Békés Megyei Népújság, 1981. november (36. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-29 / 280. szám

1981. november 29., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET r Bertalan Agnes: Két nyelven beszélünk Az őszi, korán leszakadt estében faluszerte a tévéné­zés a nagy program. Érthető, mindent látni, hallani aka­runk, amit csak kiszór ma­gából a készülék, ami mégis a nagyvilágot jelenti'. Csak­hogy ezzel a ténnyel a jóízű beszélgetések maradnak ki az életünkből. Nos, ezen estén megmásí­tom ezt a szokást, most be­szélgetünk. Egy kisfiú s két kicsi lányka a vendégem. Találkozom velük minden­nap, * mint a szüleikkel is, hiszen utcabeliek. De az egé­szen más, amikor a minden­napok nyüzsgésében, munká­jában vált szót az ember. E három gyerek is átjár hoz­zám, ha itthon vagyok, segí­tenek is, ha kell, s csacsog­nak, csacsognak — ha kell, ha nem. Még azt is megtu­dom tőlük, ha történetesen megette a kutya a macska- kölyköt, de azt is, ha .. . az öreg Agárdi bácsi beszítt, az­tán azt dalolja: ,.Én vagyok az idesapám kicsi fija ... ” Milyen teíeszívvel nevetik a gyerekek, hiszen az öreg ép­pen kilencvenkét éves. Nbs, az a lényeg, hogy kinyílik ki­csi énjük s igazi gyermeki lelkesedéssel fogadják az élet s az idő jelenségeit, a játék, avagy éppen a vég­zett apró-cseprő munka örö- imét, s azt a tényt, amit még nem tudnak megfogalmazni, hogy vannak, s az életük va­lóban szép gyermekélet. Meghívtam őket vendég­ségbe. Jöttek“ is a megbeszélt időben, szépen felöltözve, s van valami kimondhatatlan derű abban, ahogyan most ők itt vannak a nagyszobá­ban, az ömlő villanyfény alatt. Almát hozok be ne­kik, azt marják, harsoghat­ják. Közben összenevetnek, amíg kérésemre karesik7 a nyárból megmaradt élménye­ket. Aztán megered a szó, árad, nagy sodrással. Ami­ben benne van az is, hogy az őzek feljöttek egészen a kert hátuljáig, meg... a kicsi fiú távcsővel nézett végig egy nagy harcot a vércse és a galamb között. „Csak tessék elképzelni, a nagy csapat galambból egyetlenegyet sze­melt ki, egy kis rozsdaszínűt, aztán újra és újra lecsapott rá, az menekült, nagy körö­ket írt le, de a vércse me­gint rácsapott, aztán ... egé­szen a földig szorította, a ga­lamb elfáradt, azután aztán a _vércse rácsapott... Csak azt az egyet üldözte. Az ál­latnak csak ösztöne van? De ... honnan tudta, hogy csak azt az egyet üldözze? Hiszen a többiek is, sokáig, ott kavarogtak...” Aggoda­lom, izgalom, remegés az egész gyerek, míg egymást taszigálják a kérdések ben­ne, a valaminek a keresése van minden kérdésben, hogy megértse a természet világát, a fákat, növényeket, madara­kat ... S ráadásul mindezt — mert most ez a lényeg — olyan ízes, kedves szavakkal mondja, hogy magnóra kel­lene venni. Amikor azt mondja: azután aztán... mintha Zrínyi szavait, s az előadása sodrásában a nép­mesék hangulatát idézné. S nemcsak a visszarezdülő ér­zésekben, de a beszélt nyelv szépségében is fürdünk szin­te, s legalábbis az én szí­vemre a kettő együtt terít derűt, jóérzést. Nos, tovább gombolyítjuk a beszéd fonalát, az immár megkezdődött iskolaévre, tennivalókra, tanulásra és hasonlókra. S hogy a kisfiú. s a nagyobbik kislány már úttörők, mondják, sorolják a nemrégiben megrendezett akadályversenyt... Hogy ki­fogynak a szuszból inkább, mint élményből, megkérde­zem, szerintük mit jelent út­törőnek lenni? összekuncognak, amelyen bizonyosságot keresőn, majd sokára azt mondja a kisfiú: „Híven kell a kötelességün­ket teljesíteni, mert... az új közösségben helytállni kell, aki nem fejlődőképes, az nem tud a korszerű életben elhelyezkedni... Mert ne­künk kell építeni a jövőt.” Éneknek mondanám ezt a sorolást, ha lenne dallama. Csakhogy: az előbbi elbeszé­léshez hasonlítva — aminek valóban volt dallama —, most a szavak, mindahány szó utolsó szótagát emeli fel, fel a magasba, ezáltal nem­csak a nyelvünktől és gon- dolko'dásunktól lesz idegen a szöveg, de — sajnos — ki­fejezi azt a nagy „változást”, hogy nyelvrontást ne is mondjak, amit a mindennap szór ránk valahonnan, meg nem nevezhető valamitől. A megdöbbenésem sem fontos most. Arra kérem a gyereke­ket, próbálják „lefordítani” ezt a szöveget a saját nyel­vükre. Mire a nagy-kislány hosszú töprengés után azt mondja: „Hát... így teszünk és ... úgy teszünk...” Vo- nogatja is a vállát Hozzá. Vagyis, tesszük a tennivalón­kat, csak éppen nem tudjuk: hogyan. Vagy ... megint eljutot­tunk oda, hogy két nyelven beszélünk, mint az őseink? Ez, a jelen-két-nyelv is egy kifejezője műveltségünknek? A tiszteletnek örvend, meg .. a Nap bombázza, meg ... korszerű művészetek, mert hogy ismerkednek a korsze­rű művészetekkel; fejlődő- képes, hogy csak pár enyhe szót „ragadjak” ki. Az a lé­nyeg most, hogy az a felnőt­tek nyelve, s amit a gyere­kek nem tudnak lefordítani saját nyelvükre. Mert kilép­nek saját világukból. Vagy... nekünk is jobb lenne, ha in­kább elmaradnánk őseinktől, s csak egy nyelvet beszél­nénk, de azt aztán jól? Szokolay Károly•' • • r­öcsémhez (s azokhoz, akik néha hiába várnak tőle levelet) Amikor nem írsz, arra gondolok: most nem tudod, hogy a reggel teje forr már ott künn az ablakon túl, vagy az este túl erős teája önt el mindent, mert egy más dimenzióban lebegsz fáradtan és súlytalanul, különös űrhajós, kit sehol senki se lát, s nem adsz jelet magadról, de majd zenét hozol, ha visszatérsz, és olyan ámulattal, mint aki más bolygón járt először. S meghökkenünk: ez te vagy, megint te vagy, akiből nem veszhet ki az önmagába szédülő vihar. S látlak: beszélsz, lábasból futó szavaidnak túlpezsgő teje fut már, s nem vagy más újra, csakis viháncoló gyerek. S akkor egyszerre kilenc oldalon öntöd expressz-leveled kottáiba kócos betűidet. Emlékeim Jantyik Mátyásról Zörög lábaim alatt a száraz avar, amint a békési temető útjait rovom. Virágerdő pompázik mindenfelé. Az öreg ká­polnához érek, amelynek oldalfalait emléktáblák ékítik. Ol­vasgatom a neveket, s az egyiken ezt találom: „Jantyik Mátyás festőművész, 1864—1903. Béke poraira.” A kopott aranyozott betűk mintha hozzám szólnának, s én emléke­zem. Az emlékek fél század távlatából bukkannak fel, s sor­ra elevenednek meg. Mint második osztályos kisgyermek baktatok társaimmal az iskolából a hosszú ligetutcán. Azzal szórakozunk, hogy hangosan betűzgetjük a házak számtábláit és az utca nevét. Kórusban olvassuk: Jan-tyik Má-tyás ut-ca. Itt, az utca kö­zepén állott az a hatalmas udvarház, ahol a művész szü­letett és nevelkedett. Halála után, 1904-ben nevezték el róla az utcát, s emlékét ma is őrzi. Hogy ki volt Jantyik Mátyás, azt csak a következő évben tudtam meg, amikor az elemi iskola harmadik osztályába jártam, s már lakóhelyismeretet is tanultunk. Még ma is fülembe cseng tankönyvünknek ez a mondata: „Itt született Jantyik Mátyás, híres festőművészünk”. Én már akkor a Jó Pajtás című gyermeklapból szorgal­masan rajzolgattam palatáblámra, és sokat ostromoltam édesanyámat, hogy mit tud mondani erről a híres festőmű­vészről? Ekkor mondta el, amit az évek során többször is hallottam tőle, hogy kislány korában egy alkalommal őt is lerajzolta. Ebédet vitt édesapjának, aki mint kőműves a Jantyik-portán dolgozott. Míg az edényre várakozott, nagy szekér tökkel állított be a kocsis, s az udvar apraja-nagyja zajongva sietett behordani. A gyermeklány is közéjük állt, s kis szoknyájába fogva cipelte a nehéz tököt. A nagy sürgés-forgásra megjelent vázlatkönyvvel a kezében a festő is, s rászólt anyámra: „Linka, állj meg, ne mozdulj, lerajzollak”. S ő megilletődve, türelmesen tartotta a tököt, amire egész életében nagyon büszke volt. A gimnáziumban kaptam a legtöbb élményt róla. Hat évig ő is ebben az iskolában diákoskodott, de az akkor még al­gimnázium volt. Dísztermét a családtól kapott Jantyik-váz- latok díszítették. Ünnepélyek alkalmával mindig mély meg- illetődöttséggel és csodálattal néztem a nagyméretű törté­nelmi vázlatokat, amelyek négyzethálós beosztásán millenniu­mi nagy évfordulóra készülve, „II. Lajos megtalálása a Csele patakban”, az „Árpád fejedelemmé választása” és a „Moriamur” című kartonok alakjai elevenedtek meg. Ma, öreg fejjel úgy érzem, hogy áldott emlékű rajztanárom mel­lett ezek a vázlatrajzok is indító okok voltak pályaválasz­tásomban. Diákkoromban nagy szeretettel őriztem a „Búzaszentelés” című nagyméretű életképének levelezőlapra készült szín­nyomatát, amely a Vég-féle papírboltban volt kapható. Szi­kár. kérges kezű parasztjai mind békési modellek. Édesanyám hívta fel figyelmemet a katolikus templom ol­tárképére, amelyen a keresztre feszített Krisztust festette meg betegen, a már búcsúzó, s 39 éves korában elhunyt mű­vész. Sok békési lakásban található vázlataiból ma is, ame­lyek mind őrzik emlékét, nagy megbecsülésnek örvende­nek. Már felnőttként láttam a gimnáziumban őrzött (sajnos, a háborúban elpusztult) vázlatok megvalósítását. Már emlí­tettem, hogy a millenniumra kiírt pályázatokon Jantyik is részt vett, és két vázlatára, „Az Aranybulla kihirdetése” és' a „Moriamur” címűekre díjat, és megfestésükre megbízatást kapott az Országház részére. Ezek a művek ma is láthatók. Amikor az ötvenéves érettségi találkozónk alkalmával az öreg iskolában jártam, jóleső érzéssel olvastam a homlokza­ti falon elhelyezett emléktáblát, amelyet a tanuló ifjúság állíttatott, büszkén hirdetve, hogy Jantyik Mátyás festőmű­vész az intézet tanulója volt 1873—79-ig. A művész iránti tisztelettel és nagyrabecsüléssel adózott a békési múzeum is, amikor halálának 70 éves évfordulójára névadónak válasz­totta, s műveiből gyűjteményes kiállítással ünnepelte meg az évfordulót. Magam is láttam ezt a kiállítást, amelyen az érdeklődők nagy tömege még jobban a szívébe zárta ezt a fiatalon elhunyt, s már-már a feledésbe merült művészt. ... A temetőre lassan ráborul az alkony, s emlékeim is véget érnek. A pislákoló gyertyák utolsót lobbannak, és bú­csúzóul egy szál virágot tűzök az emléktáblára. Orlai Petrich Soma: Sappho A nemzeti megújhodás művészete Kiállítás a Nemzeti Galériában Hatszáz műtárgyból álló művelődéstörténeti ' tárlat nyílt a Magyar Nemzeti Ga­lériában, „A magyar művé­szet 1830—1870. között” cím­mel. A sokoldalú kiállításon tel­jes korrajzot látunk festmé­nyek, szobrok, metszetek se­gítségével. Számtalan tervet is — egy korszak hiánytalan kulturális keresztmetszetét. Az anyag gyűjtésében a Ma­gyar Tudomápyos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportja és a Nemzeti Ga­léria alapos munkát végzett. Közel hetven intézmény és magángyűjtő bocsátotta anyagát e nagyszabású kiál­lítás rendelkezésére, így a ráckevei szerb templom, a szentendrei szerb egyházmű­vészeti gyűjtemény, a váci Vak Bottyán Múzeum, a vá­ci püspökség. Jelentős az építészeti anyag — számtalan tervet, rajzot láthatunk. Érdekesek a tier- ney William Clark tervezte Lánchíd-változatok, s Feszi Frigyes, a Vigadó építőjének tusrajza a zsámbéki romról. Láthatjuk a Parlament szám­talan tervvariációját — Pol­lack Mihályé is érdemes al­kotás, függetlenül attól, hogy Steindl Imrére bízták a terv megvalósítását. A XIX. század nagy építé­sze volt Ybl Miklós, aki nem­csak az Operaház, a buda­pesti Szent István bazilika, hanem a fóti romantikus stí­lusú templom építésével tet­te nevét ismertté. Ä pesti megyeház építője, Zitterbarth Mátyás is több metszetével szerepel a kiállításon. Gazdag a szoborgyűjte­mény. Arról tanúskodik, hogy a nemzeti eszméket több nemzedék vállalta fel­adatának, így Mátyás király portréját Ferenczy István, Alexy Károly és Fadrusz Já­nos is megmintázta. A kor híres sírkőfaragója, az 1818- ban Dömsödön született Ge- renday Antal készítette Vö­rösmarty Mihály és Kölcsey Ferenc síremlékét és a ’48- as honvédemlékeket, s ő ala­pította az Első Országos Szabad Márványműgyárat. Kimagasló a tárlat rajz-, grafika- és festészeti kollek­ciója. Nemcsak az derül ki, hogy milyen választékos Ba­rabás Miklós portrégalériája, hanem az is, hogy Kelety Gusztáv és Ligeti Antal tát­rai, jeruzsálemi képeivel Csontváry munkásságát elő­legezik meg. Székely Berta­lan ismert alkotásai mellett ezúttal egy kevéssé felfede­zett tájképével is szerepel. A tápióbicskei ütközet je­lentős tett volt a ’48-as sza­badságharcban. Than Mór örökítette meg lendületes festői forgataggal. Molnár József litográfiákat készített bakonyi kanászokról és a szénahordásról — Visegrádot id. Markó Károly mellett Feszi Frigyes is megörökítet­te —, Vác látképét 1858-ban metszette rézlapra ismeretlen festő. E valóban páratlan műve­lődéstörténeti anyag a nem­zeti megújhodás méreteit reprezentálja a reformkor és a szabadságharc évtizedeiből, és azt, hogy minden történel­mi megpróbáltatás közepette is élő és gyarapodó folyamat lett, maradt a magyar köz- művelődés egésze. Nemcsak az irodalom és a zene. ha­nem a képzőművészet és az ónít°s7et területén is. (Ké­véink a kiállítás néhány ki~ ^otpqdő darabját mutatják Mucsi József: Dallal ékesített... Dallal ékesített este kedvem bánattal cinezte. Kevés külső, csak mi belül bimbózik félelmetlenül: A csönd vágya, szépség ágya, nem az utca rút bazárja, tenger kékje, erdő csendje, élt-napomnak ritka rendje, béke, béke, édes béke — szívem tavaszi termése, lelkem csillogó dallama. Eh! Mosolyod nem láttam ma! Rácz József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom