Békés Megyei Népújság, 1981. november (36. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-01 / 257. szám

1981. november 1., vasárnap A film titka: a humanizmus hétköznapjai I Menysov: Moszkva nem hisz a könnyeknek Kátya (Vera Aljontova) lányanyaként indul a hétköznapok kis csatáit megvívni Tanteremhiány L e nem becsülhető or­szágos gondjaink egyi­ke az általános iskolai tanterem-ellátottság és a ta­nulók számának ellentmon­dásából fakad. Sok családot érint hátrányosan e két kö­rülmény mennyiségi ellent­mondása. — Sok a gyerek! — mondják többen, amikor az általános iskolai tantermek zsúfoltsá­gáról esik szó. — Kevés a tanterem! — állapítják meg mások. • Mindkettő igaznak tűnő megállapítás, de az egyik mégis csak a felszínt tükrözi. Melyik hát az igaz? A Népi Ellenőrzési Bizott­ság néhány éve megyénkben is vizsgálatot folytatott: mi­lyen Békés megyében a tan­termi ellátottság? Az ered­mény nem volt szívderítő. A napokban újra megnézte a leginkább kritikus helyeken, hogy az akkor tett észrevéte­lekből mit hajtottak végre, miben sikerült a gondokon enyhíteni. A -vizsgálat sem most, sem korábban nem­csak a tantermekre terjedt ki, hanem az egyéb iskolai ellátás területére is. Marad­tak gondok bőven, de min­degyiknek a gyökere az ál-s talános iskolai tanterem-ellá­tottságban futott össze. Akkor hát mégis az az igaz, hogy sok lett a gyerek? Az általános iskolában ta­nuló gyermeklétszám kétség­telenül magasabb a korábbi évekénél. A tapasztalható tanteremgondok egyik oka tényleg ez, de nem az egye­düli. Nem állíthatjuk, hogy sok a gyermek, hiszen az ideális­nak 'mondható gyermekszám családonként két-három fő lenne. Ez pótolná nemzeti létszámunkat enyhe növe­kedéssel. A hetvenes évek elején úgy tűnt, hogy társa­dalmi méretekben ez való­sul meg. Az évtized végére, napjainkra viszont egyre in­kább az egy-két gyermekes család vált általánossá. Nem szeretjük a gyermekeket? Azt hiszem, nem erről van szó. Mozgó, változó társadalom vagyunk. Életformánk kiala­kulóban van. Igényeink sem kiforrottak. Gyakran előre­futnak, hogy rakétával is ne­hezen érnénk be. Gazdasági helyzetünk viszont, ha nem is romlik — fel se mérjük, milyen nagy eredmény ez, talán csak ha nyitott szem­mel tekintünk körbe a vilá­gon —, de növekvő igénye­inkre féket vagyunk kényte­lenek tenni. Gyakran a jogos igényekre is. És a gyermek- nevelés bizony gondokkal jár ott is, ahol tágasabb a lakás, magasabb a jövede­lem. Egyéni „értékmérő- berendezéSeink” sem mindig a tényleges értékek alapján mérnek. A napi örömöt sok­szor a tartós boldogság elé helyezzük. A ma népesebb általános iskolai korosztályt néhány év után újra egy kevésbé népes fogja követni. Ezt ne­vezik demográfiai hullám­nak, amelynek most az ál­talános iskolákban a csúcsán vagyunk, s vonul ez a kö­zépfokú iskolák felé. Nem az első hullámcsúcs az elmúlt évtizedek során. Miért nem volt a tanterem­(Tudósítőnktől) Szerdán este a kevermesi általános iskola nevelői szo­bájában ifjúsági parlament­re gyűltek össze a község oktatási intézményeinek fia­taljai, az intézmények veze­tői. A parlament vendége volt többek között Tóth Zol" tán, a mezőkovácsházi Já­rási Hivatal művelődési és sportosztályának vezetője, valamint Punyi Lászlóné, a pedagógusok járási szakszer­vezeti titkára is. Kasznár Pál igazgató is­mertette részletesen az el­múlt 3 esztendő munkáját, a megoldott és megoldatlan ben akkor ilyen nagy gond, mint most? Gond volt akkor is, de voltak tartalékaink a gyors megoldásra. Akik emlékez­nek a 60-as évek elejére, tudják, hogy mennyi felsza­badítható, egyéb, nem isko­lai célokra épült helyiségből csináltunk tantermeket. Jo­gos büszkeséggel mondhat­tuk: nemcsak a gyermekek iskolai elhelyezését oldottuk meg, hanem a váltakozó ta­nítást is kiiktattuk. Ámde ezek a tantermek szükségtermek voltak már akkor is. A két évtized hasz­nálata mennyire inkább az­zá tette. Nagyon sokat sike­rült már ezek közül kiiktat­ni, új termek, iskolák építé­sével, de bizony maradt még mára is jócskán belőlük. Aztán egy oktatási reform is lezajlott, illetve tárt még ma is. Oktatásunk hasonlít­hatatlanul korszerűbb lett. S ez nemcsak tartalmi válto­zást hozott, hanem megnö­velte — diákszociális törek­véseinkkel párhuzamosan — az épületigényt is. Olyan időszakban, amikor hazánk­ban milliókat kellett, és még százezreket kellett lakáshoz juttatni, amikor olyan belső népvándorlás zajlott le, amely nemcsak újabb lakás­igényeket teremtett urbani­zációs sajátosságával, hanem a gyermekeket is átcsoporto­sította tanyasi iskolákból községiekbe, a községiekből városiakba, a városokban az egyik kerületből a lakótele­pi másokba. Így aztán az egyik iskolának majdnem ki­feszítették a falát, annyi ta­nuló jutott a részére, a má­sikban pedig alig-alig voltak. Egyik helyen évenként kell a körzethatárokat módosíta­ni — az egy családban élő gyermekek kényszerültek így más-más iskolába járni, vagy évenként iskolát változtatni. —, a másik helyen pedig az iskola megszűnésével szá­molni. Szóval a további érveket elhagyva is kijelenthetjük: nem a gyerek a sok, hanem az iskolai tanterem lett ke­vés. Mindannyian tudjuk, hogy a saját bánatunk a legna­gyobb bánat. Az lenne tehát az igazságos, hogy minden más igényt félretéve, minden erőforrásunkkal csak iskolát építsünk? Mert a gyors meg­oldás — jelenlegi anyagi erőink alapján — csak a „vagy-vagy” lehetne. Érvelés nélkül belátható: kell iskola, de kell lakás, víz, út, üzlet és termelőhely, az egészség­ügyről nem is szólva. S ezek közül nemcsak ez, vagy amaz, hanem mind. Amit pe­dig épít az ember, nem egy­két évre szól. A ritkán is­métlődő csúcsigényre nem szabad méretezni, szűkös fejlesztési forrásainkat for­dítani. Ez alól az iskola sem lehet kivétel. Az iskola igényelte ellátás gondjaival tehát tartósan kell számolni, akárcsak ál­talános gazdasági helyze­tünk érzékelhető problémái­val. De nem tétlen bele­nyugvással, hiszen vannak lehetőségeink, és vannak még ma is tartalékaink. A VI. ötéves tervünkben 193 új általános iskolai osz­feladatokat, valamint meg­jelölte az elkövetkező 3 év célfeladatait. Így az oktatá­si közintézményekben a munkafegyelem megszilárdí­tását, a tankötelezettségi törvény maradéktalan vég­rehajtását, a közművelődés színvonalának emelését, az iskolákban a szocialista em­bertípus formálásának fon­tosságát, a fiatalok klubjá­nak megszervezését. Ezután hozzászólások, kér­dések következtek pedagó­gus illetményföldről, a kor­osztályi együttműködésről, az úttörőmozgalom munká­járól, a pedagógusok lakás­tályterem fejlesztése szere­pel. Számítások szerint ez idő alatt további 3 ezerrel emelkedik az általános is­kolai tanulók száma, 1985-re meghaladja az 51 ezer tanu­lót. A tanteremépítés te­hát elvileg gyorsabb ütemű, mint a tanulószám növeke­dése. De csalfa képet feste­nénk, ha nem vizsgálnánk az egyéb körülményeket is. Ugyanis — ezt a népi ellen­őrzés is megállapította, az elmúlt ötéves tervünk mér­lege is bizonyítja —, nincs teljes garancia arra, hogy ez a 193 tanterem fel is épül. Jó néhány az elmúlt terv­ciklusból is áthúzódott. Az évenkénti tervezett megva­lósítás most sem kedvező: sok az 1985-re ütemezett. Ez azért, sajnos, mert az iskola- építés szervezettsége nem ki­elégítő, mint ahogy az épí­tőipar sem érdekelt az ala­csony jövedelemszint miatt az iskolaépítésben. De a gondokat tetézi, hogy a ter­vezett 193 tanterem minde­gyike nem segít a létszám­gondok enyhítésében, ugyan­is magas a szanálásra, meg­szüntetésre fordítandó tan­terem : a megépítendőknek csaknem kétharmada. Ha ez így valósul meg, akkor lét­számenyhülésről nem is be­szélhetünk az általános is­kolákban. Vannak tehát tartalékok: szervezettebbé tenni az isko­lák építését, hogy ne 60 hó­napot (öt év) vegyen igény­be egy 8 tantermes iskola építése, mint Mezőkovácshá- zán. Legyen elég hozzá egy­két év, ahogyan Békéscsa­bán a 24 tantermes, nemré­gen átadott új iskolánál. A nagy különbség oka alapve­tően a „ráfigyelés”, törődés különbsége. Aztán az sem közömbös, hogy miből épül az iskola: vannak nehezeb­ben beszerezhető anyagok, vannak méregdrága megol­dások. Az sem látszik in­dokoltnak, hogy a beruházá­si program 10 hónapig ké­szüljön, ennek jóváhagyása a fél évet is meghaladja, a ki­viteli terv készítése 24 hó­napot igényeljen. Ezek ugyan szélsőségek, de az átlag sem sokkal jobb. És mindez még nem az iskola építése, ha­nem csak az előkészítő mun­ka. Szóval van tartalékunka gyorsabb, jobb iskolaépítés­re. A költségek miatt az sem mindegy, hogy mikorra ké­szül el. A rosszindulat sem mond­hatná, hogy tanácsaink nem viselik szívükön e generáció és szüleik gondjait. Példák hosszú sora, leleményes meg­oldások, társadalmi munkák célszerű szervezése és ered­ményei jelzik ezt. S ha visszatérünk az in­duló gondolathoz, az elmondottak minden bizonnyal igazolják is, hogy az általános iskolák több he­lyen, főleg városainkban ta­pasztalható zsúfoltságának oka alapvetően nem a sok gyerek, hapem a tanterem- hiány. A lehetőségek oko­sabb felhasználásával, az ésszerűség határain belül a megoldást gyorsíthatjuk, csak tartalékainkat kellene jobban feltárni. Enyedi G. Sándor helyzetének javításáról. Tóth Zoltán hozzászólásában véle­ményezte az ifjúság mun­káját, beszélt az önkritika fontosságáról a feladatok vállalásakor, hangsúlyozva a falusi értelmiség, köztük ; a fiatal pedagógusok felelős­ségét a széles politikai-tár­sadalmi élet kibontakoztatá­sában. A parlament egyhangúan elfogadta az intézkedési tér- j vezetet és megválasztotta a kevermesi közoktatási in­tézmények küldöttjét a me­gyei ifjúsági parlamentre. Hammer Ernőné A régmúltat idéző jelleg­zetes orosz utcán egy fej­kendős, ijedt arcú lány siet, majd belép az árkád alá, ahol az oszlophoz támaszkod­va fiatal pár csókolódzik. Keskeny kapun megy be az épületbe, amely a fiatal lá­nyok egyik külkerületi al­kalmi munkásszállása. Moszkvában vagyunk, 1958- at írunk... S közben egy halk, ismert francia sanzon szól .. Ezzel kezdődik Vlagyimir Menysov rendező közel száz­ötven perces Moszkva nem hisz a könnyeknek című szí­nes, magyarul beszélő film­je, amely az idén Los An­gelesben megkapta a világ legmagasabb filmes kitünte­tését, a külföldi filmek ka­tegóriájának Oscar-díját. Ez a negyedik „aranyszobrocs- kás” szovjet alkotás egy 1944-es Donszkoj-film, Bon- darcsuk feledhetetlen Hábo­rú és békéje és a japán koprodukcióban készült 1975-ös Kuroszava rendezte Derszu Uzala után. De hát az ötvenharmadik Csendes- óceán-parti díjkiosztó ünnep­ség fénye, a nemes tradíci­ók, a csillogás még önma­gában nem jelent semmit. Ez az alkotás mégis óriási, a világ filmművészetének egyik veretesen nagyszerű alkotása, egy valódi remek­mű. Pedig Valentyin Csornih forgatókönyvében nincsen semmi különleges; mondhat­nék igencsak köznapi a tör­ténet. A személyi kultuszból ocsúdó hatalmas ország há­rom emberének nagyon is különböző életén keresztül mégis egy nagy titokba pil­lanthatunk. Az erőszakos és céljaiban nemigen váloga­tós, karrierista Ljudmilla, a környező világ dolgairól túl­ságosan is naiv, gyermeteg elképzelésekkel az „egyszerű boldogságban” hivő nagy darab Toszja és a törékeny testű-lelkű, félénk és mégis célratörően, elkötelezetten dolgozó-élő Kátya vidékről a fővárosba jön dolgozni, ön­magát megvalósítani. Aztán hamar saját útjukra lépnek. Ezek az utak mégsem az iga­ziak. Kivéve Toszjáét, aki hamar férjhez megy ahhoz a Koljához, aki szerény és szégyenlős, de becsületes és családias. A másik két lány egy véletlenül használatuk­ba került professzori lakás előnyeit kihasználva — Ljudmilla rábeszélésére és nagystílű szervezésében — nekilátnak a párválasztás kicsit fura és kalandor mód­iához, aminek eredménye: a két lány hozzájuk nem va­ló, értelmiségi partnert ta­lál, s Kátya várandós lesz. Az újbóli találkozás 1978- ban. Ljudmilla elvált, most volt, alkoholistává züllött fér­jétől menekül. Kátya diplo­mázott, egy könnyűipari gyár igazgatója. Lányával, férj nélkül él pazarul beren­dezett lakásában. Aztán mintha megtörne ez a lát­szólagos tökély: feltűnik az egykori csábító és Gosa, az első osztályú műszerész, a szintén negyven éves elvált ember. Ám lassan kitisztul­nak az arcok, hiszen nem­csak a hősi város, de mai lakói sem hisznek, nem hi­hetnek a könnyeknek... Mi hát a nagy titok? Mi­ért fergeteges sikerű a Szov­jetunióban, a világ minden országában ez a film? A titok a hit, az emberség, az igazi és alkotó, az emberi ént minden gáncs ellenére megvalósítani tudó huma­nizmus. Az igazságnak az a győzedelmeskedése, amit mi is szeretnénk a magunk éle­tében. De nem a rózsaszínű, desztillált igazságé, életé! Ennek a filmnek nem vala­mi elérhetetlen magasságból közénk lépett héroszok a főszereplői, hanem valódi, hús-vér, szánandóan gyenge vagy akaratos, a dolgokat el­kendőző, vagy őszinte embe­rek; a világ bármelyik tájá­ra helyezhető lányok ésasz- szonyok, de hitükben és le­hetőségükben, céltudatossá­gukban és meggyőződésük­ben mégis szovjet emberek. Nekünk, a közönségnek be­szélnek. Mirólunk, a- mi nyelvünkön, a mi problémá­inkról. Szinte segítséget nyúj­tanak kimondatlan bánata­ink, gondjaink megoldásá­hoz. Nem szentenciák, el­vek és brosúra ízű propa­gandaszövegek hangzanak el, hanem olyan mondatok, ami a tiéd, az övé, az enyém is lehetne. Amely ugyanak­kor egy példamutató törté­nelmű, hősi nép kisemberé­nek szájából hangzik, az igazi gondolatait vetíti elénk. Humorral és köznapi kis tragédiák realista képeivel, fanyar társadalomkritikával, csipetnyi erotikával fűszerez­ve. Az egyetemes filmművé­szet halhatatlanjainak és élő klasszikusainak legnagyobb alkotásaival rokonítható mind hatásában, mind ma­gas mesterségbeli tudásról árulkodó képi megvalósítá­sában a szovjet alkotás. Igor Szlabnyevics operatőr és Szergej Nyikityin zeneszer­ző méltó társa volt a rende­zőnek. És a színészek! Vi­szontláthattuk a Szállnak a darvakból emlékezetes, de azóta megőszült, redős hom­lokává férfiasodott Alekszej Batalovot Gosa szerepében a Kátyát alákító Vera Aljon- tova oartnereként. Ljudmil- lát Irina Muravjova játszot­ta, s egy rövid epizódban a hazánkban is népszerű Oleg Tabakovot is láthattuk. A szépség, a humanizmus feszített cselekményű, érde­kes és nagy sodrású filmjét novemberben, a hagyomá­nyos szovjet filmnapokon láthatja a közönség. Nemesi László A házasság többet érdemel!... Miskolczi Miklós: Színlelni boldog szeretőt Ha van könyvsiker, akkor ez az. Van-e értelme ezt tud­va, ezek után bármit is mondani erről a kétségtele­nül könnyed tollal megírt dolgozatról? Mondjuk el (is­mét), hogy manapság a szex­nek, mint témának konjunk­túrája van? Sorozatot indí­tott róla a népszerű hetila­punk, az Elet és Tudomány, sőt perceket szentelt neki a komolykodó Stúdió ’81 is. Miskolczi Miklós tehát nem tett mást, mint felismerte a „piac” szükségletét, elmond­ja a maga véleményét is a témáról ? Igen, nem tett mást és többet, és éppen ezzel hagy­ta cserben az olvasót. Ez a (maga nemében kitűnő) so­rozat ugyanis az eddigi kö­teteiben a tudomány nép­szerűsítésére vállalkozott, s mert ez a kötet is ebben je­lent meg, óhatatlanul azt a látszatot kelti, mintha a szerző is tudományosan fog­lalkozna a témával. Erről azonban szó sincs. Igaz, a dolgozatában többször is hi­vatkozik amerikai és más szexológusokra, szocioló­gusokra, hol érvként, állítá­sait igazolandó, hol meg csu­pán illusztrálandó, de ezt meglehetősen önkényesen te­szi. A könyv legnagyobb eré­nye az, hogy olvasmányos, végig csevegő stílusban adja elő az életből ellesett — hallott- eseteket, történetké­ket. Majd azt mondtuk, hogy tegező viszonyba kerül az olvasóval, hiszen a leginti­mebb szférákat súrolja. De csak súrolja, mert behatolni a lényegig, rhegfejteni már nem tudja azokat. Két motí­vum is akadályozza ebben. Mindenekelőtt a fentebb megdicsért stílus, de nem torzítás az sem, ha modort mondunk, de leginkább a szerző szemlélete. Ez ugyan­is egyrészt nem haladja meg a presszósarkok, házibulik pletykaszintjét, máskor meg bántóan cinikus. Nagyon is jól ismeri leendő olvasóit, azt a jelenséget, hogy min­denkor szívesen fecsegünk, sőt csámcsogunk mások szexuális életéről. Hogy miről van szó ebben a könyvben? A három „fe­jezetcím” : Indítékok, Nem­szerelmek, Űjraszerelmek mit sem árul el (noha az újraszerelem szó alighanem a szerző leleménye) arról, hogy lényegében a házasság válságáról van szó. Ki mer­né tagadni, hogy a téma véresen komoly és aktuális? Csakhogy Miskolczi Miklós igen szűk, arasznyi rétegből meríti a példáit és mondva­csinált elméleteit ahhoz, hogy az egész társadalomban is érvényeset tudjon monda­ni. Az alapvető kifogásunk azonban nem (csak) ez. A szerelem, a házasság, a két nem kapcsolata nem szakít­ható ki soha az adott társa­dalom gazdasági, történelmi viszonyaiból (ezek mindig konkrétak), egy adott kultú­rából. Miskolczi Miklós fri­vol könnyedséggel eltekint ettől, s egy szűk réteg ma­gánéleti ziláltságát vetíti és nagyítja ki az egész társada­lomra. Ez az eljárás még akkor is elvetendő lenne,, ha a tények igazolnák. Csak gyanítjuk, hogy minden „szexuális” felvilágosítás, s maga a szexológia is azért marad meddő, dolgozik ilyen kis hatásfokkal, mert csak a résszel, s nem magával a személyiséggel és viselkedés- kultúránkkal foglalkozik. A könyv hatása, félő, hogy éppen a fiatal olvasóira lesz negatív. Az ember vé­gül is etikus lény. Igaz, ne­hezen tűri az erkölcsi prédi­kációkat, de egy ilyen könyvtől többet vár, mint frivolan elcsevegett, plety­kált eseteket és elméletecs- kéket. A szerelem, a házas­ság többet, mást érdemelne. (Magvető Kiadó, Budapest, 1981. — Gyorsuló Idő.) Horpácsi Sándor Közoktatási ifjúsági parlament Kevermesen Sok a gyerek?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom