Békés Megyei Népújság, 1981. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-13 / 215. szám
1981. szeptember 13., vasárnap o Hiedelmek, rontások, boszorkányűzés a régi Biharugrán A régi, paraszti világban az emberek a íalu íratlan törvényei szerint élték le az életüket. A házasság is akkor volt igazán elfogadott a közösség, a falu részéről, ha gyermekek születtek. Így aztán természetes volt, hogy a házasság első évében már megszületett az utód. A család minden tagja fiút várt első gyermekként, hiszen a fiú vitte tovább a nevet, s ha felnőtt, nem egyszer eltartója lett a munkában megrokkant szülőknek. Ezért is szerették volna előre tudni, milyen nemű lesz a születendő gyerek. A fiatalasz- szonyt, amikor már nyilvánvaló volt, hogy terhes, kiküldték az utcára, ahol a csipkefát (szövőeszköz) a lába közé fogta. Ha férfit látott meg elsőnek, akkor fia születik, ha nőt, lánya. Legalábbis ezt tartotta a hiedelem. Biharugrán a legöregebb emberek sem emlékeznek az ősi szokásokra, csak a régi hitvilágra épült, s az ebből sokat megőrzött hiedelmekre. Magáról a születésről a falu egykori bábaasszonya, F. Margit beszélt. A szülés után először az anyát mosták meg, s csak ezután került sor a gyermek fürösztésére. A fürdetés mindig fateknőben történt, ez ugyanis nem okozott semmiféle fertőzést. A csecsemőt tiszta, főzött, vasalt gyolcsba csavarták és rögtön be is pólyázták. Négyzetalakú, tollal bélelt, gyolcshúzatú volt a pólya, amit szalaggal, régebben galanddal, kétszeri áthajtás után kötöttek csokorra. Ha valami érdekes alakú anya jegy volt a gyermeken, azzal magyarázták, hogy az anya „rácsudálkozott” valamire, amikor terhes volt és ennek a tárgynak a képe — nyoma — látszik az újszülöttön. Egy 75 éves asszony meséli, hogy a lábán azért van szilvaalakú anyajegy, mert, amikor az anyja őt hordta, megdobták egy szilvamaggal. Egy 55 éves asz- szony elbeszélése szerint ő nem hitte el ezt a mesét, s megkérte férjét, amikor állapotos volt, hogy dobja meg valamivel. A férje egy szem meggyel teljesítette kérését, aminek a nyoma a fián is meglátszik. Ha az újszülöttnek szőrös volt a háta, a kemence forró szájába dugták háromszor egymás után. Az égészen kicsi gyermekeket, akik kis súllyal születtek, a kemence- padkára, párnára fektették, köréje cserépedényben párolgó vizet tettek, hogy a gyermek meleg, párás levegőben legyen. A túl nagy súllyal született gyermekre legalább úgy ügyeltek, hiszen a száj- hagyomány azt tartja: amelyik az átlagosnál nagyobb, az a halálnak született! A gyerekágyat fekvő asz- szonyt meglátogatták a rokonok, ismerősök, szomszédok. Rendszerint ajándékot is vittek. Az anyának ebédet főztek, „komacsészét” vittek, s kivétel nélkül az ételek „tetejét”, a tyúkhúslevest; az újszülöttnek friss tojást, amivel megdörzsölték az arcát, hogy szép, egészséges, piros legyen. Előfordult, hogy tarkóból vágott haj- tincset dugtak a párnája alá, hogy dús haja legyen, ha megnő. Olyan szokás is járta, hogy három szál, tarkóból vágott hajat tettek a párna alá, el ne vigyék a gyermek álmát. A kisgyermek általában másfél éves korig, amíg egy kisebb testvér ki nem szorította, a bölcsőben aludt. Nem mellékes, ha megemlítem, a hiedelem azt tartotta, amíg szoptat az any^, addig nem esik újra teherbe. Ezért a lehető leghosszabb ideig szoptattak az asszonyok. Az anya szinte mindig rengette a pvereket a bölcsőhöz kötött galanddal. Éjszaka is. Sokszor a dunyha alól kinyújtott lábával, félálomban. A galand végét a nagylábujjára kötötte, s ringatott, ringatott... Esténként dallal altattak. Az egyszeri „kapott” gyereknek ilyen altatódalt dúdolt a nagyanyja: „Csi-csi baba... csókolom a szádat, / Egye meg a fene az apádat..Ha éjjel sírt a gyerek, többször megszoptatta az anyja, hogy ne zavarja a család többi tagját. Ezek a túlszoptatott gyerekek nyű. gösek lettek, még inkább nem aludtak. Ilyenkor mondták: valaki megrontotta. A „rontás” ellen pedig megfüstölték őket. Hitték, valamelyik látogató megverte szemmel, vagyis megrontotta. A sírós gyereket úgy „gyógyították”, hogy egy kenyérvágó késsel, amelynek a szegecse csillag alakú, kilenc „tucska” parazsat kapartak ki a tűzhelyből, egy rossz edénybe. Erre az izzó parázsra pókhálót, verébtol- lat — azért verébtollat, mert ez az egyik legijedősebb madár —, és annak az asszonynak a tarkójából pár szál hajat dobtak, aki megrontotta a gyereket. A kicsit ennek a füstjébe tartották, a füsttől a gyerek elalélt. Amikor felébredt, a megmaradt kilenc darabka tucskát vízbe dobták, a levével megitatták. A vízből kivett darabkákat az ajtó sarkára kötötték, hogy a boszorkány ne tudjon bemenni hozzá. Ha ez sem használt, zöld mákgubó kifőzött levével itatták. F. Margit tiltotta ezt, mégis nagyon sokan alkalmazták a harmincas években, sőt, a negyvenes évek elején is. Ennél jóval kisebb veszélyt rejtett magában az a szokás, mely szerint a nyűgös gyereknek „lágymosó ruhával” mosták meg a szemét. (Mosogatóruha.) Utána fordítva adták rá a kis réklit, hogy ne fogjon többet rajta a rontás. A füstölésnek volt egy másik módja, miszerint: hét seprűszálat, hét faszenet kell vízbe tenni, jól összekeverni, s ezzel megveregetni a gyermek arcát hétszer. Mások szerint: kilenc szem tölgyfaparazsat kell vízbe tenni, s ezzel a lével kell jól megmosni a „megrontott” gyermek arcát. Amelyik anya meg akarta előzni a gyermeke megbontását, az ájtófélfára, egy szegre, fokhagymakoszorút akasztott, így a belépő „boszorkány” elvesztette rontási erejét. Több asszony vallomása szerint, a régi anyáink a gondatlanságukat is „rontásra” fogták. Egy 70 éves asz- szony meséli, hogy pólyás korában az anyja az ágy tetején hagyta, míg kint végezte az udvar dolgát. Amikor bement, őt a földön találta, mert addig-addig mo- corgott, míg leesett az ágyról. Az anyja mindenkinek azt mesélte, hogy boszorkány lökte le a gyermekét. A több évszázadokon keresztül mozdulatlan paraszti világ robbanásszerűen változott meg. Eltűntek a hiedelmek, a babonák, feledésbe merültek a szemmel rontó boszorkányok, a csodálatos történetek. Mégis szükségünk van arra, hogy ismerjük, és megértsük eleink életét és hitét, tudnunk kell, honnan indultunk, merről jöttünk. Mikita Sára Szerte Béla: Nagy festő a... Nagy festő a hajnal! Csodáit észrevedd! Ahogy írja, rója az örök jeleket, Nem, kezd úgy képhez senki, oly biztos kézzel, Olyan lélek-őrző tiszta ésszel. A cédrus levelén ülő könnycsepp sem tört Ilyen színeket, s tudós még nem jövendölt Fogható eget, s nem játszott még titokkal Ügy forma, mint a pislogó hegyoldal. Fiatal anyák aktot állnak: Napmellű, felhőölű vásznak Ragyognak rám. óh, csak elmerülne Bennem a látszat, s megszelídülne! Szemhéjam mögé rejtezem, S a nagy festőt onnan lesem. Győri László: Nyír Zöld porszívó zümmög a réten, a nyír instrumentuma hajladozik a levegőben, zeng-zúg, rázkódik a fa. Idő árama hajtja. Bogár, rovar,, pille, klorofil t zúg a lombjaiban. A sugár sürög. Működik a nyír. Lélegzik a levelek a port. Az ág a levegőbe nyúlik, a földre hajlik a lomb. A rét bejárónője. Együgyű, jó cselédműködés, klorofil., oxigénláng a nyír. De lobogj, míg el nem égsz, te mártír, szent cselédlány! Mázán László: Kalapvásár Zalán Tibor: r Építkezem — Hát igen — bólogat megértőn. Figyelem az arcát, izzadó, súlyos arcát. Fáradtnak látszik. — Igen, igen! — ismétli kis szünetet hagyva, hangsúlyosabban és valamivel szo- morkásabban. Maga elé pislog, tudja, hogy bennem már megfogalmazódott egy jól irányzott rúgás a lágyéka felé, melyet tíz vagy tizenöt (még nem döntöttem el véglegesen) rendkívüli méretű pofon fog kísérni. — Miért Parragi, miért? — kérdezem mégis a cselekvés helyett csikorgóan szelíd hangon. Izzad a tenyere, nedves ujjaival szórakozottan rajzol- gatja nedves ábráit az asztal márványlapján. (Műmárvány csak!) — Ne tessék már ilyent kérdezni. Szerénykedik. Nézzünk csak oda, Parragi szerénykedik. Habos, tiszta zsebkendőt vesz elő a zsebéből, s hosszas trombitálás után kiüríti mérhetetlen nagynak tűnő orrát. Majd ismét hallgat. — Akkor csak azt mondja meg, Parragi, miért engem, miért pont engemet választott? Hiszen több mint tízmillió balek állt volna készséggel a rendelkezésére. — Nem mindenki, hanem csak azok, akiknek lakásra van szükségük ebben az országban. Mondjuk, két-há- rom milliót azért kitenne a számuk. Tekintete egy villanásnyi időre megélénkül, de úgyan- abban a pillanatban vissza is zuhan előző kifejezéstelensé- gébe. És én tudom, nem fogom megverni Parragit, legfeljebb csak megölöm, amikor már a flegmaságát nem bírom tovább idegekkel. — Maga szerint én hülye vagyok, Parragi? A két kékesszürke szem becsukódik, jelezvén, hogy ezen a ponton túl nemigen kíván semmiféle társalgást folytatni velem. Valódi úriember ő, drága olasz pulóvere van, olajozott, kissé ódivatú a frizurája, tekintélyes potrohát, ha teheti, irodalmi estekre, zsúrokra hordozza, titkárnője fiatal: szóval ő egy idősödő sikermann. Nagyvonalú is ő, mert egyszerre ötvenezerrel vert át, fizettem, mint a katonatiszt, hogy-hogynem, a rezsiszámlájára, s íme, a (volt) saját pénzemből meghív egy kávéra. Ejnye, Parragi...! — Magának nincs építési engedélye! Szomorkásán bólint, tekintetében a meg nem értett emberek felsőbbrendűsége keveredik a keserűséggel. — Kérem, én országszerte híres építész vagyok, csak nézzen utána ... — Utánanéztem, ön egy arcátlan csaló, Parragi. Nyolc polgári eljárás folyik ez idő tájt maga ellen. Nem jön zavarba. — Na és? Még nem veszítettem el őket, úgy hiszem. Addig pedig, a magyar törvények értelmében, nem vagyok sáros. — De el fogja veszíteni, Parragi, mind a nyolcat! — Az meglehet, kérem. Akkor majd fizetek. — De miből fizet, talán az én pénzemből? — Hát, időlegesen, talán éppen abból. A függöny résein át behulló fény berácsozza emberemet, már látom a pincében, a cella mélyén pihenni őkéimét. S elérti a gondolataimat. — Nem fognak becsukni, hiába erőlködik. Nincs ellenem bizonyíték. Meg leszázalékolt is vagyok. Szóval, vannak itt bajok. — Tehát én nem fogok egyetlen fillért sem viszontlátni a pénzemből? — Nem tehetek önért semmit. Az üzleti élet farkastörvényei, -hiszen tudja ... — Hol van most az a pénz? — ragadom meg a csuklóját. — Nyugalom, fiatalember, nyugalom. Azt nem mondhatom meg! De olyan jó helyen, hogy ha Kojak hadnagy lenne, sem találná meg. így van ez már. Először érződik némi fel- indultság a hangjában. (Mégis csak megölöm! Meg fogom ölni!) — Meg fogom magát ölni, Parragi. Kinevet, gunyorosan kortyolgatja a kávéját. — Humoros ember maga, hallja. Pont azért a rongyos ötvenezerért fogja kitekerni a nyakamat. Ember, maga még fiatal, maga előtt az élet, ne kövessen el könnyelműségeket, melyeket később majd megbánna. Börtön, megbélyegzés, hiányzik ez magának? ' (Rohadnál meg, te, te ...) — Mire kell az a pénz, Parragi ? Ravaszkásan hunyorít, majd legyint. — Valóban meg akarja tudni? Ám legyen. Hallgasson ide, szenzációs dolgokat fogok magának mondani. A helyzet az, hogy rövidesen beindítok egy fantasztikusan nagy akciót. Káprázatos lakótelepet terveztem a múlt héten, százhúsz lakásos házakkal, játszótérrel, óvodával, kultúrházzal, körben zöldövezettel, kis mesterséges tóval, szökőkutakkal és parkokkal, halászcsárdával... — Álmodik, Parragi — szakítom félbe türelmetlenül —, megint álmodik. Hol lesz ez a lakótelep? — Ez, kérem, a Kormányos utcában. Az elvi építési engedélyek már rendben vannak. Azon veszem észre magam, hogy már haragudni sem tudok rá. — Várjon, Parragi, azt a környéket éppen ismerem. S tudja mit? Nincs ott egyetlen beépíthető telek sem, nemhogy egy lakótelepnyi szabad terület. — Az lehet, kérem. De nem akadály. Bontani fogok. Nem akar beszállni a bontásba? Fele-fele alapon csinálnánk, magának csak a nevét kellene adni a vállalkozáshoz. — Nem adom! — jelentem ki a lehető leggyorsabban. A szeme sem rebben, megvonja a vállát. — Ha nem, nem. Ellenben, ha akarja, a régi feltételek mellett egy földszinti lakást juttatok... — Maga engem teljesen abnormálisnak néz? Na, őszintén, Parragi! — Tudja, ezek a bizalmatlanságai lesznek azok, melyek miatt soha nem viszi semmire. Csalódottan csomagol, mor- ran egyet, s elindul a kijárat felé. Zsadányi Lajos: Gyönyörű a kertünk... Gyönyörű a kertünk, rózsák és dáliák,' Szőlők kékes bögye, szelíd petúniák. Tátika szájában mérges orvos-darázs. Megbúvik a fűben a tücsök-citerás. Szemölcsös uborkák huppannak a tálba, Asszonycsöcsű ringlók esnek a kosárba. Krumpli indái közt gurul harmat gyöngye ... Kunkorodik kamasz kukoricasörte. Szél lépked a fák közt halkan, észrevétlen ... Merész szitakötő bukdácsol a fényben.
