Békés Megyei Népújság, 1981. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-12 / 162. szám
1981. Július 12., vasárnap o Bán Zsuzsa: Hétköznapok Andrással megpróbálták úgy rendezni, hogy a gyerek ne vegyen észre semmit. Hatéves volt a kisfiú, fehér bőrű, kék szemekkel. Éva újabban hosszabbra hagyta a haját, ettől még kislányo- sabbnak, törékenyebbnek látszott. Éva a krumplit hámozta a konyhában, amikor Ferike megkérdezte: — Apu miért nincs itthon? — Dolgozik, kisfiam. A gyerek kedvetlenül forgatta kezében a miniatűr villanymozdonyt. — Akkor csináld meg tea vonatomat! Lerakta a félig hámozott krumplit a mosogató szélére, megtörölte a kezét, elvette Ferikétől a megbénult mozdonyt. — Tudod mit? — mosolygott rá. — Tedd ezt félre most, és játssz valami mással! — Játsszak, játsszak! Te mindig csak főzöl, mosol, meg takarítasz, apu dolgozik, én meg játsszak egyedül a gyerekszobában. Hiába van sok könyvem is, ha nem értek rá olvasni belőle... Tudta, hogy a gyereknek igaza van, de ha most félreteszi, nem készül el a munkájával. Tűnődött, mivel köthetné le a kisfiút, végül félszegen azt ajánlotta, hogy üljön a konyhaasztal mellé, és énekeljenek kettesben. Ferike fanyalgott, de azért odatelepedett az asztalhoz. — Ismered azt, hogy Cinege, cinege kismadár? — Nem. Énekeld el, megtanulom tőled. — Cinege... cinege ... — vékony hangon kezdte a gyerek, aztán .elhallgatott. — Te miért nem ismered? Nem tanultad az óvodában? Éva ránézett, és azt gondolta, valahogy nincs ez így jól, hogy egész nap nincsenek együtt, csak a délután néhány órájában. Ilyenkor neki megállása sincs, Ferike meg rosszkedvű, unatkozik. Szerette volna boldognak, megelégedettnek látni, de mostanában szivszorítóan kedvetlen volt. — Én nem jártam óvodába. Ferike, a nagymamám vigyázott rám, míg anyukám dolgozott. —\ Most hol van a nagymamád ? — Meghalt. Miért kérdezed? — Énnekem is kellene egy nagymama. Mindenkinek van az óvodában, csak nekem nincs. — Ejnye, miket mondasz! Hát az egri nagymama? Elfelejtetted? Tavaly is voltunk nála. — Ó, az csak olyan mesz- szi nagymama. Olyan kellene, aki értem tud jönni az óvodába, meg játszik velem délután. Kis csend lett, Éva hirtelenjében nem talált semmi újabb vigasztalót. — Vacsora után mesélek valami szépet... — mondta később. — Jó, de miért vacsora után? Akkor majd azt mondod, mosogatni kell. felmosni meg ágyazni. Az is lehet, hogy hajat mosol... — Ma nem mosok hajat, nem mosogatok és nem ..., illetve azért megágyazok. Rendben van? így múlt ez a délután is. Éva megpróbált jókedvű lenni, Ferike meg mindenféle kiagyalt sérelmekért szomor- kodott. Nem igaz, hogy a villany- vonat, a mese, vagy a nagymama miatt. Csak arról lehet szó, hogy ösztönösen megérezte, valami nincs rendben az anyja meg az apja között. Éva sejtette, hogy ez az igazság, töprengett, hogyan lehetne elaltatni a gyanakvását, de nem tudott segíteni. Már délután, hazafelé jövet elborult az ég, a szél is feltámadt, és a néhány éve ültetett,. gyenge fák majdnem földig bókoltak a lakótelepen. András korábban ért haza ezen a napon. Sokáig topor- gott az előszobában. Levetette a cipőjét, átázott ballonját akasztóra rakta, aztán forgolódott, végül a fürdőszobába nyitott be vele. A kisfiú meghallotta az apja motoszkálását, ujjongva kiszaladt hozzá. Ferikének azt mondták, azért hiányzik esténként az apja az asztal mellől, mert sok munkája van. Holott András és Éva fél éve elváltak. Ügy gondolták, eleinte jobb lesz, ha a kisfiú nem tudja meg. Miután a lakás közös maradt, persze nem- volt köny- nyű elkerülni az alkalmat, amikor a gyerek észrevehe- tett valamit. Ilyen volt a vacsora is. A pénzükkel külön gazdálkodtak, András gyerektartást fizetett Évának. A lakás rezsijén fele-fele alapon osztoztak. Túlságosan is szép lett volna. ha mindezeket veszekeCsanády János: Régi utak haza Éjben robajló vonatok, a rugótokon ringatózom, alattam kattogó sínek mondják monoton, várnak otthon; éjbe fúródó vonatok meg-megállnak egy állomáson, kivilágított ablakok hívogató sorait látom, de aztán megint csak sötét, a vonat-ablak enyhe fényt vet a szomszéd sínre — árvaságom vasbaöltözött képét látom, összegombolom a kabátom, megbújok a kupé-sarokban, majdcsak eljön Mezőkomárom, onnan már egy ugrás az otthon, 6 kilométer, gyalog, éjjel, s fejem fölött már csak a hold ring és hinti sugarát széjjel. Verasztó Antal: Napfolt Az arcodon egy apró árnyék egy kis didergő pontocska kitalált magának egy helyet, ahol megvárhat egy mosolynyi meleget. dés nélkül bonyolítják le egymás között. — Apu! Gyere, vacsorázzunk! Annyi mindent kell mondanom! Mostanában semmire nem érsz rá. A szülők a konyhában ösz- szenéztek. — Jó — mondta András —, hát csak mesélj el mindent! Éva két tányért vett elő, evőeszközöket, az asztalra tette. — Hát apu? Apu is vacsorázik'! A gyerek ijedten nézett egyikről a másikra; — Persze — mosolygott rá az anyja. — Csak nem tudom, egyáltalán éhes-e? Éppen meg akartam kérdezni... — Veletek eszem — mondta András. Éva mindhármuknak kimerte a levest, aztán hallgatták Ferikét. — ... És képzeld, a villanymozdonyom is elromlott megint. A Bálint meg azt mondta az óvodában hogy énnekem már nincs apukám, mert elváltatok ... Egy kanál esett a konyhakőre éles csörömpöléssel. — Ki... ki mondta ezt a butaságot Bálintnak? — Éva azt hitte,- mindjárt elbőgi magát. — Az anyukája. Tudod, akivel egy szobában dolgozol ... — Na ... — fogta kézbe megint a kanalát András —, hát együnk, mert kihűl a leves. Te meg, Ferike, ne hallgass mindenféle buta fecsegésre ! — Nem igaz? A kisfiú arcán két piros folt égett. — Mi nem igaz? Éva felállt, mintha a tűzhelynél volna teendője. — Hát. hogy elváltatok. A gyerek hangja gyanúsan reszketett. András megsimogatta az arcát. — Milyen butaságokat forgatsz te a kis fejedben! Jó, hogy ma korán hazaértem, legalább látom, milyen csacsi kisfiú vagy! Ahogy a gyerek arcát érintette, ijedten fordult hátra. — Te Éva! Gyere csak ... lázas ez a gyerek! Az asszony is odalépett, megfogta Ferike homlokát. — Rosszul érzed magad? — Nem.., csak melegem van a levestől. — Megmérem a lázadat, jó? Addig az ölemben ülsz, én meg mesélek. Tudod, ahogyan szoktuk! — Felbontom az ágyát — kelt fel az asztalról András. Mire ágyba dugták, kúpot adtak neki, már félig aludt Ferike. A gyerekszoba ajtajánál állította meg őket váratlanul a hangja. — De ugye, nem igaz? Éva érezte, hogy András keze a vállára nehezedik. — Persze hogy nem! — mondta a gyereknek. — Aludj csak nyugodtan. — Jó... — dünnyögte megbékélten Ferike. — De holnap sem? — Holnap? — Holnap sem váltok el, meg semmikor? Kint tombolt még a vihar, a lépcsőházból hűvös levegő vágott be az atjó alatt. Éva sápadt volt. és amikor becsukta a gyerekszoba ajtaját, m egborzongot t. A másik szobában leültek egymással szemben, a dohányzóasztal két oldalán. Éva szólalt meg először. — Annyira sajnálom Ferikét. — Talán... — András meggyújtott egy cigarettát — meg kellene beszélnünk újra. Egy idő óta feltehetően csak magunkra gondoltunk'. — Ha te komolyan gondolod, amit a múltkor mondtál... hogy úgy érzed, nem tudsz elszakadni tőlünk ... Éva most nem nézett András szemébe, a szövött asztalterítő rojtjait egyengette odaadóan. — Akkor? — Hát akkor próbáljuk meg újra ... nem? Később belopakodtak még Ferikéhez. Nyugodtan lélegzett, szőke feje félig a párnába süppedt. Nézték kis ideig a jól ismert, pisze orrocskát, a takarón nyugvó kezét, aztán egymásra mosolyogtak valami kis belső szégyenkezéssel, az ágy fö- Rozálja; Bo|ognaj árkádok Sass Ervin versei: Örökké csak nagy csaták lázongó szavak a hősök sárban nyugszanak kijátszott esett szegények örökké csak közlegények balekkirály balek népe átgyalogolt a mesébe hetedhétország csúfjára bohócsereg ment utána nevetve is meg jajgatva szót a szóval kiforgatva csörgőt dobot verve rázva könnyesőben bőrig ázva Bábel Bábel tornyában bolyongok félelmemben verset mondok jajongó arcokra lépek egyetlenegy szót sem értek Bábel tornyában bolyongok elveszünk vagy kézenfogtok Versek nélkül nem írtam verset négy hete figyelem magam élek-e versek nélkül az ember már nyugalmat kedvet nem talál versek nélkül fakul a szó verssel minden kimondható versek nélkül a szerelem a szereped a szerepem nem írtam verset négy hete ölelj magadhoz élek-e Ratkó József: Búcsú Szegődik az ember rnadárnak, s dobnak utána követ. Szájukból fegyver származik, szívemre célzott gyűlölet. Kitéve a foguk közül fútt förtelmes fagynak, rágalomnak, indulok melegebb hazát keresni ártatlan dalomnak. Elhúzok Délnek, nem jövök ide többé soha. Fogadott földem fölött tündöklik szárnyam nyoma. Arcok közelről Sass Ervin — Nevedet a megyében mindenki ismeri, aki a Népújságot nem teszi le a sportrovat elolvasása után, mert a lap kulturális arculatának kialakításán túl a közélet számos más régiójában nemcsak otthonos vagy, de jelenlevő is. Örülök, hogy a Köröstájban te is „helyet kaptál” ezen a hasábon, aki a melléklet szerkesztője vagy szinte annak léte óta. Voltak-e konfliktusaid? — Szerkesztés nincs konfliktusok nélkül, ezt magád is tudod, hiszen szintén szerkesztesz. Ennek ellenére a Köröstáj nagyon fontos helyet foglal el az életemben, mondhatnám úgy is, hogy az életformámban. S azt hiszem, mindig tudtam kellő mérsékletet tanúsítani a magam megjelentetését illetően, ahogy ezt a nemrég közreadott. a 20 évet felölelő repertórium is bizonyítja. Nagyon jó dolog viszont az az állandó kontaktus, amelyet munkám alapján tarthatok az e megyében élő írókkal és más alkotókkal. — Költészeted alaphangja meditativ. Mi a véleményed a keménységről? S itt a közéletben vitt szerepedre is gondolok! — Lehet, hogy a költészetemben látszólag nem adom vissza mindazt a keménységet, amelyet az életről és élettől megtapasztaltam. De ez alkati kérdés is, nemcsak stílus. Három évtizedbe, amit eddig a közéletben töltöttem —■ sok minden belefér: a sikerek is, a kapott és adott sebek is. Azt hiszem, a verseimben sokkal többet rrtondhatok el ebből mégis, mint amennyit az újságíró riportokban és cikkekben kifejezhet. — Nyomdában levő köteted címe: Intés önmagamhoz. Bizonyára van magyarázata ennek a címnek? — Kötetem címadó versében háromszor is leírom ezt a sort: „Testvérem, járj szerencsével!” Ez azért van, mert tudom, hogy az élethez sok szerencse is kell. A vers befejező sorában pedig „az elveszített feleletet” . keresem. Hiszem, hogy minden emberi rosszra, gonoszságra, értetlenségre van felelet. Ezt akarom megtalálni, es megírni. — őszintén örülök optimizmusodnak! S ebben most ne érezz semmi malíciát! — Nézd, lehet, hogy ezt én sem hiszem egészen, de félelmeimben is bizakodó vagyok, mert ha nem lennék az, nem írnék verset. — Hogyan érzed az e tájban gyökerező irodalom jövőjét, aspektusait, színeit? — Hiszek az itt gyökerező irodalomban elsősorban azért, mert az utóbbi évek olyan változást hoztak, amelynek talajáról már lehet továbblépni. A feladat az lehet és az a Köröstáj számára is, hogy jó irodalmat gyűjtsön és publikáljon, és ebben már nem lehet engedményeket tenni még "akkor sem, ha emiatt olykor kenyértörésre kerül is a sor némelyekkel. Arra kell ösztökélni az itt'élő írókat, alkotókat, hogy merjenek országos léptékben gondolkodni. — Nagyon örülök, hogy te is így látod! Filadelfi Mihály