Békés Megyei Népújság, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-02 / 180. szám
1981. augusztus 2., vasárnap o Andrej Szkajlisz: Szuperbolha — Nekem roppantul tetszenek a gyíkok — mondta Blicfunk táborszernagy, Indjusatia fegyveres erőinek főparancsnoka. Kiszkisz professzort nagyon megörvendeztették ezek a szavak. — önnek teljesen igaza van. A gyíkok — a legszó- rakoztatóbb állatok a világon. Különösen a tarkagyíkok. Ezek kizárólag bolhával táplálkoznak, semmi mást nem esznek meg. Természetes körülményeik között a velünk szomszédos Cipljandia déli részén, a Csimborimbo-sivatagban lehet őket megfigyelni. . — Hallottam, ön hosszú éveket töltött ott, és szenzációs felfedezéseket tett. — Egy érdekes jelenség foglalkoztatott: ha a tarkagyík farka leszakad, gyorsan új nő helyette. A tudósok ezt regenerációnak hívják, de ez idáig még senki nem tudta megmagyarázni azt, hogy miért nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal a gyíkok más testrésze, például a lába is. Véletlenül sikerült felfedeznem, hogy a regenerációban a főszerepet egy különleges program játssza, amely a sejtek DNS molekuláiban van kódolva, és ez öröklődik nemzedékről nemzedékre. Elgondolkoztam: nem lehetne-e a gyík szervezetébe mesterségesen bekódolni egy hasonló programot, amely bármely testrész regenerációját irányítaná. És kiderült — lehet! — Hogy jött erre rá? — Egy speciális készülék segítségével, amibe ha beleteszünk egy gyíkot, és megnyomunk egy gombot, néhány másodperc múlva az állatnak csodálatos képességei lesznek: minden sérült, vagy hiányzó testrésze — még a belső szervek is — rögtön begyógyul, és kinő. Ez azt jelenti, hogy a gyík szupergyík lett, amelyet sem eltaposni, sem agyonlőni. vagy' bármilyen más módszerrel elpusztítani nem lehet. Ezenkívül a szupergyíkok gyorsan szaporodnak, és ha a Csimborimbo- sivatagban valamivel több bolha lenne, számuk rendkívül megnövekedne... — És Cipljandiában tudnak az ön kísérleteiről? — Fájdalom, manapság a gyíkok senkit sem érdekelnek — sóhajtott fél Kiszkisz professzor. — Ezért — bevallom — kellemesen érintett, hogy egy ilyen magas rangú személyiség meghívott ... Blicfunk tábornok atyai- an bólintott. — Van egy ajánlatom, ami az első pillanatban bizonyára meg fogja lepni önt. Röviden: azt szeretném, ha konstruálna egy olyan készüléket, amellyel... hm ... tudományosan szólva ... létre lehetne hozni a szuper- embert ! Kiszkisz professzor kezét a füléhez emelte: — Bocsásson meg, de nem jól hallottam! — Indjusatia fegyveres erőinek parancsnoksága szeretné, ha olyan katonákkal rendelkezhetne, akiket semmilyen módon nem lehet elpusztítani. Tud követni? — Igen ... De kétlem, hogy megoldható ... — Mondja, kedves professzor, ön lojális ember? — Feltétlenül! — Akkor munkára! Ha sikerül megoldania ezt a problémát, kezeskedem, hogy megkapja érte a legmagasabb kitüntetést: Indjusatia Nagy Keresztjét. * * * Az ülés abszolút titkos volt. Kilencvenkilenc tábornok, Blicfunk táborszernagy, és Indjusatia Nagy Keresztjének lovagja. Kiszkisz professzor voltak a résztvevői. — Egyszóval — fejezte be beszédét a táborszernagy — Kiszkisz professzor szuperi- zátora alapvetően megváltoztatja stratégiánkat. Egy száz .szuperemberből álló egység legyőzheti a legerősebb hadsereget is. Ez idáig az a téveszme uralkodott, hogy lehetetlen az egész világot meghódítani, de ezután, tisztelt hallgatóim, Indjusatia zászlaját fogja lengetni a szél szerte a világon. A beszédet nagy ovációval fogadták, és Indjusatia népének ősi harci szellemét éljenezték. Miuátn csend lett, egy bátor képű tábornok félénken megkérdezte: — És száz szuperember valóban elég lesz? — Természetesen! Ilyen ütőerővel senki nem rendelkezik, mivel a szuperemberek addig fognak élni és harcolni, amíg csak meg nem halnak aggkori végelgyengülésben ... Ezenkívül: a szuperiátorba csak száz százalékig megbízható embereket tehetünk. Szörnyű volna még elképzelni is, micsoda kellemetlenséget tudna okozni egy engedetlen szuperember. Fel se lehetne akasztani, agyon se lehetne lőni. Ezért a kormány úgy határozott, hogy csak azokat lehet szuperizálni, akik valóban bebizonyították lojalitásukat, és hazánk történelmi küldetéséhez való hűségüket .... Most pedig, uraim, elárulok önöknek egy titkot: ezek a kiválasztottak éppen önök — a kilencvenkilenc tábornok, és jómagam. Az ováció mennydörgésként rázta meg a termet. Blicfunk táborszernagy letörölte a meghatottság köny- nyeit, és folytatta: — Amint megtörtént a szuperizálás. megtámadjuk Cipljandiát, mivel az ottani lakosok ellenséges érzelmekkel viseltetnek irántunk. Díszegyenruhában átmasírozunk a határon, és beverjük a cipljandiak házainak ösz- szes ablakát. Sőt, hogy még jobban feldühítsük őket, felgyújtjuk a-fürdőket, éttermeket, és fodrászüzleteket. Persze lőnek majd ránk ágyúval és revolverrel, gránátot dobnak, aláaknáznak, de nekünk mindez meg se kottyan. A szuperizáció programjának megfelelően megsebesült és leszakadt testrészeink azonnal begyógyulnak és kinőnek; a szilánkok és golyók pedig úgymond természetes úton fognak majd a szervezetből eltávozni. És ha majd a cipljandiaiak rájönnek, hogy a szuperembereket lehetetlen elpusztítani, eldobják fegyvereiket, és pánikszerűen menekülnek. De el nem futhatnak. Amint az elméleti számításik mutatják. a szuperemberek tízszer olyan gyorsan tudnak futni, mint az átlagemberek, ezért egységünk utoléri és foglyul ejti a menekülő ellenséget. — És mit csinálunk a foglyokkal? — kérdezték egyszerre többen is. — Nézzenek a térképre! Cipljandia déli részén. a Csimborimbo-sivatagban élnek a bolhaevő tarkagyíkok. Oda visszük majd a foglyokat, és a kérdés ily módon humánusan lesz - megoldva. Most pedig, tisztelt uraim, fáradjanak át Kiszkisz professzor laboratóriumába, ahol mindannyian átváltozunk szuperemberekké. * * * Indjusatia és Cipljandia határán sűrű köd volt. Mint kora reggel általában, csend honolt a természetben, csak az apró kis madárkák fü- työrésztek és csiripeltek az ágakon ugrándozva. Hirtelen a cipljandiai oldalon, egy terebélyes fenyő alatt elfojtott , suttogás hallattszott: — Valaki jön! Méghozzá futva... — Én semmit nem hallok. — Pedig ez futás! jSokan lehetnek! Hallgatás, majd újra suttogás — ezúttal izgatott: — "fényleg erre tartanak! Az ágak kissé szétnyíltak, és a cipljandiai határőr távcsövét a szeméhez emelte. Eközben a futók lábdobogása erősödött, lihegés és kiáltások hallattszottak: Gyorsabban! Gyorsabban! A határőrök parancsnoka kezével jelt adott: — Automatákat megtölteni! És ekkor az erdőből előbukkantak. A határőrök megkövültén nézték: meztelen emberek csapata közeledett feléjük. Elöl egy ősz öreg futott, táborszernagyi bottal a kezében. Hátul egy görbe lábú emberke aprózta a lépést, mellén Indjusatia. fügefalevélhez hasonló Nagy Keresztjével. Miután elszáguldottak az őrök mellett, egy szempillantás alatt eltűntek az erdőben, és csak a letört ágak roppanása jelezte, hogy a mezítelen csapat határozottan távolodik. Körülbelül egy óra múlva a határőrök motoros járőrei utolérték a futókat: — Állj! A futók lihegve-szuszogva engedelmeskedtek. Az ősz öreg, akinek táborszernagyi bot volt a kezében, odalépett a határőrök parancsnokához és tisztelgett: — Blicfunk táborszernagy jelentem, hogy Indjusatia hadseregének általam vezetett szuperember-csapata szökellésben van. A határőrök összenéztek: — De uram, ahogy kinéznek ...! — Mindennek ez a tökfilkó az oka — a táborszernagy megsemmisítő pillantást vetett a Nagy Kereszt lovagja felé. — O találta fel a szu- perizátort, én meg elvittem a legválogatottab tábornokokat — ezeket a meztelen urakat — ennek a sarlatánnak a laboratóriumába, ahol szuperemberekké változtatott valamennyiünket. De ez az ostoba figyelmen kívül hagyott egy nagyon fontos körülményt: hogy a tábornokoknak is lehet bolhájuk. És — jaj! — ezek a bolhák szuperbolhákká változtak! Hogy ezután mi történt — el sem tudják képzelni. A határőrök hahotáztak: — Bolhára vadásztak a tábornokok? — Sajnos, a szuperbolhát meg lehet fogni, de elpusztítani lehetetlen. Minden megsemmisítési kísérlet a paraziták számát növeli csak. Ami a csípésüket illeti — a szuperbolhák csak szuperembereket csípnek, de jóval fájdalmasabban, mint a közönséges bolhák. És hogy szaporodnak! Egy szempillantás alatt máris több százan vannak. Mivel nem bírtuk elviselni a borzalmas kínt, levetettük ruháinkat, és menekültünk a laboratóriumból. És mit gondolnak, mit csináltak a bolhák? Utánunk eredtek! A tempót fokozva, most sikerült leráznunk üldözőinket, de ha még sokáig itt fecsegünk, mindjárt utolérnek bennünket. — Mégis, hová igyekeznek? — A Csimborimbo-siva- tagba. Ott élnek a bolhaevő tarkagyíkok, és Kiszkisz professzor biztos benne, hogy a gyíkok megszabadítanak bennünket ezektől a rettenetes férgektől. Ha ez ,igaz. életünk végéig ottmaradunk a sivatagban, és ... Meneküljünk! Itt vannak a szuperbolhák ! Az égen szökdécselve közeledett egy fekete felhő. A meztelen harcosok a borzalomtól felüvöltöttek, és korukat meghazudtoló fürgeséggel futni kezdtek a Csim- borimbo-sivatag felé. Somi Éva fordítása Újházy László versei: Mérföldkőnél teliszedtem a szememet fénnyel virággal egykor 36 év forgószelével elúszott mind a mező a táj az a néhány otthon a messzi csillagfények mesebeli városa nézd virággal van teli most, te, Vándor! Szintézisféle mert az emberben mindig jelen van a felsőbbrendű ész s az alantas ezért nézd meg magad körül a világot te jószívű s te álnok nincs egyenes határvonal áldások jönnek átkok mélyből és magasból megkeseríteni álmod Izzó trónján a nyárnak verebek csiripelnek vörös acélban állnak a termek — a nyár templom-vakolatának égő szikrái bőrömbe szállnak itt ülök szoborként e tündöklő kalodában mindenki adósa e halálos palotában egy újkori Dózsa Veress Erzsi felvételei Vajnai László: Várni nem szabad Nyílnak a virágok, eper is van, az úton követnek a fák, és madarak húznak a réten át. De minden múlandó TESTVÉR. — Egyszer lábunk alól kicsúszik a Föld, — meglásd. Napon-elizzó éveimmel, egyre rád gondolok, TESTVÉR. Engedd meg, hogy szeresselek! — Mindegy milyen nemzetiséghez tartozol, mindegy milyen pohárból iszod eszménk italát, — egyre megy — ha a világ gerince megremeg. De ma még feléd vezet az útnak ezre, hát várni addig nem szabad, míg az út nem vezet semerre. Arcok közelről Újházy László Verseivel a Madárúton, A mért idő. Elpergő napok című antológiákban, szá- mps folyóiratban találkozhattak az irodalomkedvelők. Írásai kísérletezőkedvről árulkodnak, közel áll hozzá az abszurd, a groteszk. Kritikus szemmel nézi az élet visszásságait, kissé kiélezve jeleníti meg azokat. — Első kérdésem szokványos: hogyan kerültél szorosabb kapcsolatba a költészettel? — Gimnáziumi éveim idején kezdtem el írni. Iskolánkban tanított Tóthfalusi István, a költő és műfordító. Hozzá vittem el első zsengéimet — ő ' biztatott először. Aztán az önkifejezés igénye továbbra is megmaradt, erősödött bennem, a katonaságot is „átvészelte”. Először a Nők Lapjában publikáltam, 1969-ben. Kapcsolatom a lappal azóta is folyamatos. Közölt az Ifjúsági Magazin, az Élet és Irodalom (glosszát), és 1978 óta az Űj Aurora, 1979-től a Népújság vasárnapi melléklete, a Köröstáj. Mindkettőben azóta is folyamatosan helyet kapok. Verseim első önálló válogatása az idén jelenik meg az Üj Auróra Füzetek sorozatában. — Madárúton. Az 1978ban megjelent antológiát a kritika elmarasztalta tematikus monotonsága, nagy létszámú (45) költőgárdája miatt. Hogyan érintett téged a könyv megjelentse; fiatal költőnek érzed-e magad, túl a harmadik ikszen? — Az antológiának örültem, reménykedtem, hogy hamarosan folytatása lesz egy önálló kötetben. A kritikák főleg a riasztó létszám miatt érték. Ami a fiatalságot illeti, a készség, a kedv, az elhivatottság eztán is a kezdet erejével él bennem. — Jánoshalmán születtél, sokáig Budapesten laktál, most a békési táj peremére, Battonyára kerültél. Menynyire mondható végállomásnak ez a hely? — Hiányzik a pesti légkör, a találkozások íróbarátaimmal, annak ellenére is, hogy az itteni embereket megszerettem. Sok minden meghatározza, hogy hova vetődik az ember. Ügy tűnik, itt kell az otthont megtalálni ... — Nehéz élni az irodalmi közéletben való jelenlét nélkül, de sokat jelent a közvetett kapcsolat, az elődök, kortársak megismerése, sze- retete is. Mi erről a véleményed? — József Attila hatott rám legelőször, aztán nagyon megszerettem Nagy László és Pilinszky János, költészetét is. Remélem, hogy ez a szeretet nem fordul visszájára, nem epigon- ságként jelentkezik. — Eddig a múltról, jelenről beszélgettünk. Milyen terveid vannak? — írtam jó néhány novellát már, amelyeket még nemigen „lobogtattam”, örülnék, ha sikerülne prózaíróként is bemutatkoznom. Nem mondok le arról az álmomról se, hogy önálló verseskötetem — ha megkésve is — megjelenjen. Remélem lesz erőm és elég szerencsém is hozzá. Tomka Mihály
