Békés Megyei Népújság, 1981. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-26 / 97. szám

lamuMM----------------E

urópai látókör

Lászlóffy Csaba: Apokrif

1981. április 26., vasárnap

Az 1939-es születésű Lászlóffy Csaba (bátyjával, Lászlóffy Aladárral együtt) a romániai magyar irodalom Forrás-nemzedékéhez tartozik. Költőként indult, de jelentős próza- és drámaírói munkássága is. . (E sorok megjelenésekor könyvesboltjainkban már kapható lesz a Magvető által kiadott Nappali virrasztás című drámakötete.) '

Másik új könyve, az Apokrif (erről kívánunk itt szólni) a magyar—román közös könyvkiadási megállapodás

keretében jelent meg Bukarestben. Címe egyszerre jelzi a témát és a műfajt. A biblikus műveltségű emberek „apokrif iratoknak” azokat a könyveket nevezik, amelyek nem kerültek ugyan be a kánonba, de — címük vagy tartalmuk alapján — isteni tekintélyt követelnek maguknak. Az ószövetségi apokrifok témájukat tekintve történelmi, tanító vagy prófétai jellegű írások. Irodalmi műfajként az apokrif Dániel próféta könyvétől napjainkig sok változáson ment át, de

népszerűvé válni nem tudott.

Pedig e kevésbé ismert műfaj — bizonyság rá Lászlóffy könyve — páratlan lehetőséget kínál az intellektuális próza művelőinek. A modern apokrifírók (nem feledve a műfaj eredetét, hagyományait!) olyan történelmi iratokból állítják össze műveiket, amelyek létezhettek vagy létezhettek volna.

Ilyen (hamis) dokumentumok írására-szerkesztésére vállalkozott Lászlóffy Csaba. A kötet négy apokrif írása közül (jobb híján nevezhetjük őket novelláknak) három Magyarország és Erdély történelmi múltjához kapcsolódik, egy pedig — id. Pieter Brueghel személyén keresztül — a spanyol uralom alatt nyögő Németalföldet idézi föl.

A kötet első darabja A király jobb szeme címet viseli. A „fiktív levélcsomó” Mátyás király „alulról jött” főkancellárjának, Váradi Péter kalocsai érseknek állít emléket. A kiváló humanista főpapról még a történelemben jártas olvasó is keveset tud;

jobbára csak azt, amit Lászlóffy is előrebocsát róla: Mátyás „ki nem mondott vád, és be nem bizonyított vétség alapján hat évig erőszakosan várfogságban tartotta.” A vájtfülű olvasónak, aki a maga kenyerén megélt már egyet s mást, ennyi éppen elég. Parabolát gyanít, s — bocsássuk előre! — nem is alaptalanul.

Az első levelekből a király és a főkancellár majd hogy nem idilli viszonya rajzolódik ki. (Váradi Péter levele IV. Sixtus pápához, Báthori Miklós váci püspökhöz, Mátyás levele apósához, Aragóniái Ferdinándhoz.)

Az érsek azonban a királlyal szemben is jogot formált arra, hogy bizonyos kérdésekről másként vélekedjék. S Mátyás, a művelt humanista volt (lehetett volna) annyira toleráns, hogy kettejük kapcsolata a véleménykülönbségek ellenére se szenvedjen csorbát. De Mátyás, az uralkodó szükségszerűen hatalmi eszközökhöz volt kénytelen nyúlni, amikor (kül)politikáját az érsek részéről bírálat érte. Ennyiből is látszik, hogy itt Lászlóffy Csaba „a király és a költő” (a hatalom és a szellem emberének) évezredes konfliktuslehetőségeit járja körül.

Az önálló erdélyi fejedelemség létrejöttének (tágabb értelemben' a középkori feudális magyar állam bukásának) közvetlen előzményei ihlették a kötet második írását, a Rák jegyében címűt. 1540-ben, János király halálának évében Erdély (miként az egész Magyarország) a feudális anarchia rettenetes csapásait nyögte. Az erdélyi vajdák (Balassa Imre és Majláth István) „pribékjei” éppúgy felperzselték a védtelen falvakat, és városokat, mint az egyre gyakrabban betörő „pogány” hadak. De nem cselekedett másképpen Török Bálint „vitézlő úr” sem, aki János király megbízásából „kezdé felprédál- tatni és felégetni a környéket.”

A mű középpontjába a királynak, Szapolyai Jánosnak a személyét állította a szerző. A parasztháború hírhedett vérbe fojtója megtöFt öregemberként jelenik meg az olvasó előtt. A királyságában „reszketővé vált” uralkodóról nyíltan hangoztatják, hogy „félelmében állt oly szörnyű bosszút” a parasztokon.

S ennek a reszketeg aggastyánnak (53 éves!) egyetlen gondja és bánata a két évvel korábban Ferdinánd király- lyal megkötött váradi béke: születendő gyermeke, a későbbi János Zsigmond számára akarja biztosítani a trónt. Joggal jegyzi meg róla Fráter György: „Ha csak köhögése volna. De istennek kellene lennem, hogy önmagából kigyógyítsam.” (Vajon századunk magyar történelme nem teremtette-e meg a maga János királyát, aki egyetlen élő fiáért a legmélyebb mélységekbe taszította országát’ ?)

A „krónika” olvasását az „idegen” kezektől származó (tipográfiailag jól elkülönített) bejegyzések teszik élvezetessé. A különböző műveltségű, társadalmi helyzetű „hajdani” olvasók észrevételei a megváltozott politikai, társadalmi és gazdasági viszonyokra vonatkoznak leginkább. A reflexiók és „bölcs” kommentárok mellett cinizmustól, kárörömtől sem mentes lapszéli megjegyzéseket is olvashatunk szép számmal.

Az erdélyi történelem a témája az Apokrif harmadik művének is. A két város három ura címen közreadott

„Szamosközy-memoriálék- ban” az 1602 és 1606 közötti évek eseményeit idézi föl a szerző.

Szarríosközy Istvánról tudnunk kell, hogy a legkiválóbb erdélyi történetírók egyike. Főbb műveiből azonban csak részletek maradtak ránk. Hebdomades (Hétrészes könyvek) című latin nyelvű munkájából egészében csak a hatodik és hetedik hebdomas olvasható, valamint a nyolcadik hebdomas első négy könyve.

E töredékekből Lászlóffy Csaba mindössze negyven (!) nyomtatott sort használt föl. Nem nehéz kiszámítani, hogy

a negyven oldalból álló mű minden egyes oldalára átlagban egy-egy eredeti Szamos- közy-sor esik. E kis fejszámolás az apokrifírás nehézségeit éppúgy érzékelteti, mint az eredetiség problémáját.

Persze, attól, hogy valami eredeti és nehézségek árán íródott — még nem feltétlenül jó. Viszont a két város (Gyulafehérvár és Kolozsvár) három uráról (Bástáról, Székely Mózesról és Bocskairól) olyan érzékletesen és olyan hitelesen szól (vagy: Bocskai esetében inkább hallgat) Lászlóffy, hogy Szamosközy István sem tette (tehette) különbül.

És a könyv utolsó darabján éppen ezt az álhiteles ábrázolásmódot kérhetné számon a kevésbé figyelmes olvasó! Ugyanis valóban úgy tűnik, hogy az író elunta játékát, semmilyen tekintetben nem akar többé korhűnek látszani. Mégis: úgy ír a nagy flamand festő, id. Pieter Brueghel utolsó „évszakairól”, hogy a reminiszcenciák és anakronizmusok egy második (az elsőnél számunkra sokkal fontosabb és hitelesebb!) kommunikációs réteggé állnak össze. Megfelelő műveltség, asszociációs készség és „ráhangoltság” birtokában a mű eszmeiségének ez a második rétege tárul fel az olvasó előtt.

S ha feltárul, már gyerekjáték meglátni a magyar, a csak erdélyi és a flamand témák egymáshoz való szoros kapcsolódását. Szigorú, zárt kompozíciójú könyvet vehet kezébe az olvasó. (Kriterion, 1979.)

Arcok

közelről

Mucsi József

Első v.erse a Magyar Tanítójelöltek Lapjában jelent meg Szegeden, 1934-ben. így kezdődött. Mucsi József úgy emlékezik rá, mintha tegnap történt volna.

— Egyszer nagyon egyedül voltam. Ültem egy szobában, süket csend vett körül. Papír, ceruza volt előttem. Írni kezdtem. Versféle lett belőle: „Itt ülök a szobámban, Iszonyatos magányban, Körülöttem síri csend, ■Nagyon katonás a rend.” Szegeden voltam képzős, felejthetetlen évek voltak. Igen, a vers ott ejtett rabul.

— Amikor a Köröstáj megszületett, te azonnal ott voltál. Megnéztem a húsz év repertóriumát, kiderül belőle, hogy Mucsi József első versét 1960 őszén publikálta, „így mondta az apám”, a vers címe. És utána jöttek a többiek, nincs olyan év, hogy két-három új versed ne olvashatták volna a versbarátok.

— Jó ezt így hallani, ho^y vannak, akik számon tartják: mit írtam, mikor írtam. Pedig most már elárulhatom, a háborúban és sokáig utána is, nálam hallgattak a múzsák ... Egy csodálatos tátrai kirándulás kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek: gondolatok, rímek élnek bennem, le kell írnom, el kell mondanom.

— Mit vársz a verstől? A verseidtől?

— Szeretném az embereket rádöbbenteni arra, ami nem jó, ami csúnya az életünkben, amit el kell vetni; de arra is, ami szép, becsülendő, tiszta. Különös talán, de amióta nyugdíjas lettem, sokkal többet írok. És vidámabb vagyok, csodák csodájára! Pedig az évek múlnak, hatvanhat évemet töltöttem be az idén. Valaki a minap ezt mondta: tudod-e, hogy amíg dolgoztál, tanítottál, iskolát vezettél, akadtak, akik nem szerettek. Miért? Mert aki nem mindig egyenes, azt én nem szerettem? Hiszem, hogy az emberi gyarlóságoknak egyetlen verssel útját lehet állni...

— Itt élsz Békésen, a Me- zey utcai házban, könyveid, írógéped világában, feleséged féltő gondoskodása közepette. Mivel töltőd a napjaid?

— Természetesen írok, és sokat olvasok. Ez a munkám. Hogy közelebbről ? Összegyűjtöm a gyermekverseim, meg újabbakat írok. „Veréb-ciklus”, így nevezem, és' a kis gyűjtemény már 300 sorra rúg ... Hogy megjelentem a Nők Lapjában párszor, lendületet adott. Nagy öröm a gyermekvers! Jó lenne, ha kialakulna belőlük egy kötetecs- ke. És bevallom, önmagámmal is nagyon sokat foglalkozom. Reggel, ha ébredek, elébem áll a kérdés: ki vagyok? Ismerem-e magam hatvanhat év után? Sajnos, nem. Vagy csak alig, - vagy csak felületesen. Aztán a kertemben sétálgatok, találkozom veréb-barátaimmal, a fákkal, virágaimmal. Találkozom a természettel, mely mindig lenyűgöz. És tovább- gondoltatja velem a nagy kérdést: ki vagyok én, az ember, a jó, a rossz? Van dolgom, bőven.

Szalók József: Csendélet

Mucsi József versei:

Csak magamat nem ismerem

A távcsövet azért vettem, csillagokban gyönyörködjem.

Útvonaluk lekötött rég: fölséges a csillagos ég.

Nagy tengerek kő szegélye, messzi folyók hömpölygése tett kandivá minduntalan: tehát sorra látogattam.

Bérctetőkön büszkén álltam, a kilátást megcsodáltam: a távolban vadrengeteg kökénykékje integetett.

Eb a csontot, hurcolt vágyam, önmagámra nem vigyáztam.

Alig akad, mi idegen, csak magamat nem ismerem!

Közeleg az alkony

Közeleg az alkony, karcog, kong a hangom, köszöntőm a csendjét.

Eljöttél? Pihentess!

Eljöttél? El ne ess! — ezüstjén a holdnak.

Ménesi György

Két monológ

AZ ASSZONY: Ady! Imádom Adyt! Félelmetes, hogy milyen jó hatással van az idegeimre. Szeduxen meg An- daxin helyett Adyt olvasok'. Akkor jöttem rá, hogy jó beletemetkezni, amikor elvesztettem egy jó barátomat. Motorkerékpárral egy fának ütközött. Nem tudtam sírni. Pedig annyira fájt, hogy nem látom többé. Olyan igazi jó haverok voltunk, amire azt mondják, hogy ilyen nincs nő és férfi között. Nem igaz! Van! Amikor apám hozta a hírt, hogy meghalt, kiszáradt a torkom, meg a szemem is. Szerettem volna görcsösen felzokogni — nem ment. Előttem volt az*-Adykötet. Először csak a betűket láttam: fehéren feketét! Aztán belemerültem, és rúegnyugtatott. Azóta, ha valami felzaklat, legyen az öröm vagy bánat, előveszem az Ady-összest.

Mi az, csupa régi számokat játszanak? Persze, hiszen nosztalgiahullám van. Kovács Kati: „Legjobb volna elfeledni téged ...” Hülyeség meditálni ezen. Dehogy akarlak elfelejteni. Csak van egy félelemérzet bennem: te fogsz megunni. Persze az is az én hibám lesz.

Szédületesen tudsz hallgatni. Klassz fiú vagy. Engeded, hogy kibeszéljem magam.

Jó ezen az eldugott helyen. Nem ismernek. Legalábbis azt hisszük. Nem szeretem az embereket, gyűlölöm a tömeget. Jó veled, megszűnik a világ, mindenki. Csak bábuk mozognak körülöttem.

Tudod, ha tízéves lennék, azt mondanám, hogy jó vagy nálam, meg; hogy csíplek. De valahogy nem szeretem ezeket a megfogalmazásokat. Idegen tőlem, hiszen ismersz. Lehet, ha egy hétig együtt lennénk valahol, a hetedik napot már túl hosszúnak találnám és unnálak. Nem tudom. Nem is gondolok rá.

Ne nézz.olyan szomorúan, koccints velem!

A FÉRFI: Harminc évem alatt szinte minden sikerült. Mert azt akartam. Szerencsésnek mondanak. Téged is kiszemeltelek magamnak, s az érzéseim sohasem csalnak. Megéreztem, hogy te leszel a nagy ajándék!

Mint férfi „csaptam le rád”. Aztán mondtál valamit, és rádöbbentem, hogy más vagy. Tetszett a magabiztosságod, a nagyvonalúságot. Csak az a baj, hogy valamiféle szorongást váltottál ki belőlem, s ez nem jó. Belső feszültséget érzek, valahányszor veled vagyok. Nem akarok elrontani semmit. Amikor a pár órás találkozásunk után itthagysz, percekig csak arra gondolok, nem rontottam-e el valamit egy szóval, egy mozdulattal?

Ne tarts nagyképűnek: a többi nővel sohasem voltak ilyen érzéseim, s emiatt egy kicsit gyűlöllek is.

Na, ne húzd el a szád. Tudod, a gyűlölet határos a szerelemmel. Ha valaki közömbös számunkra, nem gyűlölhetjük! Nem akarom, hogy tőkét kovácsolj a szavaimból és szentimentálisnak tarts, de ez az egy év, amióta ismerlek, úgy telt el, mintha végig álmodtam volna. Hogy velem vagy, hogy foghatom a k.ezed, hogy megcsókolhatlak, alig tudom felfogni, hogy igaz. Tudom, mit mondanál most: nagy szavak. Lehet, hogy azok, de így érzem. Miért nem hiszed el? Hogyan bizonyítsam, mennyire szeretlek?

Olyan jó vagy hozzám. Miért? Mondd meg. hogy miért? Azt már tisztáztam magamban: azért ismerkedtél meg velem, mert unatkoztál. Jó. Ez idáig érthető. De most azt mondod, szeretsz velem lenni, boldog vagy, Álboldogság ez, vagy tényleg azt érzed: jó velem? Szeretnék a gondolataidba látni. Ha ismerném őket, megszűnne a szorongás bennem.

Szép vagy! Lehet, hogy elfogult vagyok, de ha bemegyünk valahová, mindenki téged bámul. Irtó klassz érzés. Szükségem van rád! Önbizalmat adsz nekem. Akarod, hogy bizonyítsam?

Szeretem, ha nevetsz, légy jókedvű!

Gyere táncoljunk! Béla Vali

Sass Ervin