Békés Megyei Népújság, 1981. november (36. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-29 / 280. szám

1981. november 29., vasárnap

o

Schoefet Ákos: Széchenyi a Vaskapunál

Molnár József: Várakozás

Balogh Elemér:

Kukoricatolvajok

— És a nagyobbik? — nézett várakozóan szomszédjára a kis göndör Kereki. — Kibékült már az iskolai fegyelemmel?

— Mindenesetre nem rúgták ki, és már ennek is örülnöm kell. Tudod, ez 'az életkor, amikor az ember a legfogékonyabb az igazságra. Amikor azt hiszi, hogy az igazságért még talán meghalni is érdemes — legyintett Bakó, és megvonta csontos, hegyesen kiálló vállát.

. Kereki a vadpástétomot nézte, a tálon körben hártyavékony citromkarikák, csörgött már a nyála. Nem akart válaszolni, semmi kedve nem volt a céltalan, vég nélkül való vitához, ami az ő ellenvetéséből kikerekedhetnék. Szerencséjére szélesre tárult az üvegajtó két szárnya, megérkezett az ünnepelt.

Elhallgatott mindenki, a tekintetek az ajtóra tapadtak.

— Figyeled? Még mindig nyeregben érzi magát — súgta Bakó fülébe Kereki.

Az ajtóban álló alak jó öblögetősen megköszörülte torkát. így szokta fönt, a Házban is, a kis tanácsteremben, vagy harminc éven át: két gerendakarjával ki- t.ámasztja az ajtót, amikor belép, néhány pillanatig áll a küszöbön, irdatlan testével eltorlaszolva a kijáratot, és mielőtt elfoglalná helyét az elnöki asztalnál, még onnan, az ajtóból fürge tekintetével végigsorozza a terepet, az arcokat.

— Agyon is nyomná* azt a szerencsétlen lovat — húzta csúfondárosan vékonyra a száját Bakó.

Valamit meghallhatott a fiatalok suttogásából Franu- lovics Árpád is, odahajolt közéjük:

— Most már azért nem fog agyonnyomni senkit. Nem igaz? — kacsintott rájuk.

Kereki és Bakó tisztelettel elmosolyodott.

Tonnás arca nem sokat árult el abból a megmagyarázhatatlan feszültségből, amit idefelé jövet érzett. És persze a megilletődöttségből sem. Bármennyire szerette volna, vonásait nem sikerült barátságosabbakká lágyítani, bőre alól a lila erecskék fagyot sugároztak, szögletes álla erőszakosan meredt előre dupla tokájából. Érezte mindezt ő is, elszánta hát magát, hogy fölolvassza a dermedtséget.

— A napirend ellen szavazok! — kiáltotta harsányan még a küszöbről.

A hang dörgésétől megrázkódott az ünnepi asztal, megcsendültek a kristálypoharak. És fölcsattant a bent ülők nevetése is. Tonnás té- leszívta hatalmas mellkasát* megnyugodott, és arra gondolt, hogy a csatákat mindig azok nyerik meg, akik biztosabbak a dolgukban.

Ellökte magát az ajtó himbálózó szárnyaitól, és a megterített asztalhoz lépett. Bakó Sanyi kedélyesen eltúlzott udvariassággal tolta alá a széket, s amikor már ült. Franulovics, a másik titkár cinkosan ráhunyorítva elismerően bólogatott:

— Hiába, mi hivatásos forradalmárok ...

Tonnás nem válaszolt, e1- nézett a fejek fölött. De mosolygott, és most már, hogy itt ült az asztalfőn, a ropogós damasztabroszra könyökölve, nem is értette, hogy mitől tartott tulajdonképpen. Attól, hogy éppen itt* a Nimród különtermében akarna bárki is belekötni? És éppen akkor, amikor már ennek a játszmának különben is vége? Vagy attól, hogy amikor majd átveszi a nagyfőnöktől a búcsúkitüntetést, taps helyett pisszegni fognak a munkatársai? (Arról ugyanis pontosan értesült, hogy ki

mit mondott az értekezleten, amikor korkedvezményes nyugdíjaztatásáról döntöttek. Rigó, a nagyfőnök szó szerint így fejezte ki magát: „Kapja meg azt a plecsnit, és tűnjön el a balfenéken!”) Röhej!

Az asztal parádésan megterítve, vadászhidegtálak, áfonya, pezsgő, vörös bor, konyak, a poharak mellett egy-egy doboz amerikai cigaretta.

— Megviccelhetnénk — hajolt egészen közel Bakó füléhez Kereki. — Hogy nem adja-e el az új házát...

— Hülye vagy? Mikór lesz neked három és fél milliód?

— Hát éppen azért.

A zsongás akkor csöndesedéit el újra, amikor a falon az agancsos óra kerengőjén megjelent a kis játékszarvas, és trükkösen szökdécselve négyet bődült az alatta ülőkre. Egyszerre néztek föl valamennyien az elmés kis szerkezetre, és először észre sem vették, hogy amíg az óra ütött, megérkezett a nagyfőnök is. Pedig tudhatták volna, hogy most is pontos lesz, hiszen legendákat meséltek Rigó János kérlelhetetlen és kísérteties pontosságáról.

A nagyfőnök sorban mindenkivel kezet szorított. A kifogástalanul vasalt sötétszürke öltöny nem árnyékszerű szikárságát, hanem inkább dús, fehér haját, boltozatos, magas homlokát, megértéssel, jósággal teli tekintetét hangsúlyozta.

— Hát nyugdíjba mész, komám ... — húzta közelebb a maga székét Tonnáséhoz, és átkarolta vállát.

No, ma mit fogsz fütyülni, kismadaram? — nézett rá vissza táskás félszemmel Tonnás, belemosolygott a nagyfőnök szemébe, de nem szólt, csak kigombolta vastag nyakán az inget, meglazította a nyakkendőt.

Jókedvűen koccintottak, fölhajtották az első pohár konyakot, és fölszabadultan láttak az evéshez. A Nimród varázslatos hidegtálai és a fanyar villányi borok e'csi- tították kételyeiket, arra gondoltak, hogy végül is harcostársak ők valamennyien a történelem viharaiban. 3 az út, bizony, rögös.

— Nem vagyok én költő, most mégis hadd meséljek el egy költőien szép történetet

— emelkedett föl egy kis idő után Rigó János a helyéről, és csönd lett, mint kint, a csillagok alatt.

A történet egy régi-régi nyár végi estéről, csóró külvárosi gyerekekről szólt. A romos téglagyár mögött, a pusztán árvalányhajat lobogtatott az ősz közeledtét hirdető, hűvösödő szél, a felhők tömötten tülekedtek valamerre délnek...

— Korgott a hasunk kegyetlenül — mondta visszafogott hangon. — A csapat egyik fele tüzet rakott, a másik fele meg elindult, hogy néhány cső kukoricát törjön...

— Vagyis szajrézni — súgta vidáman, de nagyon-na- gyon halkan Bakó fülébe Kereki.

— Jól megszedtük magunkat, az igaz — folytatta Rigó János, mintha csak meghallotta volna. — És a legszívesebben már úgy nyersen nekiestünk volna a tejes csöveknek, annyira éhesek voltunk. De azért kivártuk, amíg átsülnek a parázson, barnára, édesre, olyan jó szaftosán ropogósra. Heten voltunk, mint a gonoszok — mosolyodott el bűnbánóan —, és azt a habzsolást látni kellett volna. Csak egy valaki húzódott félre a tűztől. Egy bivalynagy kamasz — nézett jelentőségteljesen Tonnásra.

— Bámult maga elé mogorván, leszegett fejjel, pedig talán ő volt a legéhesebb valamennyiünk közül. „Hát teneked mi a bajod? Mért nem eszöl?” És tudjátok, mit mondott? — emelte meg a hangját. „Mer lopott kukoricából én nem eszek. Ha éhen döglök, akkor se!” És tényleg nem evett a lopott kukoricából.

— De nem is döglött éhen — súgta mosolyogva Bakó Sanyi fülébe Kereki, és közben tapsolt a többiekkel együtt.

Ekkor vette elő Rigó János a kikészített kitüntetést, átnyújtotta az ünnepeltnek, hosszan kezet rázott vele, átölelte, és intett Franulovics- nak, hogy bonthatja a pezsgőt.

A koccintás után Tonnás sokáig mozdulatlanul ült a helyén. A társaság tagjai azt is gondolhatták róla, hogy jólesően elterpeszkedve a karosszékben, megdicsőülését élvezi. Hitték is, meg nem is, amit a nagyfőnök mesélt. Tudták, hogy gyerekkori jópajtások, de azt is tudták, hogy Rigó már-már eszelősen puritán, Tonnás pedig ... hát ugye ...

— Szerintem sokkal igazságosabb lenne — súgta Kereki Bakó Sanyinak —, ha most a beszélőre mennénk ünnepelni.

— Ne legyél már ilyen ünneprontó! — vonta össze szemöldökét Bakó.

Tonnást megzavarta a gyerekkori emléknek ez a váratlan felidézése. Gépiesen vette át a kitüntetést, meg sem köszönte, csak elrévül- ten bólogatott, amikor Rigó János újra átölelte. Nem tudta, mennyi ebben az ölelésben az őszinteség, és soha nem érezte még ennyire súlyosaknak leomló hájait, fel- gyűrődő tarkójába is belehasított valami ismeretlen fájdalom.

Mért nem meséled tovább, no, mért nem? — vonaglott meg húsos alsó ajka, de nem nézett föl az abroszról, szomszédjára, tanácstalanul rázta keresztbe vetett lábát.

A történet ugyanis nem azzal végződött, amivel Rigó János befejezte. A bivalynagy kamaszt a hat másik hiába győzködte. Szép szóval nem ment, hát ráakaszkodtak erővel, leteperték. Egyik az egyik karját, másik a másikat, a harmadik az egyik lábát, a negyedik a másikat, az ötödik a fejét szorította le, a hatodik meg — hiába vergődött, vonyított és ök- lendezett — szétfeszített szájába nyomta a parázsló kukoricacsutkát.

így volt. Nem felejthette ezt sem el Rigó János. Csak ugyanúgy tudja, mint én, hogy az ünnepléshez az emlékeknek a szebbik fele illik, tolta magát hátrább a csikorgó lábú székben Tonnás.

Föltápászkodott, kiszédel- gett a mosdóba, aztán a kerthelyiségbe, egy kis friss levegőt szívni. A kapuban egy hosszú szoknyás, borzas csit- ri lány virágot árult. A csokrokat esengve nyújtotta felé egy zománcozott tányérkán.

Mennyi mocsok tapad az emberhez ennyi .év alatt, gondolta, akár akarjuk, akár nem. Szőrös keze fejével elhessegette útjából a virágáruslányt, teli tüdővel beszippantotta a közeli fenyves hűvös ózonját, aztán kitisztult fejjel visszament a többiekhez.

Nagy volt a jókedv bent, újabb és úja’ j szívderítő emlékek merültek fel a múltból, mindenki hangosan beszélt, bele-belenevettek egymás szavába, valaki feldöntött egy pohár bort, észre sem vették.

Tonnás visszatelepedett a karosszékbe, élvezettel hallgatta a történeteket, hahotá- zott, amikor a többiek haho- táztak, még a könnye is kicsordult a kacagástól, de ő maga egész este nem szólalt meg. Rákönyökölt az asztalra, fejét .tenyerébe támasztotta, és a kidöntött bor tócsáját figyelte. A piros lé a szorosan szőtt szálak mentán szivárogva hódított meg újabb és újabb mezőket a damaszt ropogósra keményített, havas országából.

Arcok

közelről

Szabó Ferenc

A megyei levéltár igazgatójának szobájában a mennyezetig érő szekrények régi könyvei közt a szűkebb és tágabb hely szellemét érzi az ember. Falunk, városunk, megyénk, az alföldi táj történelmét, s az élet folyamatosságát. És a kötődést mindehhez. Napi munkájában, kutatói tevékenységében, tudományos ismeretterjesztő, ként, de még személyes vonatkozásban is.

— Orosházi vagyok, tanítottam Szarvason, Békésről nősültem, Gyulán élek már másfél évtizede, Csabához számtalan munkakapcsolat fűz. Szegedhez meg az egyetemi évek és a szakma kezdete: öt évig ott voltam levéltáros.

— Ott csapta meg a levéltár levegője?

— Sokkal előbb, még gimnazista koromban, a történelem szeretetével együtt vonzott. Igaz, az irodalom és a néprajz is.

— Néprajzból doktorált, s az a munkája, A dél-alfoldi betyárvilág — melyet a gyulai múzeum meg is jelentetett — ma már könyvritkaság.

— Húszéves működésem összes írott munkája — településtörténetek, folyóiratcikkek stb. — nem váltott ki akkora érdeklődést, mint ez. Talán a betyárokat övező romantika tette.

— Ha valakitől, Jancsó Miklóstól távol áll a romantika, mégis felhasználta a Szegénylegények című híres filmjéhez. Alapja volt, s a forgatókönyv oldalakat idéz belőle. Egyébként az Alföld déli részével több más munkájában is foglalkozik Szabó Ferenc.

— Nagyon érdekel a 19. és 20. század itteni politikai és munkásmozgalmainak története. De legalább ennyire Békés megye nyomdászata, sajtó- és könyvkiadása, kulturális múltunknak ez a legerősebb oldala. Ennek egy részeként most készült el a Kner Nyomda üzemtörténete. Négyen csináltuk, s jövőre, a 100 éves évfordulóra jelenik meg.

— Pár napja egy vetélkedőn találkoztunk. Zsűritag volt, de mint mondták, a brigádok felkészítésében is részt vett. Ez már messze esik a hagyományos levéltári munkától.

— Ahogy vesszük. A levéltáros mindenkor az élő emlékezet volt, s én is ezt osztom meg — örömmel — a szocialista brigádokkal. Szeretek előadásokat tartani, közvetlen kapcsolatban lenni az eleven élettel. S a megismerés örömét tovább adni.

— Továbbadás ... Szinte mindenre vonatkoztathatjuk, a Békési Életre is, amelynek felelős szerkesztője, immár tizenöt éve.

— Szívemhez közel álló munka, különösen a fiatal szerzők segítése, a bábáskodás körülöttük.

— Régi szerzője a Köröstájnak, bár az utóbbi időben kevesebbet publikált Mit várhatunk a jövőben?

— Többet. S erre jó alkalom lesz a ránk következő évben levéltárunk 250 éves évfordulója, hogy a megemlékezésben a Köröstáj is szerepet kapjon. S általa a nagyközönség. Vass Márta

Dósa Géza: Kettős arckép