Békés Megyei Népújság, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-04 / 181. szám
1981. augusztus 4„ kedd o Érdemes-e újítani? Konténerben a méhkaptárak Méhkaptárkonténereket gyárt a Hungaronektár a szállítással járó nehéz íizikai munka kiküszöbölésére. A nagyméretű szállítórekeszben, a konténerben egyszerre 40—50 kaptár fér el, s az egész „szerelvényt” együtt szállíthatják. A vállalat tabi üzemében még az idén elkészül az első 50 szállítórekesz. Megvásárlásához OTP-kölcsönt lehet felvenni. A méhészkedés során az ország déli részéről észak felé haladva — a „legelőt” jelentő növények érését követve — többszöri rakodással kell az egyenként 100 kilós kaptárokkal odébb költözni. Ez nemcsak költséges és nehéz munka, hanem a lassú rakodás a méz gyűjtését is hátráltatja. Emiatt esetenként 6—8 kilogramm is lehet a veszteség egy-egy kaptárnál. A konténeres szállítással mindez a • kiesés megszüntethető. A teherautón álló konténer fémkeretébe csőrlővel egy óra alatt felrakhatok a kaptárok, korábban ez a munka fél napig is eltartott. Kétegyházán, a Mezőgazdasági Szakmunkásképző- és Munkástovábbképző Intézetben mezőgazdasági gépbemutatót rendeztek, ahol a robbanómotorok megjelenésétől napjainkig készített mezőgazdasági erőgépeket és eszközöket mutattak be a megyei szövetkezeti napok keretében. A világviszonylatban is egyedülálló gyűjtemény számos olyan darabbal rendelkezik, melyeket már a gyártó ország sem birtokol Milliomos” modellek Egyedülálló vizsgálatsorozat fejeződött be a közelmúltban a Budapesti Közlekedési Vállalat egészségügyi szolgálatának közlekedéspszichológiai laboratóriumában. Hasonlóra a nemzetközi szakirodalomban sincs példa: orvosi, pszichológiai és szociológiai vizsgálatnak vetettek alá olyan gépjárművezetőket, akik legalább egymillió kilométert vezettek balesetmentesen a tömeg- közlekedésben. Bereczky László intézet- vezető pszichológus a Magyar Távirati Iroda munkatársának elmondta, hogy a vizsgálatok célja a baleset- mentes vezetés összetevőinek minél pontosabb föltérképezése volt. A vizsgálatban a budapesti, a miskolci, a debreceni, és a szegedi közlekedési vállalatok, valamint a Főtaxi 47. „milliomos” gépkocsivezetője vett részt. Életvitelüket, életmódjukat, pihenésük módját vizsgálták, azzal a szándékkal, hogy felrajzolhassák, a baleset- mentesen vezető modelljét. A kísérlet eredményei reális támpontot adhatnak ahhoz, hogy bizonyosan meg tudják mondani, kiből nem válik jó gépjárművezető. Milyen is hát az ideális gépkocsivezető? A vizsgálatok eredményei alapján alkatát tekintve többnyire asz- kétikus, a 47 közül csupán egy volt piknikus alkat. Ami valamennyiükre jellemző: szinte óramű pontossággal töltik el napjaikat. Az elegendő alváshoz szinte kényszeresen ragaszkodnak, rend. kívül pontosak az étkezési idők megtartásában annak ellenére, hogy foglalkozásuk miatt többségüknél nincs is külön ebédidő. Alaposan tájékozottak a mindennapok eseményeiről; állandó újságolvasók, rádióhallgatók és tévénézők. Igen sokan kedvelik közülük a szépirodalmat. Mintegy húszán rendszeres színház-, opera, és múzeumlátogatók, a többiek szabad idejükben főképp a turizmusnak hódolnak. Spontán módon fedezték fel önmaguk számára az aktív pihenést, amely a napi fáradtságot jótékony, alvásba bevezető fáradtsággá alakítja át. Kiváló önismerettel rendelkeznek, tudatában vannak képességeiknek, de nem el- bizakodottak. A kulturált közlekedés követei: segítőkészek, lelkiismeretesek. Energiájukat egyetlen fölösleges mozdulattal sem emésztik, s talán ennek is köszönhető, hogy a „pumpa” soha nem megy fel náluk. Hallatlan érzékenységgel reagálnak a metakommunikációs „üzenetekre”; a közlekedési gesztusok villámgyors értelmezésével rendre megelőzik a veszélyhelyzeteket. A vizsgálat befejezésével javasolták az illetékeseknek: a „milliomosokat” vonják be a közlekedési oktatásba. Az ő hitelük, konkrét helyzet- elemzésük vonzóbbá, és hatékonyabbá teheti a helyes közlekedés tanítását. Hz újítási felelős magánvéleménye kor... De akkor is: a gyerekek ... Meg ötévenként vissza kéne. menni valamennyi időre a folytonosságért ... Sok pénz, sok fáradság __ — Akkor hát te már mindvégig Mr. John Kuru- csai maradsz? — Azt hiszem ... Pedig nem tudorri megmondani neked, milyen érzés Janinak lenni... Csalódások Hozzá tartozik az utazáshoz, hogy Mr. John Kurucsai elhatározott szándéka volt: úr lesz itthon! ő vállal mindig és mindenütt minden költséget, a rokonságnak semmi gondot nem okoz. Ki akarta fizetni testvérhúgának a csirkét meg a bort, a kávét és a süteményt, mindenütt pénzt kínált fel a szállásért, elsőnek nyújtotta a kezét a fizetőpincérnek. És a Jani pénze nem kellett senkinek. „Csak nem sértesz meg?” — „Azt ne gondold már, hogy csak a te tiszteletedre eszünk meg iszunk!” — „Hogy jönne az ki, ha mi elmennénk hozzátok, oszt mikor fölkelünk az asztaltól, letennénk a dollárt?” — meg ilyeneket kapott apróban. Sehogy sem akart sikeredni, hogy előkerüljön a dagadt tárca, csupán a zenészek nem szagolgatták a pénzt. Jani ötszázasokat dugott a zsebükbe, s minduntalan kereste az alkalmat, hogy olyan helyre keveredjen. Ezért viszont mindig korholta a rokonság — mert más dolog az, hogy van pénz, és megint más dolog az, hogy ne húzzuk le a pöcén. Egyik este mégis kivere- kedte Jani, hogy ő lesz a gazda a vendéglőben. Rendelt. Volt pálinka, előétel, sült és gyümölcs, sütemény és kávé, bor meg sör. Nagy tékozló teríték. Roskadt az asztal, hemperegni tudott volna mindenki a jóban. A fényképezőgép szuperált, Jani élt, a rokonság evett- ivott — hadd legyen kedve szerint. Az asszonyoknak virágot vett, a férfiaknak amerikai cigarettát. Fizetni!... Most eljött a perce. — Egyezerötszáz-harminc- kettő... — hozta a pincér a számlát az alpaka tálcán, és Jani letett négy darab ötszázast. Mi azért praktikusak vagyunk itthon, akár csak Mr. John Kurucsai otthon, s különösen az asszonynép mosta utána a fejét. — Látod, Jani, ez bolondság ! Fele is sok lett volna .. Hiszen ott maradt minden. És akkor John így vágta ki magát: — Ez semmi, ez nem pénz Száz dollár?... Ha egy ilyen helyre el akarok menni má- sodmagammal New Jerseyben, szinte belépődíjként elkérnek ennyit! — majd hozzátette becsületesen: —Csakhogy ott nem megyek el! Ajándékok Nem firtattam én sose, kinek mit hozott a Jani Amerikából, láttam amúgy is egy új pulóvert, egy cifra inget, egy-egy mondatban hallottam a rokonoktól .villanyborotváról, magnetofonról, effélékről. Az édesanyja sírjára meg akkora koszorút köttetett, hogy teljesen beborította a sírhalmot, és ötven gyér. tyát égetett el a fejfájánál a halottak ünnepén. Beszélik is a faluban: szép dolog, emberi dolog, hogy olyan messziről, meg annyi költségen így megtisztelte az anyja emlékét, mikor mások még egy muskátlit se ültetnek az öreg szülék hantjaira ... Hanem az igen meglepett, hogy még rám is futotta a figyelmességéből. Visszafelé | menet ugrott el hozzám, épp csak benyitott az ajtón, le sem ült, csak a kezembe nyomott egy sárga vászontokot, megölelt, és már ment is. — Van rajta egy gomb... — szólt vissza már a kocsiból —, azt kell megnyomni — s már el is zúgott. Kibontottam a csomagot. Akkora műanyag szerkentyű volt benne, mint egy mosdószappan, s csakugyan: rajta egy gomb. Néztem, néztem, hallgattam, nem ketyegett, nem sistergett — hát megnyomtam! Egy ember nevetett a kis gépben. Nevetett? Röhögött! Hahotázott! Fuldoklóit! Legalább egy álló percig, elnémíthatatlanul és frenetikusán. Fölvittem, megmutattam, újra bekapcsoltam. A gép hörgött, csuklott. röhögött szakadatlanul. „Jókedv” három vagy öt dollárért... Nem tudtunk vele tartani. Csak ültünk és néztük, hosz- szan, talán Jani után, aki elhozta nekünk a „jókedvet” egy nagy utazással, egy kis dobozban. Néha eszünkbe jut még Jani, hisz nemrég ment el. Bizonyára vesz majd magának másik röhögőgépet New Jerseyben. De hogy mi ezzel a- géppel miért nem tudunk nevetni? Lehet, hogy | azért, mert ez maradt meg belőle? Lehet, hogy mi már tudjuk, amit ő nem mer belátni: Mr. John Kurucsaiból soha többé nem lehet Kurucsai Jani. Sz. Simon István I gaz, hogy a vitaindító cikkben már szót kaptam, mint az üveggyár szb újítási felelőse, de ezúttal magánvéleményemet szeretném kifejteni. Kérem, ne vegyék szerénytelenségnek, ha azt állítom magamról, hogy sorsom összeforrt az újítómozgalommal, az e területen ért kudarcok és sikerélmények befolyásolták életemet. Továbbá azt se vegyék szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy talán egy egész újság sem lenne elegendő ahhoz, hogy mindent leközöljön, amit tudnék és szeretnék elmondani. Ha elmondhatnám azt, hogy az akkor 3—4 éves, rendkívül érdeklődő természetű kisfiam hogyan segített közvetve ahhoz, hogy én is feliratkozhassam a kiváló újítók névsorára, vagy ha leírhatnám azt a sok keserű csalódást, «amely próbálkozásaim során ért, akkor megkönnyebbülten tehetném le a tollat — jól kipanaszkodtam magam. írhatnék arról, hogy mit éreztem, amikor csak ötletnek (!!) titulálták, és elfektették azt az újításomat, amelyben matematikailag bizonyítottam, hogy a húzott síküveg vastagságeltérése és optikailag megnyilvánuló hullámossága között differenciális összefüggés van, és vázoltam azon elképzelésemet, . hogyan lehetne ezt felhasználni automatizált ellenőrzésre, és a gyártás szabályozására. írhatnék arról, miért fogják rám, hogy cukkolom az újítókat, amikor jogaikról felvilágosítom őket, tanácsot adok nekik, de írhatnék arról is, hogy a gazdasági munkában ért csalódásom után miként leltem új lehetőségekre a szakszervezeti munkában, s abban hogyan találtam meg a vigasztalást, valós, vagy vélt igazságom bizonyítását. írhatnék tehát sok mindenről, de most nem ez a célom. Azért fogtam tollat, hogy saját élményeimen keresztül megkíséreljem feloldani az újságcikkben foglalt látszólagos ellentmondást, amelyet úgy vélem, az én nyilatkozatom eredményezett. Arról van szó, miért mondhatjuk jónak az Orosházi Üveggyárban, az újítómozgalmat. amikor a lezárt év mérlege arról tanúskodik, hogy a beadott újításoknak tíz százalékát meghaladja a panaszos újítások száma. A téma indoklása céljából több évre vissza kell tekinteni. 1967. augusztus 8-án kerültem az Orosházi Üveggyárba, ahol hat éven keresztül voltam szerkesztő. A gyárral való megismerkedés után csakhamar témát találtam, kidolgoztam, és beadtam újítási javaslatnak. Üjításomat elutasították. Nem keseredtem el, újabb téma, újabb javaslat, újabb elutasítás követte egymást. Az újítási előadó hiába agitált arra, hogy ne adjak be újítást (!). ebben a gyárban nincs értelme annak, de én hajthatatlan maradtam. Bár esetenként az ékelődök céltáblája lettem — egy- egy műszaki probléma felvetődésénél elhangzottak olyan megjegyzések: „majd a Csiszár megújítja” — egyik fülemen be, a másikon ki, és én tovább hittem valami egészen hihetetlenben. Ügy emlékszem, 1971-ben történt, hogy a munkahelyi vezetőm magához hivatott, és közölte velem: „Pista! Valószínűleg tudod, hogy kilépett a gyárból az újítási előadó. Ügy döntöttem, hogy te fogod a jövőben ezt a feladatot ellátni. Nem leszel függetlenített, megmaradsz szerkesztőnek, az újítások intézését plusz feladatnak kapod”. Majd vigasztalásként így folytatta: „Nem kell megijedned, annak az évi 10—15 újításnak a leadmi- nisztrálása nem nagy munka. na meg a lényeg: kapsz 200 forint fizetésemelést.” Az újítások ügyintézése során kerültem kapcsolatba az szb-titkárral, aki gyakran érdeklődött az újítások felől. Hamarosan más munkakörbe kerültem, ezzel együtt újítási előadói „mandátumom” lejárt. Ekkor támadt az az ötletem, ho.gy az újítások iránt érdeklődést tanúsító szb-titkár mellé szegődöm, és felajánlom segítségül némi jártasságomat a szakszervezetnek. | a visszatekintek erre, a körülbelül 10 éves múltra, akkor úgy érzem, tehetek egy olyan kijelentést: én akkor kapcsolódtam be a szakszervezeti munkába, és ezek után többes számban folytathatom: mi akkor álltunk az újítómozgalom mellé, amikor a rosszhiszeműek, a kárörvendők és a keserűen csalódottak annak temetésére készülődtek. Mi felirtuk a zászlónkra a jelszót, a minimális célkitűzést: megmenteni a mozgalmat az elhalástól. ötletnapokat, újítási tapasztalatcsere-látogatásokat szerveztünk, újítási értekezleteket rendeztünk, vigasztaltuk a csalódottakat, agitáltuk a lemorzsolódotta- kat, propagandát fejtettünk ki, jogi felvilágosításokkal szolgáltunk, komplex újítóbrigádok szervezésével kísérleteztünk. Volt, amikor az újítási előadót helyettesítettük, s miközben mozgósítottunk, megtettük az első lépéseket az ellenőrzési és érdekképviseleti funkciónk megszervezésére. Közben az idő telt, a beadott újítások száma pedjg szaporodott. Harminc-negy- ven-hatvan és a többi, majd elérkezett az 1980-as esztendő, az üveggyár történetében az eddigi csúcscsal: 96 benyújtott újítással. Mindez az előrehaladás, ez az intenzív fejlődés abban az időszakban következett be, amikor országos viszonylatban az újítómozgalom hanyatlásáról beszéltek. Kétség nem férhet hozzá, hogy ha a benyújtott újítások számának több mint 10 százalékát eléri a panaszos újítások száma, ez sok. Ezt csak tetézheti, hogy egy panasz ügyében a bíró- ' Ságnak kell dönteni. Mégis azt állítom, ezért nem kell szégyenkeznünk. Azt természetes dolognak tartom, hogy akadnak rosszhiszemű emberek, akik ezt félremagyarázhatják. Nekem az volt a véleményem, és az is maradt, hogy ez a körülmény igenis újítómozgalmunk érettségére vall. Ügy érzem, hogy a demoralizáló átkok helyett végre kezdünk megtanulni emberhez méltó módon vitatkozni, igazságunként harcolni, s az üzemi demokrácia fórumát erre igénybe venni. Részemről levontam azt a végső következtetést, hogy a fejlődésnek, a helyénvalóságnak nem ellentmondása a konfliktus és a panasz, hanem annak természetes velejárója, szerves része és teljessé történő kiegészítése. Számomra felemelő érzés, és megtiszteltetés, hogy tagja lehetek a szakszervezet azon munkabizottságának, amelynek irányában a kezükkel és fejükkel dolgozó újítók száma nőttön nő, amely részese annak a munkának, amit ' tíz év alatt tízszeres fejlődés jellemez. Távol áll tőlem, hogy azt mondjam: „Itt van már a Kánaán”, hiszen panasz és probléma adódik még bőven, de az út, amin most haladunk, végig járható út marad. Tennivaló van még bőven, ha a — Népújság szavaival élve — az utolsó szeplőitől is meg akarjuk szabadítani ezt a nem kis jelentőségű, „tiszta arcú” mozgalmat... Végül. ha már egyszer tollat fogtam, szeretnék a címben feltett kérdésben — Érdemes-e újítani? — is állást foglalni. | éleményem szerint mindenhol érvényes választ nem lehet adni. Ez ugyanis függ: az egyszemélyi elbíráló egyéniségétől, az újítók egyéniségétől és nevelésétől, a szak- szervezet tevékenységétől. Amenyiben e három tényező kedvezően alakul, úgy a válaszom: igen. Nálunk, az üveggyárban — amennyiben egy magasabb rendű cél érdekében sikerül jelenlegi konfliktusainkat korrekt módon rendezni — meggyőződésem, hogy e három tényező kedvezően alakul. Csiszár István szb újítási felelős A Ganz-MÁVAG Vasúti Járműgyárában az idén negyvennégy kétrészes villamosvonatot készítenek új-zéiandi exportra. Az első tizennégy vonat augusztus végén hagyja el a gyárat. A képen: az új-zélandi exportra készülő villanyvonatok első darabjai (MTI-fotó: Tóth Gyula felvétele — KS)
