Békés Megyei Népújság, 1981. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-17 / 114. szám
1981. május 17., vasárnap Dér Endre: Virágokat termő utca Önéletrajz helyett Békéscsaba I. kerületének — a híres munkásnegyed, „Jamina” kivételével a legszegényebbnek — legszélső házikójában születtem, 1922. július 7-én. Édesanyám mondja: egyetlen gyereke világrajövetelekor se szenvedett oly sokat, mint épp azon a júliusi napon. Azt is sokszor "emlegeti: előző éjszaka azt álmodta, hogy egy cilin- deres úr kopogott be hozzájuk, színes szalagocskákat árulva. S ő gyorsan vett is tőle egy kék szalagot, mert eszébe jutott, hogy elfelejtett pólyakötő szalagocskát venni. Negyven fokos kánikula tombolt, s bizony azon a tájon, a félsorházas utcában cudarul tudott sütni a nap. Nem volt, ami gátat szegjen neki, csakúgy, mint később, ősszel a csontvallató szeleknek. Máig a Viharsarok legviharosabb sarka ez a nyájas nevű utca, a Virág utca. Nevéhez méltóan bőven termette a virágokat ez a csepp utcácska. Nem csupán a „vadakat” — a bükkönyt, a gyermekláncfüvet s a pásztortáskát —, hanem a nagyanyám kiskertje is telistele volt özön illatos tarkasággal. Emlékezetemben úgy jelenik meg minduntalan nagyanyám, hogy zömökén, pozsgás arccal, mosolygósán üldögél a fatornácon, miközben nekünk, a számos unokának mákos gubát (szlovákul „opekancát”) mér a tányérra, s köröskörül tüzes színekben ragyognak a virágai, s dús ciprussövény zöl- dell. Kedves arcú, őszesbar- na anyóka volt nagyanyám. Szívesen forgatta a „Tranosz- ciusz”-t, az evangélikus csabai tótok énekeskönyvét, paraszti rokonsága nyilván istenfélelemre, s a családért •áldozatos sorsot vállaló, szerény életre nevelte. _ Csendes, hallgatag nagyapám, aki a földmunkásság mellett a tetőfedő, nádverő mesterséget is elsajátította, ugyancsak szívesen vállalta a családért az áldozatos életet. Csak ott volt a „hiba”, hogy ő már kitágította a „család” fogalmát. Az ő családjába már minden rendű nincstelen ember beletartozott, minden osztályostársa. Nagyanyám a Bibliát forgatta, nagyapám Marxot, s a Kommunista Kiáltványt. Harcos, „baloldali" szociáldemokrata párt működött a városban az én gyerekkoromban, s nagyapámat városi képviselőtestületi tagnak delegálták a szocdemek. (Akik előzőén, a kommün idején szinte kivétel nélkül kommunista párttagok voltak ...) Azt már csak apám idős szaktársaitól tudhatom, hogy becsülettel képviselhette a munkások ügyét nagyapám; meg abból, hogy olyan temetést rendeztek neki, amikor — 1933. február 13-án — utolsó útjára kísértük, hogy olyat csak nagyon tisztességes és nagyon kemény fából faragott ember kaphat a társaitól. A Párttörténeti Intézetben lelhető rendőri jelentés szerint háromszázan voltak ezek az elvtársak. S gyerekszemmel is tisztán láthattam, mily bátran viselkedtek, amikor a menetbe csempészett vörös virágos, vörös szalagos koszorút vitték .. . Rendőrök és detektívek raja kísérte a koporsót, lecibálták a vörös szalagot, belé-beléfojtották a szót a szónokba, a csabai munkásság kimagasló vezetőjébe, Nyilas Andrásba. De azért bátran elmondta, amit kellett. Mindezt megírtam én már részletesen, irodalmi műben — regényben is. (Mely máig kiadatlan még.) S azt se hallgathatom el, hogy nem csupán nagyanyám félt és reszketett a rendőrkardok és csákók gyűrűjében, hanem magam is, a 11 esztendőmmel. Csak édesanyám nem félt, sőt, még biztatta nagyanyámat, aki egyre siránkozott szegény, szlovákul: „Minő szégyen! Minő szégyen!” Anyámat sokszor elvitte nagyapám a szervezett munkásság gyűléseire, s bizony, ő hangosan mondta a temetőbe menet: „Semmi szégyen! Én büszke vagyok apánkra!” Édesapám köhécselve, komoran lépkedett. Ekkoriban megint Biharzsadányban laktak a szüleim; apámék csak a temetés idejére utaztak haza. Hazulról-haza. Mert Zsa- dány nékem, s az öcsémnek éppoly ,;otthon” volt, amilyen a nagyszülők hajléka Csabán. Nekünk, gyerekeknek, különösen. Apám 1923- ban, egyesztendős poromban menekült ki először Zsadány- ba. 1919-ben, a proletárállam megbuktatása után jó esztendeig „bújdosó bolsevik” volt (ahogyan ő emlegette), s nyilván jobban kapott építőmunkát a bihari uradalmakban, ahol kevésbé ismerték. Később, 1927-ben mesterlevelet szerzett, kiváltotta az ipart Csabán, de belebukott a vállalkozásokba, sőt, a családja részére épített házat is elárverezték. Üjra csak Biharba kellett menekülni. Laci öcsémnek s nekem nagyon jól jött ez: tán soha meg nem tanulunk érzékletes-ízesen magyarul, ha a sors ki nem veti családunkat Zsadányba s a bihari uradalmakba. Családunk ugyanis — apai ágon — szlovák. Édesanyámé inkább elszlovákoso- dott család lehetett: az újkí- gyósi (Szeged környékéről áttelepült) magyar nevű gá- nyókhoz, dohánykertészekhez vezetnek, a Kristóf-ági szálak meg Orosházára. Apámék „hada” viszont városalapító tót família; apám ősei, Drienyovszkyék a Kassa és Eperjes vidéki szlovák falucska, Drienovo (Somos) lakói lehettek egykor — noha a családi hagyomány számon tart egy lengyelhoni Drienov-ot is, egy galíciait. Ma már kibogozhatatlan, melyik a „had” valódi szülőfaluja. Bizonyos, hogy az öcsémnek s nekem leginkább — Zsadány. Ott voltunk gyerekek, s nem csupán zsadá- nyi illetőségűek voltunk a negyvenes évekig, hanem érzelmileg is erősen kötődünk mindmáig ehhez az útfélre lökött falucskához, ehhez a különös hajdúfészekhez. ítt, a Zsadányt övező uradalmakban — Fancsikán, Görbén, Dohaiban, Vátyon- ban, Orosiban — vállalt apám építőmunkát. Néhány kilométernyire Ugrától, Szabó Pál falujától. Minden nyáron, kora hajnalban biciklire ültünk, vagy gyalogszerrel bandukoltunk a szikfoltokkal tűzdelt, szarkalábas, bojtorjános bihari réteken, hogy időben a munkahelyre érhessünk. Fárasztó az építőmunka, de szép. A hajnali munkakezdéseknek hangulata, himnikus áhítata máig eleven bennem. Ott ismerkedhettem meg apám szaktársaival, akik közül különösen Huszár Mátyás bácsi és Bohus Pali bácsi feledhetetlen nekem. Huszár Mátyás együtt bujkált apámmal 1919-ben, 1920-ban. 1933-ban zajlott „perükre” jóízű gunyoros- sággal emlékezett. Sándor Pál, a Társadalmi Szemle szerkesztőjének peres ügyében tartóztatták lé Mátyás bácsit, s több csabai elvtársat, azzal gyanúsítva őket, hogy .a KIMSZ Központi Bizottságának irányításával szervezkedtek, kommunista jelleggel... Mátyás bácsi ka- cagtatóan tudta elmesélni, hogyan adta az ostobát — a magyarul se tudó mulyát — vallatói előtt. Bohus Pali bácsi magvas olvasmányokon pallérozódott, művelt munkásember volt. Kevésbé tréfálkozó és játékos kedvű, mint Mátyás bácsi. Kérlelhetetlen logikával fejtegette, mik és kik az okai a nép nyomorának. Arról is meg akart egyszer győzni — miközben a fancsikai uradalmi magtár tetejét fedtük eternittel —, hogy a világot nem az Isten teremtette. Ez utóbbival akkoriban persze nem értettem egyet. Valaminő — bár nem dogmákat követő —, de eleven pantheisztikus hit élt bennem akkortájt. Míg élek. el nem felejthetem őket, első tanítóimat. S hogy kik következtek utánuk? Huszáros gyorsasággal a legemlékezetesebbekről. Mindenekelőtt magyartanáromról, Udvaros Jóska bácsiról tán. (Akit „Udvardi”-ként próbáltam megrajzolni első könyvemben, „Az első próbá”-ban.) Plebejussarj volt, kiváló képességű diák, Eötvös-kollégista — annak idején. Bennünket is a néphez hűséges írók szellemében tanított. A tanári könyvtárból a magyar és a világirodalom legcsúcsa- alkotásait válogatta össze néhányónknak, könyvvel háló, könyvvel ébredő szomjasaknak. Megragyogtatta Ady költészetének szépségeit, rámutatott József Attila és Radnóti nagyságára. Móri- czot, Veres Pétert, s az ő egykori iskolatársát, Illyést is a közelünkbe hozta. Osztályfőnökünk Csák István, a latin és angol nyelv és irodalom tanára, Szerb Antal londoni ösztöndíjastársa meg a nagyvilág felé nyitogatta szemünket. Megszerettette velünk Shelley, Keats, Byron és Shaw nevét; messzi nagyvárosok kavargó élete elevenedett meg pontos és finoman ironikus szavai nyomán. Ablak nyílott Európára. Kenyeresem, Schéner Mihály (aki most az élő festőgeneráció egyik kimagasló egyénisége) az ábrázolóművészet szeretetére ösztönzött. Ábrándos, fellegjáró lélek volt Mihály, ám ma már művészete elementáris erejével Európa több nagyvárosában szerzett becsületet népünk nevének. Magam is grafikusnak, karikaturistának készültem egy időben. Hogy miért nem lettem végül is grafikus? Néhány alkalmi rigmusom sikere a költészet mezejére csábított. Meg az első, hosszú évekig lángoló diákszerelem. Amelyet „Ifjú szívekben” című, kötetben soha meg nem jelent, csak újságban publikált regényemben iparkodtam érzékeltetni. S amelyikből 1960-ban lelkes fiatal rendezők és színészek — Békés András, Földi Teri, Madaras József, Király Levente, Somogyi Miklós — segítségével ifjúsági színművet fabrikáltam, „Marika” címmel. A „Marika” mindőnk kedves emléke maradt. Főként a legrangosabb művészeink közé jutott Madaras Jóskáé ... * Szlotta András: Akt, műteremben Szlotta András: Korhadó csónak Tadeusz Nowak: Aggastyánok Bánattal teli a mi szívünk. Az evangéliumi aggastyánok olyanok, mint a megvakult napraforgók. Csak a ló meg a sólyom hallgat még rájuk s ráhull a kertben az alma napos haldoklásukra. Akkor megnyílnak a sások és a szürke vízből rikoltoznak a kányák. Bánattal teli a mi szívünk. Leereszkednek a fehér felhők. Mint levetett ruhák bál után egész közel. Ég a rezgönyárfa-tuskó, megfogja a kecskebakokat köszörüli a kést. Ok meg kihajolva az égből úgy szólnak hozzánk, mint nagy gabonából: az evangéliumból jöttünk keveset is sokat is láttunk s e tekintetben az a kérésünk hagyjátok hogy apostolmódra nézzünk Júdás felhőjén át. Bánattal teli a mi szivünk. A bölcsek szaxofonokat hoztak. Ünnep van és cirkusz. A fűben a félretett dinnye a fehér mezőn át szelet görget. Fordul a súlyos henger s újra nézzük a másik oldalról ahol gímszarvassal keringőzik a farkas. Bánattal teli a mi szivünk. Szokolay Károly fordítása Zelei Miklós: Csak rád : gondolok már a menetrendírók fölöslegesek nekem talán nélkülem is elpusztul amit látnék anélkül hogy odautaznék csak kiténfergek a pályaudvarokra megvannak-e még csak fröccsözöm a repülőtéren képzelet piramisából kibontott hamuvá hulló látvány emlék tökéletes múmiái nem volna szebb mint elröpülni az idő fölött kihajolni fölé néha bevárni menetrendet kellene írni Bíró László : Vágy Meztelen tavasz, kibimbózik a lány, szőke hajszálairól álmodozik a szél. Beszél, beszél. 9
