Békés Megyei Népújság, 1981. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-26 / 174. szám
o 1981. július 26., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A kútfőtől a hídfőig Fábián Zoltán: Mesterek és kapcsolatok Az író legújabb kötetére, amely az Űj Aurora gondozásában jelent meg, műfaji változatosság, témagazdagság a jellemző. A 18 írás (tanulmányok, esszék, riportok stb.) két fő tartalmi anyaga: az irodalom és a zene. Nem véletlen, hiszen Fábián Zoltán egyrészt az Írószövetség titkáraként számos olyan tény birtokába jutott mestereivel (Szabó Pál, Veres Péter, Darvas József) kapcsolatban, amelyek közzététele nélkül szegényesebb lenne a már elhunyt három nagy íróról kialakított képünk, másrészt mint a zeneelmélettel is elmélyültebben foglalkozó író sajátos, egyéni nézettel közelíti meg a magyar zene élő és halott egyéniségeinek (Liszt, Bartók, Kodály. Szokolay) egy- egy alkotását; beleágyazva az életmű egészébe. Első mestere, atyai jó barátja — mint nemzedéke számos írójának — Szabó Pál. Meggyőző erővel érzékelteti, hogy milyen nagy belső, alkotói harcot, vívódást jelentett számára, hogy kikerüljön' kezdő író korában választott mesterének regényei és elbeszélései bűvköréből. „Nehéz volt az epigonság nyavalyájából kigyógyulnom” — írja. S ebben is Szabó Pál segítette: „ ... rögtön, indulásom legelején elmondta nekem a maga tusakodását Móricz Zsigmonddal, s amikor írásaimban okot talált rá, akkor figyelmeztetőül ismételgette.” Megkapó hasonlattal mutat rá mestere magával ragadó humanizmusára: nép- és emberszeretetére. „Hatalmas szőlőtőkéhez volt hasonlatos: termőkarjai sűrűn- szorosan befonták az egész országot, széjjelindázta szerte Európába, de gyökérzete itt kapaszkodott meg, itt nyúlt le megmérhetetlen mélységig a váradi hegyek lába előtt, a Körös partján, ahol lent-lent, az áramló vizek alatt aranyat rejt a jó bihari föld." Veres Péterre „Két emlék” című írásával emlékezik. Mindkettő irodalomtörténeti adat. Az első a debreceni diák élménye, amikor az egyik önképzőköri ülésen — a háború kellős közepén — Veres Péter kijelentette: „Egy háborút nemcsak megnyerni, elveszíteni is lehet.” A másik pedig villanásnyi képet ad arról, hogy az ötvenes évek elején az országos irodalmi és politikai tekintélynek is milyen átgondolt diplomáciai eszközökkel kellett harcolni az irodalom jó szolgálata érdekében. (Ko- dolányi János „Boldog békeidők” című regényének megjelentetése!) A hosszú évekig Darvas József mellett dolgozó Fábián Zoltán három részből álló portréjában hiteles emberközelségbe hozza a közismerten tartózkodó termé-» szetű írót, akinek pedig ben- sejében — bár visszafogottan — állandóan ott élt a megmutatás vágya. A három rész közül legmegkapóbb a „Sáros úton”, amelyben egy közös szabolcsi útjukat, egy író-olvasó találkozó élményeit írja le. A nép és írófiának felemelő összetalálkozása volt ez. A nemzedéki társak közül a korán eltávozott Simon István utolsó napjairól ír lélekemelő lírüisággal. „A közös ars poetica” című fejtegetésében meggyőző módon bizonyítja, hogy a tudományos-fantasztikus regények — bár sajátosan — az ismeretnyújtáson túl irodalmi igényeket is kielégítenek. Kulin György csillagászprofesszorral közösen írt munkáik példáival erősíti ezt. A riport adta lehetőségeket ökonomikusán kihasználva mutatja be két kiváló színészünk portréját: a „volt tányérsapkás vöröskatona” Kőmíves Sándorét és a Tiborc alakjától elválaszthatatlan Bihari Józsefét. A kifelé tájékozódás és a tájékoztatás igényével ír a tragikus sorsú, huszonhat évet börtönben, internálótáborban töltő görög munkásíróról, Kornárosz Thémosz- ról. Ez a szándék vezeti annak a folyamatnak a bemutatásában is, amelyben feltárja, miként értette meg, miként fogadta be a bírák, hóhérlegények keze közül „a Tejúton eliramló” Vapvárov költészetét. Ki kell emelni azokat az írásokat is, amelyek a zenével kapcsolatosak, mert számára nem a zeneszerzők élete a vonzó elsősorban, hanem zenéjük hatása. A zene Iránti érdeklődést, fogékonyságot már a szülői házban megkapta. Ez a szubjektív hatás érződik, amikor a bartóki zenével való találkozását írja le, vagy amikor végigvezeti Kodály művészetében a magyar népzenére épülő szintézisteremtő folyamatot, hogy Kodály — Fábry Zoltán szavaival — miként lett „praeceptor mundi”. Helytörténeti szempontból is érdekes és értékes a zárótanulmány: a „Vésztői hídfő”. Bartók saját, rendszeres népdalgyűjtése Vésztőn kezdődött, amely életében „a hídfő, ahonnan messzire elvezetnek a felfedezőutak, az ő szerteágazó útjai, amelyek zenéjében végül mindig ösz- szetalálkoznak.” A kötet Filadelfi Mihály gondos válogatásé szerkesztésében jelent meg, színvonalas tipográfiai tervezője Pe- tőcz Károly. Tóth Lajos Hámor Vilmos: A homály felé Ahogy belépsz a házba, jobbra találod. A homály felé indulj, kezed az ajtókilincsről elröppent néhány legyet. Az ajtót bátran nyithatod, ritkán alszik a szoba lákója. Ágyban van ugyan, fején a ki tudja mikor kötött kendővel, alján kikandikál a fehér hajfonat. Föléha- jolsz, megcsókolod, sírni kezd: szégyenkezik, amiért délelőtt tizenegykor fekve találod. Az istenért se mondaná, hogy a tegnapi meszelés gyengítette ágybafekvősre. Miattad meszelte ki a szobát, mire elrakodott, ’tíz is elmúlt. A friss mész, mit érhálós kezek reszketése rajzolt a falra, szanaszét szórja illatát, körbetáncolja az ágyat. Az ágy! Szegény nagyanyád mit álmodhatott rajta az első éjszakán? Már ő sem emlékezik vissza, évek rakódtak reá azóta, nem is kevés ... Férjének, nagyapádnak új fekvőhelyül a fony- nyadtvirágszagú kert csöppnyi mélye jutott, nagyanyád magára maradt, persze nem egészen magára, a konyhát és a másik szobát élik amazok, de ő most fekszik a hatalmas ágyon, moccanatlan. És hiába a mész illata, a le- vegőtlenség körbefonja nyakad, fojtogat. Ablakot nyitsz, ajtót csuksz. A fény, mint hívatlan vendég tétován settenkedik a szobába. Most látod csak: az asztal szerény terítékén legyek lakmároz- nak. Jóllehet, nemsokára varjakká híznak, lám, már kacsingatnak is az ágy felé, nagyobb falatra éhesen. „Csukd csak be, ne halljam, mit beszéltek!” — hallod a konyha felől. Fiatalságod nem tűri az igaztalant, kiszólsz, hogy a huzat miatt... Az ágyról nyolcvankétéves hang reszketi: „Mindig ezt csinálja. És enni se ad ...” Megtudod, hogy hajnalban ivott egy pohár hideg teát, a fia hozta be neki, a fia, aki a mezőn dolgozik. Megkérdezed, főzz-e tojást? Könynye szájáig ér, úgy válaszol: „Nincs nekem tojásom, kis- unokám. Semmim sincs már.” „De hisz a ház a magáé, mama!” — mondod te, mire ő: „Azt is a nevükre írattam, azt mondták, hogy úgy van az jól.” Elhallgat. A csend a beszűrődő ebédillattal diskurál, hangtalanul. Csak te hallod. Tehetetlenül vizslatod a fekete kendő ráncaiba bújt arcot, keresed két szemét, mely úgy gyűrűzik a könnyektől, mint a Duna, amikor kavicsot hajigáltunk bele. A Dunáról eszedbe jut a nyár, a nyárról megint ő, a nagyanyád: micsoda ebédeket főzött neked, amikor náluk nyaraltál. Akkor még fürgén járt-kelt. Kérted akkoriban, fusson versenyt veled, s futottatok a napsütésben. Boldog voltál, íjiert lemaradt. Most szégyenkezel. De miért te? „Mindjárt visszajövök, mama!” Kimenekülsz a szobából. Az udvaron epilepsziás macska, vörösen habzik a szája. „Még ez is!” — gondolod. A kertbe rohansz, ahol egykor te is kapálgattál. A fáról leszakítasz két almát, vissza a homályba. „Hoztam almát, egye meg!” — nyújtod felé. „Nem vette észre? — kérdezi. — Mert ha észrevette, megmond a fiamnak”. Eszedbe jut egy este. Azt hitték, alszol már. Nagyanyád azt mondta édesapád öccsének: „Ne vedd el azt az asszonyt, nem kell az nekünk!” Igen, az az asszony ott a konyhában, az uralkodik. S nagyanyádnak már csak ez a szoba maradt. Az ágyról újra fölröppen a reszkető hang: „Nem vette észre?” „És ha észrevette? A magáé is az alma, egye csak meg!” Nyújtod újból az almát. Könnye megint kicsordul a szemmederből. „Nem tudom én megrágni” — sírja és mutatja, hogy nincs mivel-. Talán meg is ijedsz tőle. Érzed, témát kell váltanod. „Három hét múlva férjhez megyek, mama!” — mondod, és meghívod a lakodalomba. „Ügyse érem én azt meg...” „Dehogynem! Majd eljövünk magáért kocsival.. Újból csend rakodik rátok. Egy percig? Tízig vagy húszig? Csak nézed őt, ő meg téged. Egyszer csak ajtó nyílik, jön a menye, hogy kész az ebéd, menj enni. A nagyanyádra nézel, hogy vele mi lesz? „Neki is hozok, ha elfogadja persze. Olyan főztem a mamának, amit...” Hirtelen abbahagyja a nyájaskodást. „Panaszkodott megint, ugye? Ugye panaszkodott?” „Nem vagyok éhes” — mondod, hogy menjen már ki a szobából, ami még a nagyanyádé. Nem sokkal utána te is kiosonsz, elszaladsz a boltba kalácsért meg vajért. Oly mohón eszi a kalácsot, mint annak idején te, megéhezve az egész napi játszás után. Sajnálod és gyönyörködsz is benne egyszerre. A délutáni vonat, amivel utazni akartál, nélküled húz ki az állomásról. Megvárod, míg elalszik, megcsókolod az arcát, s csak utána indulsz a vonathoz. Menj el hozzá máskor is! Látni akar, enne is a kezedből. Ahogy belépsz a házba, jobbra találod. De hisz úgyis tudod: a homály felé... Antalfy István: Levél Ha vagyok is, nem én vagyok. Énhelyettem a csillagok. A kiáltás sem az enyém. Nem vagyok jajszó, költemény, vagyok talán az érkezés, a feltételes létezés, vagyok a leomló falak, vagyok az elmúló salak, vagyok nemlétező idő, vagyok a táguló tüdő, vagyok a vér, az értelem, vagyok az illanó jelen, mégis én vagyok, — én vagyok, s nem helyettem a csillagok! Emlékezés Molnár C. Pál festőművészre Nyolcvanhét éve született Battonyán. Odatartozását mindig fennen hangsúlyozta, szülőhelyén képtár megnyitását szorgalmazta életművének bemutatására. Őszszel, amikor a megjelenésének 20. évfordulóját ünneplő kulturális mellékletünk gyűjteményes tárlat bemutatását tervezte azok műveiből, akik a Köröstájban is szívesen publikálnak, kész örömmel adta két remek' festményét a szeghalmi kiállításra. Érdeklődött a vidék művészeti életéről, és budai műtermében sokáig beszélgethettem vele életéről, művészi elveiről, életútjáról, melynek több kiemelkedő alkotását is láthattam. Az ünnepi tárlat után levélben kereste fel szerkesztőségünket, a következőket írva: „örömmel járultam hozzá a szeghalmi ünnepségek sikerének biztosításához szerény műveimmel, csupán azon búsulok, hogy a kiállítás ideje olyan megpróbáltatások körülményei közé került, hogy nem lehettem ott. De hát talán éppen ezért emlékezetesebb fog maradni. Szíves üdvözlettel híve: M-C. P.” A festő eltávozott közülünk. Itthagyta azonban különleges véleményét a képzőművészet és közönsége kapcsolatáról, a művészet hitét hagyta hátra, nem éppen kis tanulságul. ^ „Ha kép elé állsz, ne az Értelmeddel közelíts hozza, Érzelmeiddel állj vele szembe. Ne a logika legyen iránytűd. Nem keresztrejtvényeket kell megfejtened, nem matek-egyenleteket megoldani és nem (esetleg hibásan) betáplált komputer-rejtelmekkel beérned. Bízd magad választott művészedre, ö tudja és ismeri a biztonságos átkelőhelyeket, nem vezet ingoványos lápok felé, melyek felett tünékeny lidércfények viliódznak." Molnár C. Pál művészete nem tünékeny lidércfény. Érték, közös kincsünk. Általa az alkotó van itt közöttünk, velünk és értünk. Ahogyan élt. Sass Ervin Szúdy Géza: Igazságba mártott toll Amit írok nem én írom A Föld írja önmagát általam Mártsd magad toll az igazságba Mártsd a reménytelenségbe Ne botladozz A Föld írja önmagát általad A Föld vagyok ki a fény Vékony hártyáját Phosphoros Hordozom Az élet leheletfinom membránját Rezegtetem A hangom alig több a csendnél Létem a nemlétnél Amelybe könnyen tűnik át Kiáltanék de a süketség Ezer fényévnyi falai Körülfognak Hallatszik-e túlnan a hangom Mely nem több a hajnali feUzél Sóhajánál A leperdülő levél neszénél a Vastag avarban Kiáltanék Szavaim üzenetét Veszik-e valahol Van-e fészke az értelemnek az Univerzumban Még egy mely Megfejtheti sorsom Ha szavam a csöndbe Létem a nemlétbe tűnik át Ha átváltozik az emberi kor Ember nélkülivé A homo laboráns Homo defunctus -szá kinek Temetetlen csontjain átfütyül A sivatagi szél Molnár C. Pál: A Pacsirta pihenője
