Békés Megyei Népújság, 1981. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-26 / 174. szám
1981. július 26., vasárnap NÉPÚJSÁG A két szovjet moratórium és visszhangjai Vita az eurorakétákról Carrington meddő missziója Az afganisztáni politikai rendezés kérdéseiről mostanában ismét sok szó esik Nyugaton. Ám ezek sajnos terméketlen szavak. Amikor lord Carrington brit külügyminiszter, az EGK miniszteri tanácsának soros elnöke Moszkvába utazott a tíz közös piaci ország javaslatával, már a hivatalos tárgyalások megkezdése előtt nyilvánvalónak látszott az eredmény, illetve az eredménytelenség. Miben különböznek' az álláspontok? A tízek június végén luxemburgi találkozójukon kétszakaszos konferencia összehívását javasolták Afganisztán ügyében. Az októberi első szakasz résztvevői — az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja (az Egyesült Államok, Kína, Franciaország, Nagy-Britan- nia, a Szovjetunió), továbbá Pakisztán, India és Irán — az indítvány szerint kidolgoznának bizonyos nemzetközi intézkedéseket, amelyek az Afganisztánban állomásozó szovjet csapatok kivonásának módját határoznák meg, valamint azt, hogy a nyugati államok milyen biztosítékokat nyújtsanak további beavatkozásuk megszüntetésére. Az indítvány szerint a második szakaszban fogadnák el az első szakaszban kidolgozott intézkedések szavatolásáról szóló megállapodási, ami érintené „mindazon egyéb kérdéseket, amelyek Afganisztán független és el nem kötelezett államként való létének biztosításával kapcsolatosak”. Ennek a látszólag tetszetős javaslatnak két olyan „szépséghibája” van, amely teljességgel ellentétes a probléma moszkvai, illetve kabu- li megközelítésével. Először is: a közös piaci országok indítványa szerint a rendezés első szakaszában nem venne részt az afgán kormány. Igaz, a második szakaszban már meghívnák, de csupán — mint ezt Carrington a moszkvai tárgyalások után mondta — az afgán „ellen... Azon a tavaszi napon egy kicsit később nyitottam ki a televíziót. A képernyőn kivilágosodtak a körvonalak és „élni” kezdett a jelenet* sor: színes bőrű fiatalember rúgja be egy kirakat üvegét, aztán ki is emel onnét valami meghatározhatatlan rendeltetésű tárgyat; más fiúk valamivel odébb jobb ügyhöz méltó buzgósággal felfordítanak, majd fel is gyújtanak egy gépkocsit;felvijjognak a szirénák ... Csak a rendőrök megérkezésekor értettem meg, hogy ezúttal valami rendhagyót látok. A jelenetek ugyanis ismerősek voltak: Los Angeles, Miami, New York és jó néhány más amerikai metropolis (nem utolsósorban az „autófőváros” Detroit) színesgettóiban szinte minden esztendőben beköszönt "a hosszú, forró nyár”, — ahogy arrafelé mondják. A Tv-híradóban látott rendőrök azonban ezúttal nem amerikaiak. hanem félreismerhetetlenül angolok voltak. Gondolom, azon a késő tavaszi estén hozzám hasonlóan sok-sok millió tv-nézőt sokkolt az a felismerés, hogy mindaz, amit lát, nem az állási mozgalmak” (értsd: az ellenforradalmi bandák) képviselői mellett. A közös piaci javaslat mások fogyatékossága a rendezés menetrendje. Ha ugyanis a külföldről jövő agresszió körülményei között Afganisztánt megfosztanák a szovjet csapatok jelenlététől, a Szovjetunió segítségétől, ez az agresszió bátorítását jelentené, vagyis a visszatérést ahhoz az állapothoz. amelyben nemcsak az 1978 áprilisi forradalom vívmányai kerülnének veszélybe, hanem Afganisztán szuverén állami léte is. Leonyid Brezsnyev kilenc hónappal ezelőtt a Babrak Karmai tiszteletére rendezett moszkvai fogadáson okkal hangsúlyozta: „Az Afganisztánnak nyújtott szovjet segítség csupán egyetlen célt szolgál, azt, hogy véget érjen az afgán forradalom elleni katonai intervenció, hogy megszűnjék az afgán belügyekbe való imperialista beavatkozás.” Nyilvánvaló, hogy ha ezek a feltételek teljesülnek, megszűnik a segítségnyújtás oka. A rendezési sorrend ezért így képzelhető el: 1. véget kell vetni annak, hogy a szomszédos országok területéről imperialista és reakciós erők' fegyveres zsoldosai hatoljanak be Afganisztán területére; 2. megbízhatóan szavatolni kell, hogy ezt a felforgató tevékenységet nem újítják fel: 3. ezek után kerülhet sor a szovjet csapatok kivonására. A közös piaci országoknak egyébként nem a Carrington Óceán túlpartján, hanem Angliában történik. A színhely Brixton, London egyik zömmel ázsiaiak által lakott külvárosa volt, és az akkor randalírozó fiatalok csaknem kivétel nélkül a bevándorlók közül kerültek ki. SOKASODÓ JELEK A jelek már esztendők óta sokasodtak. Anglia sajátos helyzetéből, tehát abból, hogy az ország egy minapi gyarmatbirodalom központja, sok furcsaság következik. Például az, hogy úgynevezett nemzetközösségi (mint ismeretes, így nevezték az egykori gyamatbirodalom utódállamait) útlevéllel Angliába nemcsak belépni lehetett. hanem letelepedni is. Természetes, hogy ez azt jelentette, hogy mindazok, akik Ugandából (emlékezzünk csak Idi Aminra!) Pakisztánig (emlékezzünk csak a Bhutto kormányfő felakasztását megelőző és követő anomáliákra!) politikai üldözöttnek vagy gazdasági kisemmizettnek érezték magukat — és ilyenek nagyon sokan voltak és vannak — pénzzé téve kis vagyonkájukat, elindulnak a ködös Aláltal tolmácsoltak az első „rendezési” javaslatai. Tavaly februárban Rómában a külügyminiszterek „semleges státust” sürgettek Afganisztán számára, és követelték a szovjet csapatok távozását. Erre jelentett azután választ a kabuli nyilatkozat, amely feje tetejére áhítottnak minősítette a nyugati javaslatot, mondván: nem Afganisztán semlegesítésére, hanem az agressziós veszély felszámolására van szükség. Nem sokkal később, tavaly májusban, a kabuli kormány pontos formában rögzítette elképzeléseit. Ezek szerint kész arra, hogy kétoldalú tárgyalásokat kezdjen Pakisztánnal és Iránnal a kapcsolatok normalizálásáról, az agresszió eltiltásáról. Amennyiben a Szovjetunió és az Egyesült Államok garantálja ezeket az egyezményeket — folytatódott a kabuli felhívás —, akkor e rendezés kapcsán határozhatnak a szovjet kontingens kivonásáról is. A Szovjetunió egyetértett ezzel a megoldással, amit Washington mereven elutasított. Az előzmények ismeretében jogos a kérdés: ha a nyugat-európai országok jó előre tudták (már pedig tudták), hogy a lényeges pontokat megkerülő kezdeményezésük hiábavaló, mi szük- iség volt lord Carrington meddő moszkvai misszióiá' ra? A feleletet — ha finom formában is — Colombo olasz külügyminiszter így fogalmazta meg: ,,A fő cél az volt. hogy ébren tartsuk a nemzetközi közvélemény figyelmét ezzel az üggyel kapcsolatban.” Kevésbé finoman mondva: a cél az volt, hogy újabb propagandakampányt kezdjenek a Szovjetunió ellen, és az önálló kezdeményező, a béketeremtő szerepében tetszelegjenek. Erre utalnak egyébként azok a londoni vélemények, amelyek kilátásba helyezik, hogy a közös piaci tervet még az ENSZ keretein belül is felmelegítik. Halász György bion, a minapi gyarmattartó felé. Jövetelük nagyjából egybeesett a brit gazdasági élet hanyatlásával, a foglalkoztatási gondok rohamos szaporodásával. A VASLADY ÉS A „VÖRÖS VONAL” Az elkeseredésnek ebben a közegében szerezhette meg a győzelmet a Konzervatív Párt. Bár a kétségbeesett választók egyszerűen változást akartak, hamar rá kellett döbbenniük, hogy Thatcher asszony, a „Vas- lady” kabinetje tovább súlyosbítja problémáikat: szinte azonal megkezdődött a szociális költségvetés durva lefaragása. S azok a milliók, amelyek eddig „csak” nehezen éltek, a létminimumot jelző „vörös vonal” közelébe — sok esetben alá! — sodródtak. Ez a magyarázata annak, hogy mindaz, ami tavasszal Brixtonban kezdődött, a szó minden értelmében kiszélesedett. Nemcsak arról van szó. hogy London külvárosai után Liverpool, Manchester és más nagy iparvárosok következtek, hanem arról is, hogy az a sokat emlegetett A tőkés világ csúcsain fo- Jyó politikai-stratégiai viták talán legfontosabb gyújtópontja továbbra is az úgynevezett „eurorakéták” ügye. Ezeket a rakétákat az amerikaiak Nyugat-Európa számos országában 1983-ig akarják rendszerbe állítani, a NATO 1979 végén hozott, úgynevezett „kettős határozatának” szellemében. E „kettős határozat” abból a feltételezésből indult ki, hogy az európai kontinens határain belül a Szovjetunió a maga középhatósugarú rakétáinak rendszerbe állításával fölénybe került, és ezt csak úgy lehet helyrebillenteni, ha a középhatósugarú rakéták teljesen új generációját alkotó, a Szovjetunió létfontosságú célpontjaira irányított rakétákat helyeznek el a NATO egyes országaiban — de mindenekelőtt a stratégiailag döntő pozícióban levő Nyugat-Németországban. Fölény vagy egyensúly? Ezt „utófegyverkezésnek” nevezték el. Magát a NATO- döntést azért hívják „kettős határozat”-nak, mert szavakban némi engedményt tett a mind kiterjedtebb ellenzéki mozgalmak nyomásával küzdő nyugat-európai kormányok óhajának. Eszerint nemcsak 'az említett „utófelfegyverzést” kell végrehajtani — hanem rakétatárgyalásokat is kell folytatni a Szovjetunióval. A kettős határozaton belül azonban a hangsúly egyértelműen a felfegyverzésen, és nem a tárgyalásokon, a leszerelésen van. Nyilvánvaló, hogy itt a vita voltaképpen a kiinduló álláspont körül folyik. A Szovjetunió már többször és joggal hangoztatta, hogy Európa stratégiai körzetében nem szovjet rakétafölény, hanem egyensúly uralkodik. A nyugat-európai célpontok elérésére képes, Nyugaton „SS— 20” névvel jelölt szovjet középhatósugarú rakétákkal szemben ott állnak a szovjet célpontok elérésére alkalmas angol és francia rakéták, továbbá az amerikai szikra éppúgy felrobbant a fehér fiatalok növekvő elkeseredésének nagyon gyúlékony közegében. A REMÉNYTELENSÉG FÜSTJE Beszéljünk magyarul: amit a távoli szemlélő székében hátradőlve a képernyőn lát, gyakran kelt visszatetszést; az őrjöngő, gyújtogató, és bizony gyakran fosztogató fiatalok látványa vegyes érzelmeket kelt. A világ más ellentmondásos jelenségeihez hasonlóan azonban az angliai történéseket is csak úgy érthetjük meg, ha nem a látványra, bizonyos értelemben „a jéghegy csúcsára”, hanem a mélyben munkálkodó mozgató erőkre koncentrálunk. Csak ezen a módon közelíthetünk a lényeghez, amelynek megfogalmazását ezúttal engedjük át a sziget- ország legnagyobb példány- számú lapjának, a Daily Mirrornak. Az újság („Mentsétek meg városainkat!” című drámai hangú vezércikkében) így ír: „A zavargások: tünetek. Az égő városnegyedek felett gomolygó füst a reménytelenség füstje is... Anglia városaiban nemcsak a már lezajlott, hanem az eljövendő zavargások parazsa is ott izzik ... Thatcher asszonynak el kell döntenie, eloltja vagy újabb tűzfészekké szítja ezt a parazsat.” Harmat Endre atom-tengeralattjárókon elhelyezett nagy hatósugarú rakéták. Közvetve az egyensúly létére vonatkozó szovjet álláspontot igazolta, hogy a középhatósugarú rakéták és az európai szovjet „rakétafölény” állítólagos problémáját maguk az amerikaiak is csak azután fedezték fel, hogy a Reagan-adminisztrá- ció félretolta a SALT-szerző- dést, és egyértelműen a nagyszabású rakétafelfegyverzésre koncentrálja minden erőfeszítését. Szovjet javaslatok Az amerikai hidegháborús nyomás következtében a nyugat-európai kormányok politikai álláspontja is jobbra tolódott. Ma tagadhatatlanul a nyugat-európai helyzet realitásaihoz tartozik, hogy különböző hangvétellel ugyan, de a legfontosabb európai hatalmak kormányai elismerik az „utófegyverkezés” szükségességét. A NATO nem kiegyensúlyozott „kettős határozatának” alapján állanak. Magyarán: előbb állítsák rendszerbe Nyugat- Európában az új amerikai középhatósugarú rakétákat, s utána — talán — megkezdődhetnek a tárgyalások a Szovjetunióval. A Szovjetunió a maga részéről tudomásul vette a nyugat-európai országok politikájának ezt a megmerevedését — és arra nem merevséggel, hanem rendkívül hajlékony, a tényleges helyzetet figyelembe véve javaslatokkal reagált. A szovjet javaslatokat Brezsnyev két szakaszban tette meg. Az első fázisban, még februárban, hangoztatta: az Egyesült Államoknak fel kell hagynia a középhatótávolságú rakéták európai telepítésének előkészületeivel. Ebben az esetben a Szovjetunió sem állít rendszerbe több középhatótávolságú rakétát, így nyugodt légkörben lehet folytatni 'a megbeszéléseket. Ezt a moratóriumajánlatot mind az Egyesült Államok, mind a nyugat-európai kormányok elutasították. Közben azonban Nyugat-Euró- pában (mindenekelőtt az NSZK-ban és az ott kormányzó szociáldemokrata párton belül) egyre hevesebb bírálatok hangzottak el a washingtoni nyomásra elfoglalt merev álláspont és a vak fegyverkezési kurzus ellen. Ebben a helyzetben került sor Brandt, az SPD elnökének moszkvai útjára. A szovjet fővárosból hazatérve Brandt — Brezsnyev- vel folytatott megbeszélései alapján — a szovjet moratóriumjavaslat második, finomított változatát tolmácsolta. Eszerint a Szovjetunió nem követeli, hogy az USA abbahagyja az Európának szánt új középhatósugarú rakéták gyártását, vagy a rendszerbe állítás technológiai előkészületeit. Mindössze azt igényli, hogy a tárgyalások idején egyik fél se telepítsen újabb rakétákat. II NATO nem enged A jelenlegi világhelyzet realitásához tartozik azonban, hogy — legalábbis egyelőre — az amerikai nyomás és az utóbbi évben kifejlődött hidegháborús reflexek együttes hatására maguk a NATO-kormányok még „tartják a frontot”. A konzervatív angol kormány egyértelműen elutasítja a szovjet javaslatokat. Schmidt nyugatnémet kancellár (anélkül, hogy nyíltan ellentmondott volna Brandtnak), kijelentette: továbbra is ragaszkodik az utófegyverkezéshez, és a NATO kettős határozatának eredeti értékeléséhez. A vitába beleszólt Mitterrand is, aki bonni látogatása során vendéglátójánál élesebb hangot ütött meg. Ezzel „oldaltámogatást” nyújtott a maga, pillanatnyilag erős pozíciójából a párton belüli baloldal által egyre jobban szorongatott Schmidt számára. Az eurorakéták vitája tehát tovább folyik. S egyelőre a NATO-határozat állja az erősödő politikai ostromot. —i —e „Mentsétek meg városainkat!...” Lángoló katlanok a ködös Ulbionban
