök, miniszter, tábornok, holnaptól mindany- nyian szerencsétlen, menekülő magyarok leszünk. — Menekülők vagyunk már Pest elhagyása óta — mondta egykedvűen a legidősebb, szakállas férfi, aki azonban még innen volt a negyvenen, bár többnek látszott koránál. — Ugyan, Házmán uram — szól rá Szemere —, Pest után még reménykedtünk, Szegednél még bizakodtunk, Aradnál tépelődtünk. de most már itt van velünk a bizonyosság. És ez a bizonyosság a bukás. Holnapra ideérnek a császáriak, hol- ríapra nincs Magyarország. De munkára, uraim, munkára, végeznünk kell a feladatunkkal ! Ásókat ragadtak, Házmán Ferenc, Buda főjegyzője, országgyűlési követ, miniszteri osztályfőnök és ki tudja, még mi minden tegnapelőtt, a legszorgalmasabbnak bizonyult a három ásó férfi közül. Mert csak hárman ástak, Grimm Vince jelölte ki pontosan az ásás helyét, azután úgy, hogy egymást ne zavarják, hozzákezdtek a mély gödör ásásához. Szemere nyugtalan volt. A kocsi nyomát követve visszament a Csema hídjá- ig. Valami azt súgta belül, meg kell néznie, követték-e őket. Hiszen amióta elhagyta Pestet a menekülő kormány élén, kocsiján a hatalmas ládával, amely most az erdőben nyugszik a szekéren, ócska ruhafélékkel letakarva, nincs nyugta és maradása. Mindenkiben spiont lát, minden ismeretlenben császári kémet keres. Amikor elmaradt mögöttük Orsóvá utolsó háza. amikor végre kihajtottak a Cserna felé vezető útra, akkor sóhajtotta el végső félelmét. Nem tudta, mi nehezebb: a lelkén nehezedő hatalmas kő, vagy a csak négy emberrel megmozdítható láda. Igen, a láda, benne a koronaékszerek. Szent István koronája, amelyet Aradon a kezébe vett, s úgy csodálta, s aztán a pallos, az országalma, a palást, minden, amit csak rejt a láda. Orsóvá felé fordult, kémlelte az utat, megcsöndesülő szívvel. Hiszen erre nem jön senki, nem ez most a fontos út, hanem a határhoz futó. A Valachiához vivő út, amelynek túlsó végén török katonaság fogadja a menekülőket. Arra, igen, arra porzik az út, ma még szabad a határ, ma még nincsenek itt a gyorsan közeledő császáriak. Ma vagy holnap ők is elindulnak, elhagyják Magyarország földjét, de lábukon viszik porát, szívükben szerelmét, s megkönnyebbülten a nehéz tehertől köny- nyebben futnak majd velük a lovak. A rét rezzenetlen, a magasban sas köröz, ismeri a sasok repülését a vattai rétről, gyermekkorából, egy- szer-kétszer puskát fogott rájuk, de most megretten a gondolattól is: a puskadörrenéstől, A távolból tompa puffo- gás. Mehádiánál csatáznak az utóvédek az osztrák előőrsökkel. Mintha ágyú dörögne. Lehet ez? Igaz, még van ágyújuk a védekezőknek, csak itt Orsovánál áll tizenhárom, ezzel vonulnak majd át a törökökhöz, ahogyan azt elhatározta volt tegnap Battyányval, a külügyminiszterrel, s ahogyan erről levelet is küldött át a török parancsnoknak. Ez lesz a szultánnak küldendő ajándék, tizenhárom magyar ágyú. Igaz, Batthyány Kázmér gróf most két mosoly közt azt mondta, nem kellene-e mást vinni a szultánnak, s mikor nem kapott rá választ, csak tovább mosolygott. Vajon a koronára gondolt? Mindenki török földre fut. Ezért üres a Csemához vezető út. Ezért olyan csöndes a vidék. Az Allion-hegy erdeje sötétlik fölöttük. Szemere gyorsan körbetekintett még egyszer, s aztán belépett a füzes zöld sátrába. * Társai már jócskán haladtak. A föld szerencsére porha- nyós folyami hordalék, föveny, amelyben könnyen halad az ásó. Mintha sírt ástak volna. A lovak csöndben kapdostak az ágak után, nem kellett .velük törődni. Házmán kigombolta nyakán az inget, Lórodi levette nyakravalóját, Grimm, a kicsiny, szakállas emberke, fölnevetett a gödörből. — Elég mély lesz már, uram? Alig látszott ki belőle. Szemere keserűen felelt: — Lám, uraim, ilyen kis gödörbe temetjük most Magyarországot. Még igazítottak az oldalfalakon, a mélyben nyeshető, simítható volt a föld, aztán Házmán Ferenc, aki a munkát irányította, belevágta ásóját a talajba. Alig látszott ki a vége. — Készen vagyunk, uram. A kocsit odébbhúzták a lovak. A szekér oldalát levették, ketten fönt fogták a ládát, ketten lent, s leemelték. Majd beleszakadtak. De Szemere mindenre gondolt. Hozatott kötelet, a fogadós fia vállalkozott a kötél megszerzésére, míg Házmán és Lórodi rejtekhely után kutatott, ezért aztán mintha igazi sírásók lennének, s úgy, ahogy látták már az elmúlt esztendőben, nem is egyszer, alul átvették a kötelet kétszeresen, s négyen fogva húzták-vonszol- ták a ládát a gödör mellé. — Uraim — mondta Szemere Bertalan —, engedjenek nekem egy kicsinyke időt. Egy gondolatnyit. Számadásom van önnönmagam- mal. Társai is meghatódva álltak. Véletlenül csapódtak Szemere mellé, az utolsó napok zűrzavarában. S a miniszterelnök kiválasztotta őket. Grimm Vincét republikánus- sága miatt becsülte, Ház- mánt jellemszilárdságáért, Lórodit becsületességéért. Külön-külön választotta ki őket, s egyiküknek sem mondta, mit rejt a láda. De nyilvánvalóan mindannyian tudták, miért van szükség rájuk. Nem kérdeztek semmit. Álltak a gödör szélinél. Négyen, négy oldalról. Az augusztusi hőség megült a fák közt, bár itt, e rejtő füzesben nem volt ereje a napnak. A fények átcsorogtak a levelek szövetén, akár a méz. — Kezdjük, uraim ... — Kezdjük — felelték egyszerre. Szó nélkül dolgoztak. Megragadták a kötelet, s lassú, biztos mozdulatokkal, egyszerre, kicsiket araszolva húzták a gödör mellé a ládát. Azután megfeszítették erejüket, s a nehéz vasládát belelendítették a sírgödörbe. Mert sír volt ez csakugyan, a korona sírja. Ez a korona királyok fején tündökölt, szorította a homlokokat. Elveszítették egy csobolyóba zárva, elrabolták Visegrádról, véle pompázott Zsigmond, boldog volt alatta Mátyás, nehéznek találta a boldogtalan Lajos király, s Zólyom várában őriztette Bethlen Gábor. Mégis vele nyerte el ki-ki a magyar trónust, s most itt van. a Cserna és a Duna háromszögében, az ország egyetlen szabad területén, egy füzes rejtekében. A láda ott feküdt a gödör mélyén. Szemere Bertalan megtörölte homlokát. — Kérhetem-e a jogot, hogy az első marék földet én vethessem a láda után? A többiek bólintottak. « Zsadányi Lajos: De szép volt... De szép volt a cseszneki vár, de szép volt a cseszneki táj. Csak az emlék maradt bennem, itt kopogtat a szívemben. Hunya Márta: Visz a víz Pelyhedzik az ősz szakálla, kevés fütty ficánkol már a nyár szalma-kosarában. Elfordítom lassan az arcom, majd egy éve állok a parton. Nézem, hogy visz a víz... látom, hogy visz a víz.
