Békés Megyei Népújság, 1981. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-12 / 162. szám

1981. Július 12., vasárnap o Bán Zsuzsa: Hétköznapok Andrással megpróbálták úgy rendezni, hogy a gyerek ne vegyen észre semmit. Hatéves volt a kisfiú, fe­hér bőrű, kék szemekkel. Éva újabban hosszabbra hagyta a haját, ettől még kislányo- sabbnak, törékenyebbnek lát­szott. Éva a krumplit hámozta a konyhában, amikor Ferike megkérdezte: — Apu miért nincs itthon? — Dolgozik, kisfiam. A gyerek kedvetlenül for­gatta kezében a miniatűr vil­lanymozdonyt. — Akkor csináld meg tea vonatomat! Lerakta a félig hámozott krumplit a mosogató szélére, megtörölte a kezét, elvette Ferikétől a megbénult moz­donyt. — Tudod mit? — mosoly­gott rá. — Tedd ezt félre most, és játssz valami más­sal! — Játsszak, játsszak! Te mindig csak főzöl, mosol, meg takarítasz, apu dolgo­zik, én meg játsszak egyedül a gyerekszobában. Hiába van sok könyvem is, ha nem ér­tek rá olvasni belőle... Tudta, hogy a gyereknek igaza van, de ha most félre­teszi, nem készül el a mun­kájával. Tűnődött, mivel köt­hetné le a kisfiút, végül fél­szegen azt ajánlotta, hogy üljön a konyhaasztal mellé, és énekeljenek kettesben. Ferike fanyalgott, de azért odatelepedett az asztalhoz. — Ismered azt, hogy Ci­nege, cinege kismadár? — Nem. Énekeld el, meg­tanulom tőled. — Cinege... cinege ... — vékony hangon kezdte a gye­rek, aztán .elhallgatott. — Te miért nem ismered? Nem ta­nultad az óvodában? Éva ránézett, és azt gon­dolta, valahogy nincs ez így jól, hogy egész nap nincse­nek együtt, csak a délután néhány órájában. Ilyenkor neki megállása sincs, Feri­ke meg rosszkedvű, unatko­zik. Szerette volna boldog­nak, megelégedettnek látni, de mostanában szivszorítóan kedvetlen volt. — Én nem jártam óvodá­ba. Ferike, a nagymamám vigyázott rám, míg anyukám dolgozott. —\ Most hol van a nagy­mamád ? — Meghalt. Miért kérde­zed? — Énnekem is kellene egy nagymama. Mindenkinek van az óvodában, csak nekem nincs. — Ejnye, miket mondasz! Hát az egri nagymama? El­felejtetted? Tavaly is vol­tunk nála. — Ó, az csak olyan mesz- szi nagymama. Olyan kelle­ne, aki értem tud jönni az óvodába, meg játszik velem délután. Kis csend lett, Éva hirte­lenjében nem talált semmi újabb vigasztalót. — Vacsora után mesélek valami szépet... — mondta később. — Jó, de miért vacsora után? Akkor majd azt mon­dod, mosogatni kell. felmos­ni meg ágyazni. Az is le­het, hogy hajat mosol... — Ma nem mosok hajat, nem mosogatok és nem ..., illetve azért megágyazok. Rendben van? így múlt ez a délután is. Éva megpróbált jókedvű len­ni, Ferike meg mindenféle kiagyalt sérelmekért szomor- kodott. Nem igaz, hogy a villany- vonat, a mese, vagy a nagy­mama miatt. Csak arról le­het szó, hogy ösztönösen meg­érezte, valami nincs rendben az anyja meg az apja között. Éva sejtette, hogy ez az igazság, töprengett, hogyan lehetne elaltatni a gyanak­vását, de nem tudott segíte­ni. Már délután, hazafelé jö­vet elborult az ég, a szél is feltámadt, és a néhány éve ültetett,. gyenge fák majd­nem földig bókoltak a lakó­telepen. András korábban ért haza ezen a napon. Sokáig topor- gott az előszobában. Levetet­te a cipőjét, átázott ballon­ját akasztóra rakta, aztán forgolódott, végül a fürdő­szobába nyitott be vele. A kisfiú meghallotta az apja motoszkálását, ujjongva kiszaladt hozzá. Ferikének azt mondták, azért hiányzik esténként az apja az asztal mellől, mert sok munkája van. Holott András és Éva fél éve elváltak. Ügy gondolták, eleinte jobb lesz, ha a kis­fiú nem tudja meg. Miután a lakás közös ma­radt, persze nem- volt köny- nyű elkerülni az alkalmat, amikor a gyerek észrevehe- tett valamit. Ilyen volt a va­csora is. A pénzükkel külön gazdálkodtak, András gye­rektartást fizetett Évának. A lakás rezsijén fele-fele ala­pon osztoztak. Túlságosan is szép lett vol­na. ha mindezeket veszeke­Csanády János: Régi utak haza Éjben robajló vonatok, a rugótokon ringatózom, alattam kattogó sínek mondják monoton, várnak otthon; éjbe fúródó vonatok meg-megállnak egy állomáson, kivilágított ablakok hívogató sorait látom, de aztán megint csak sötét, a vonat-ablak enyhe fényt vet a szomszéd sínre — árvaságom vasbaöltözött képét látom, összegombolom a kabátom, megbújok a kupé-sarokban, majdcsak eljön Mezőkomárom, onnan már egy ugrás az otthon, 6 kilométer, gyalog, éjjel, s fejem fölött már csak a hold ring és hinti sugarát széjjel. Verasztó Antal: Napfolt Az arcodon egy apró árnyék egy kis didergő pontocska kitalált magának egy helyet, ahol megvárhat egy mosolynyi meleget. dés nélkül bonyolítják le egymás között. — Apu! Gyere, vacsoráz­zunk! Annyi mindent kell mondanom! Mostanában semmire nem érsz rá. A szülők a konyhában ösz- szenéztek. — Jó — mondta András —, hát csak mesélj el min­dent! Éva két tányért vett elő, evőeszközöket, az asztalra tette. — Hát apu? Apu is vacso­rázik'! A gyerek ijedten nézett egyikről a másikra; — Persze — mosolygott rá az anyja. — Csak nem tu­dom, egyáltalán éhes-e? Ép­pen meg akartam kérdez­ni... — Veletek eszem — mond­ta András. Éva mindhármuknak ki­merte a levest, aztán hall­gatták Ferikét. — ... És képzeld, a vil­lanymozdonyom is elromlott megint. A Bálint meg azt mondta az óvodában hogy énnekem már nincs apu­kám, mert elváltatok ... Egy kanál esett a konyha­kőre éles csörömpöléssel. — Ki... ki mondta ezt a butaságot Bálintnak? — Éva azt hitte,- mindjárt elbőgi magát. — Az anyukája. Tudod, akivel egy szobában dolgo­zol ... — Na ... — fogta kézbe megint a kanalát András —, hát együnk, mert kihűl a le­ves. Te meg, Ferike, ne hall­gass mindenféle buta fecse­gésre ! — Nem igaz? A kisfiú arcán két piros folt égett. — Mi nem igaz? Éva felállt, mintha a tűz­helynél volna teendője. — Hát. hogy elváltatok. A gyerek hangja gyanúsan reszketett. András megsimo­gatta az arcát. — Milyen butaságokat for­gatsz te a kis fejedben! Jó, hogy ma korán hazaértem, legalább látom, milyen csa­csi kisfiú vagy! Ahogy a gyerek arcát érin­tette, ijedten fordult hátra. — Te Éva! Gyere csak ... lázas ez a gyerek! Az asszony is odalépett, megfogta Ferike homlokát. — Rosszul érzed magad? — Nem.., csak melegem van a levestől. — Megmérem a lázadat, jó? Addig az ölemben ülsz, én meg mesélek. Tudod, aho­gyan szoktuk! — Felbontom az ágyát — kelt fel az asztalról András. Mire ágyba dugták, kúpot adtak neki, már félig aludt Ferike. A gyerekszoba ajta­jánál állította meg őket vá­ratlanul a hangja. — De ugye, nem igaz? Éva érezte, hogy András keze a vállára nehezedik. — Persze hogy nem! — mondta a gyereknek. — Aludj csak nyugodtan. — Jó... — dünnyögte megbékélten Ferike. — De holnap sem? — Holnap? — Holnap sem váltok el, meg semmikor? Kint tombolt még a vihar, a lépcsőházból hűvös levegő vágott be az atjó alatt. Éva sápadt volt. és amikor be­csukta a gyerekszoba ajtaját, m egborzongot t. A másik szobában leültek egymással szemben, a do­hányzóasztal két oldalán. Éva szólalt meg először. — Annyira sajnálom Feri­két. — Talán... — András meggyújtott egy cigarettát — meg kellene beszélnünk újra. Egy idő óta feltehetően csak magunkra gondoltunk'. — Ha te komolyan gon­dolod, amit a múltkor mond­tál... hogy úgy érzed, nem tudsz elszakadni tőlünk ... Éva most nem nézett And­rás szemébe, a szövött asz­talterítő rojtjait egyengette odaadóan. — Akkor? — Hát akkor próbáljuk meg újra ... nem? Később belopakodtak még Ferikéhez. Nyugodtan léleg­zett, szőke feje félig a pár­nába süppedt. Nézték kis ideig a jól ismert, pisze or­rocskát, a takarón nyugvó kezét, aztán egymásra moso­lyogtak valami kis belső szégyenkezéssel, az ágy fö- Rozálja; Bo|ognaj árkádok Sass Ervin versei: Örökké csak nagy csaták lázongó szavak a hősök sárban nyugszanak kijátszott esett szegények örökké csak közlegények balekkirály balek népe átgyalogolt a mesébe hetedhétország csúfjára bohócsereg ment utána nevetve is meg jajgatva szót a szóval kiforgatva csörgőt dobot verve rázva könnyesőben bőrig ázva Bábel Bábel tornyában bolyongok félelmemben verset mondok jajongó arcokra lépek egyetlenegy szót sem értek Bábel tornyában bolyongok elveszünk vagy kézenfogtok Versek nélkül nem írtam verset négy hete figyelem magam élek-e versek nélkül az ember már nyugalmat kedvet nem talál versek nélkül fakul a szó verssel minden kimondható versek nélkül a szerelem a szereped a szerepem nem írtam verset négy hete ölelj magadhoz élek-e Ratkó József: Búcsú Szegődik az ember rnadárnak, s dobnak utána követ. Szájukból fegyver származik, szívemre célzott gyűlölet. Kitéve a foguk közül fútt förtelmes fagynak, rágalomnak, indulok melegebb hazát keresni ártatlan dalomnak. Elhúzok Délnek, nem jövök ide többé soha. Fogadott földem fölött tündöklik szárnyam nyoma. Arcok közelről Sass Ervin — Nevedet a megyében mindenki ismeri, aki a Nép­újságot nem teszi le a sport­rovat elolvasása után, mert a lap kulturális arculatának kialakításán túl a közélet számos más régiójában nem­csak otthonos vagy, de jelen­levő is. Örülök, hogy a Kö­röstájban te is „helyet kap­tál” ezen a hasábon, aki a melléklet szerkesztője vagy szinte annak léte óta. Vol­tak-e konfliktusaid? — Szerkesztés nincs konf­liktusok nélkül, ezt magád is tudod, hiszen szintén szer­kesztesz. Ennek ellenére a Köröstáj nagyon fontos he­lyet foglal el az életemben, mondhatnám úgy is, hogy az életformámban. S azt hi­szem, mindig tudtam kellő mérsékletet tanúsítani a ma­gam megjelentetését illető­en, ahogy ezt a nemrég köz­readott. a 20 évet felölelő re­pertórium is bizonyítja. Na­gyon jó dolog viszont az az állandó kontaktus, amelyet munkám alapján tarthatok az e megyében élő írókkal és más alkotókkal. — Költészeted alaphangja meditativ. Mi a véleményed a keménységről? S itt a köz­életben vitt szerepedre is gondolok! — Lehet, hogy a költésze­temben látszólag nem adom vissza mindazt a keménysé­get, amelyet az életről és élettől megtapasztaltam. De ez alkati kérdés is, nemcsak stílus. Három évtizedbe, amit eddig a közéletben töl­töttem —■ sok minden be­lefér: a sikerek is, a kapott és adott sebek is. Azt hi­szem, a verseimben sokkal többet rrtondhatok el ebből mégis, mint amennyit az új­ságíró riportokban és cik­kekben kifejezhet. — Nyomdában levő köte­ted címe: Intés önma­gamhoz. Bizonyára van magyarázata ennek a cím­nek? — Kötetem címadó versé­ben háromszor is leírom ezt a sort: „Testvérem, járj sze­rencsével!” Ez azért van, mert tudom, hogy az élethez sok szerencse is kell. A vers befejező sorában pedig „az elveszített feleletet” . kere­sem. Hiszem, hogy minden emberi rosszra, gonoszságra, értetlenségre van felelet. Ezt akarom megtalálni, es meg­írni. — őszintén örülök opti­mizmusodnak! S ebben most ne érezz semmi malíciát! — Nézd, lehet, hogy ezt én sem hiszem egészen, de fé­lelmeimben is bizakodó va­gyok, mert ha nem lennék az, nem írnék verset. — Hogyan érzed az e táj­ban gyökerező irodalom jö­vőjét, aspektusait, színeit? — Hiszek az itt gyökerező irodalomban elsősorban azért, mert az utóbbi évek olyan változást hoztak, amelynek talajáról már le­het továbblépni. A feladat az lehet és az a Köröstáj számára is, hogy jó irodal­mat gyűjtsön és publikáljon, és ebben már nem lehet en­gedményeket tenni még "ak­kor sem, ha emiatt olykor kenyértörésre kerül is a sor némelyekkel. Arra kell ösz­tökélni az itt'élő írókat, al­kotókat, hogy merjenek or­szágos léptékben gondolkod­ni. — Nagyon örülök, hogy te is így látod! Filadelfi Mihály

Next

/
Oldalképek
Tartalom