Békés Megyei Népújság, 1981. november (36. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-15 / 268. szám

NÉPÚJSÁG Cserei Pál: Csak résnyire* nyitott ajtók Tőke Imre már egy fél év­tizede iktatta a beadványo­kat, válogatta, osztályozta az írásban és élőszóban előadott panaszokat. De most már sokszor arra gondolt, hogy ha a végtelenségig ezt csi­nálja, akkor itt penészedik meg ebben az egy ablakos, kicsi irodában, amelyben csak a sarokba állított kis kerek asztal fér el két szék­kel. Meg az ő széke, amelyi­ken ül és az íróasztala. De a kis kerek asztal csak jel­képnek áll a sarokban, mert nem ültethet amellé senkitf hiszen kívül, az ajtaja előtt sorbaállnak panaszaikkal a szegény ördögök. Ügyhogy, nincs ideje egyikkel sem cse­vegni. Meg aztán mi értel­me volna annak? Sem sok­kal több a semminél. Mert mit tehet ő, a kishivata’nok? Iktat és följegyez; följegyez és iktat, és hallgatja a sirá­mokat, a fájdalom- és düh­kitöréseket. A dühöngőkkel csak elbánik valahogy, mert figyelmezteti azokat, hogy a hatóságot ne fenyegessék, hiszen abból bajuic szárma­zik. Erre ■ aztán lecsillapod­nak. De akiből a fájdalom tör fel, az csak jajveszékel, azzal aztán nem tud mit kezdeni. Annak csak azt mondhatja, nyugodjon meg, a panaszát föl jegyezte, de hát nem töltheti tovább az idejét az ügyével, mert má­sok már nehezen várják, hogy bejöhessenek. Az ilyen aztán még jobban jajgat, hogy őt mindenünnen elkül­dik, és azt sem tudja, hogy elintézik-e az ügyét, ö pe­dig újra nyugtatja, hogy bíz­zon a hatóságban. Meglátja, a panaszát kivizsgálják. Aztán meg, főiskolát vég­zett ő, tanári oklevelet szer­zett. De mi történt vele, amikor megkapta az okle­velet? Ki tették egy sárgára mázolt tanyai iskolába, s a tanyavilág vadócait tanítot­ta betűvetésre. És még azt mondta neki akkor a kine­vező hatóság embere, hogy jól járt a tanyai iskolával, mert ha szorgoskodik: disz­nót hizlal, tyúkot, csirkét tart, ősszel libát töm, meg­szedheti magát. Erre nagyot nézett, s fel­villant benne a tiltakozás: nem azért választotta a pe­dagógiai főiskolát, hogy ga- najt taposson! De nem szólt semmit, inkább lenyelte a feltörő szavakat, nehogy megorroljon rá a kinevező hatóság embere. Mert akkor ott rekedhet örökre a lá­nyán. Márpedig azt nem .akarja. S azt mondta aztán, hogy köszöni a tanácsot. És jól is tette, mert alig telt bele két év, a kinevező ha­tóság embere azt mondta ne­ki, hogy a rövid idő alatt is meggyőződött szerény maga­tartásáról, és hát arra gon­dolt, ha kedve van hivatali pályára, akkor most van rá lehetőség. Mert hát a tiszt­viselői kart olyan emberek­kel szükséges erősíteni, akik mentesek a gőgtől, hiszen az ügyintézés során sok kisem­berrel érintkeznek, és azo­kat szolgálni türelemre,, meg­értésre van szükség. Ügy tett, mintha figyelne arra, amit amaz mond, de hát a hegyi beszédre nem volt kíváncsi, és csak arra gondolt, hogy kiszabadul a tanyavilág vegetációs kar­jainak a szorításából, s meg­nyílik előtte az út a civili­zált élethez. Csak akkor még gondolni sem merte volna, hogy egy fél évtized múlva is ebben a kuckóban ül. És nem kapott még egy kor­mánykitüntetést sem eddig. Kiváló dolgozó jelvényt ad­tak ugyan neki, de az nem predesztinálta arra, hogy osztályvezető legyen. Pedig az osztályvezető akár taná­csosi rangra emelkedhet. S annak már mérvadó a sza­va; saját maga dönt olyan dolgokban, melyekről ő hi­vatalosan nem is szólhat. És hát miféle jövő vár rá, ha ebben a kuckóban pepecseli el ezután is az idejét? Itt csak megőszül hamar a feje, és az idegeit őrlik fel a sze­gény ördögök. Vagy talán er­re van ő kárhoztatva? De ha hinne a végzetszerűségben, akkor minek vágta be annak idején a latin szólást: „tem­póra mutantur et nos muta- mur in illis”, azaz: változ­nak az idők, és velük együtt mi is. És ha már úgy kezd­te a pályafutását, hogy azt a tanácsot köszönte meg, amely a disznóhizlalásra biz­tatta, s ez volt a kiinduló­pontja a ganaj taposástól va­ló szabadulásnak, akkor oko­sabban kell magára gondol­nia, mint eddig. Az elöljá­rók ne csak a szerénységé­ről ismerjék, hanem másról is. Lássák, hogy ő is válto­zott; kicsi már neki a kuc­kó, s úgy érzi most már ab­ban magát, mint a kalitká­ban a madár, mert az is meg-megrázza a szárnyát, de nem repülhet fel a magasba, és nem láthatja senki, mi­lyen íveket írna le. A kollégái azt vették ész­re. hogy Tőke Imre sűrűn nyitogat be az elöljárók aj­taján. Valamilyen aktát ugyan mindig szorongatott a kezében, de kételkedtek ab­ban. hogy sok olyan ügyirat fut be Tőke Imréhez, me­lyet a titkárnak, az elnök­nek vagy éppen a helyette­seinek szükséges látni. Mert hát akkor mire való az ap­parátus, ha minden csip- csup ügyben a főnököknek kéne dönteniük? De ezen nem töprengtek Tőke Imre kollégái, inkább azt lesték, hogyan nyitogat be az elöljárók ajtaján. S nagyogat pukkadoztak, mert csak résnyire nyitotta meg az ajtókat, miközben annyi­ra meghajolt, hogy a hom­loka a kilincset tartó keze fejét érintette. S icipici híja volt, hogy nem derékszög­ben szólt be az ajtórésen. De olyan halkan, hogy az elő­szobákban tartózkodó titkár­nők sem értették a szavait. Később annyira megszokták már az ajtó előtti produkció­kat, hogy amikor Tőke Imre megjelent valamelyiknek a szobájában, rögtön abba­hagylak a gépelést vagy amit éppen csináltak, és zsebken­dővel eltakarták az ajkukat, mintha tüsszentési ingerük volna, miközben kuncogva figyelték az ismétlődő jele­netet. A feljebbvalók közt pedig lassan az terjedt el, hogy Tőke Imre lelkiismeretesen végzi a munkáját, és minden bonyolultabb ügyben kon­zultál valamelyikőjükkel, ne­hogy csorba essen a hatóság tekintélyén. Miközben arról is szót ejtettek egymás közt, hogy meg kell hagyni, soha nem találtak azokban az ügyekben kifogásolnivalót, amelyeket Tőke Imre zárt le. Ez pedig bizonyság arra, hogy Tőke Imre szakszerű­en és jó politikai érzékkel végzi a munkáját. Nehezen is találnának még egy olyan tisztviselőt, aki ennyire pre­cíz. És még sincs benne egy szemernyi gőg sem. S a ve­zetőivel szemben tisz:elettel viseltetik, még arra is vi­gyáz, nehogy megzavarja őket a munkájukban. Mi­előtt belépne valamelyikő- jük Hivatali szobájába, előbo meggyőződik róla, hogy nin- csenek-e elfoglalva, s csak azután nyitja ki egészen az ajtót, és megy be hozzájuk. Meg aztán szívesen tesz meg nekik olyat is, ami -e nem kérik. Hacsak a borjúhúsra gondolnak, amit ritkán lehet kapni a hentesnél. Mert Te­ke Imre valamilyen úton- módon mindig megtudja, hogy mikor mér a hentes borjúhúst, és szó nélkül visz nekik abból. Nem mintha ez valami nagy dolog volna, de ebből is látni, hogy a közös­ségi érzés sem hiányzik be­lőle. Egyszer aztán az a hír .er­jedt el, hogy az igazgatási osztály vezetője eléggé gyá­moltalan alak. Majd azt röp­pentette fel a fáma, hogy az ilyen hamvába" holt tisztvi­selő nem is képes a köz megelégedésére intézni az ügyeket. S amikor errő' Tő­ke Imre előtt beszéltek, an­nak rejtélyes mosoly bújt meg a szája sorsában, és hetykén nézett körül. — Talán te már mást is tudsz? — kérdezte tőle az egyik, akinek feltűnt a mo­soly, mivel eddig sose vet­tek észre ilyesmit. Hiszen éppen azon derültek hóna­pok óta, hogy majd ketté­tört a dereka az elöljárók ajtaja előtt. Tőke a váratlan kérdésre habozva válaszolt, hogy hon­nan tudna ő mást, mint a többiek? Amit ő tud, az má­sok előtt ugyanúgy ismert, mint előtte; hogy a vezérkar javítani szándékszik a ható­sági munkát. És az is köz­ismert, hogy ennek során személyi változás is lehet... A kollégái gyanakodva néztek rá, és arra gondoltak, hogy azelőtt az ilyen szava­kat meg sem hallgatta Tőke Imre, csak a kuckóját emle­gette. Most pedig az utolsó mondata úgy hangzott, mintha a vezérkartól röp­pent volna ki. Ott is hagy­ták nyomban. De ő nem tö­rődött velük, hiszen a kine­vezése már a zsebében volt. S csak azért állt kint a fo­lyosón, mert várta az igaz­gatási osztály lelépő veze­tőjét. hogy átadja annak a kuckóját, mivel a vezérkar az ő helyére helyezte át. Másnap reggel, miután nyolc órakor mindenki el­foglalta a helyét az igazga­tási osztályon, Tőke Imre megigazgatta a nyakkendő­jét, elsimítgatta a haját, és kisétált a folyosóra. A feje úgy állt, mintha kipeckelték volna a nyakát, miközben arra gondolt, bizony szívó­san kellett tartania magát, ámíg kivált a kuckós kollé­gák közül. Majd cigarettára gyújtott és le-föl járkált az igazgatási osztály ablakai előtt a folyosón, s önelégül­ten fújta a füstöt. Kilenc óra tájban a fo­lyosó utca felőli végén egy asszony bukkant fel. Ahogy meglátta Tőke Imrét, oda­sietett hozzá, hiszen öt esz­tendő alatt jó néhányszor ke­reste fel az irodájában. Meg is lepődött, hogy Tőke Imre a folyosón sétálgat, mert az­előtt soha nem volt erre ide­je. Ugyan mit keres itt, mi­ért nem megy a helyére? Miután az asszony meg­szólította Tőke Imrét, az rá- röffent: ha szeme van, lát­hatja, hogy még nem dolgo­zik. Az asszony erre nyelt egyet, majd bátorságot vett magának, és azt mondta: látja ő, hogy nincs még a hivatalában, pedig már el­múlt kilenc óra! S aztán gyorsan megfordult, és elsie­tett az ácsorgókhoz. És mi­vel voltak közöttük olyanok, akik már nyolc óra előtt odaálltak az ajtóba, meghal­lották közben, hogy Tőke Imre avanzsált, amit min­den újonnan érkezőnek el­mondtak. Az asszony pedig, akire Tőke Imre ráröffent, azt mondta erre; akkor már tudja, miért nyílt ki annyira a s^me... Tomka Mihály: Helyzetkép barátomnak Kedves barátóm, lelkesebben élek, mint gondoltam „depressziós” kamaszként, lehetnék pucér éjszakáknak étek — felapróz redőnyökön futó fény. Gyermekünk már egyre eszesebb, vakmerő és alig-alig fél, , repülőt rajzol, szeme se rebben, ha páncélkonvoj nyilai át a tévén. Hozzánő a sarkos bútorokhoz, hiába koccantja oda fejét, „Apa, vegyük meg azt a csillagot!" s megfogná a forró villanykörtét. Kedves barátom, lelkesebben élek, de felmorzsolnak számlák, menetrendek — az ember rágyújt, elnyeli a mérget, lottót ir, elérhetetlen rendet... Bencze József versei: Kicsorbult késem Kicsorbult késem erős fogam közt, vért haraptam búza-kacaj közt. Jéggel ékeljétek kék tüdőm dongáját, csillag öklendezik az ég tüzes száján. Tegnapi hamuból ki keleszt ki lángot? Ki ád bánatomra csöppnyi igazságot? Eltorzultan élek, mint kicsorbult kések. A felhők árnyékába A felhők árnyékába hó ragadt, fodrozódik combokon a szoknya, moszaton rezeg a békák dala, telet zihál a szekérfogat. Schéner Mihály: Győzedelmes Thália E. Kovács Kálmán: Itáliai utazás A milánói dóm egy költemény, kővel, bronzzal, üveggel elbeszélve, mint álmodta az emberek elméje, hogy a síron túl is van még remény, hogy Isten nem hagyja az ő szerény, hívő népét a megsemmisülésbe temetve, hanem aki kérve-kérte a kegyelmét, egy napon majd a mély sírból is felkel, harsonák szavára, és megindul az angyali sereggel az égbe, hol a létnek nincs határa, és éjszaka sincs, hanem csupa reggel. A boldogság ott földöntúli lenne, csábít, de mégse tudok hinni benne. Schéner Mihály: Madárdédelgető

Next

/
Oldalképek
Tartalom