Békés Megyei Népújság, 1981. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-04 / 80. szám
a 1981. Április 4., szombat NÉPÚJSÁG Tegnap a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum felújított, impozáns kiállítótermeiben nyílt meg az országos jelentőségű XII. alföldi tárlat. A megnyitót, Bartók-művek színvonalas tolmácsolásával, Homoki Anetta és Tóth Rita tette ünnepélyesebbé. Ezután a házigazdák nevében Dér László, a múzeum igazgatója köszöntötte a megnyitóra érkezett szép számú közönséget, majd Várai Mihályné, az MSZMP Békés megyei bizottságának osztályvezetője mondott megnyitó beszédet. Ebben többek között kiemelte az egy adott tájhoz kötődő művészi tevékenység alkotóra, befogadóra egyaránt érvényes termékenyítő hatását. Ugyanakkor megemlékezett a nagy múltú alföldi tárlat hagyományairól, amely napjainkra egyre inkább nyitottabbá válik, gazdagítva, színesítve ezáltal a bemutatásra kerülő alkotásokat. B gazdagodást bizonyítja a — Pogány Gábor rendezte — most megnyíló tárlat is, amelyre a szakmai zsűri 72 művész 136 alkotását találta bemutatásra méltónak. A megnyitót követően dr. Becsei József, H megyei tanács elnökhelyettese átnyújtotta a kiállítás legjobb alkotásaiért járó díjakat. Békés megye Tanácsa fótiját Tóth Ernő festőművész, az SZMT díját Papi Lajos szobrászművész, Békéscsaba város Tanácsának díját Balogh Gyula festőművész, és Békés megye Tanácsa különdíját Szakáll Agnes és Fodor József festőművészek vehették át. Végezetül dr. Becsei József átnyújtotta Albert Ildikó szobrászművésznek a Békés megyéi Tanács nívódíját Fotó: Gál Edit Töredékek Dévaványa régi és mai életéből Az ékben végződő tér csúcsán áll a templom. Ittléte szimbólum is lehet, a jó hagyományok őrzésének szimbóluma. Ványá egyházát tekintve szerencsés település volt, hisz papjai között nagyon sok haladó gondolkodású akadt. Például Ványai Ambrus, aki nemcsak betűvetésre tanította a parasztokat, de a fejlődés útját is megmutatta számukra: Dózsa seregéhez csatlakozott háromszáz emberével. A kultúrát őrzők, továbbfejlesztők táborában is jócskán találunk egyházi személyeket, írogató emberekben sosem volt szegény ez a település. Nemcsak irodalmi, de néprajzi hagyomány is a ványai juhbehajtásról szóló, balladaszerű költemény, melyet az újabb kutatások szerint az állásából elbocsátott jegyző, Szabó István írt. Amint ezt az érdekes stílusú, a helység korabeli társadalmi életéről hű képet adó verset olvasom a Dévaványa 700 éves történetét Schwalm Gyula és a bábuk összefoglaló kötetben, eszembe jut, hogy pár éve, vagy évtizede is felszárnyalt innen egy költőtehetség: Ladányi Mihály. Mint mondják, itt 2-3 kötetét mindig megtalálni. Mert a nagyközség lakói nem olvassák a település szülöttének verseit! Lehet, hogy ideillik a mondás: senki sem próféta saját hazájában? Nem csak írni. olvasni is szerettek a ványaiak. A polgári és az iparos olvasókörnek, a gazdakörnek, vagy a „Csutkakömek” csúfolt földművesek olvasókörének azon túl, hogy egy-egy társadalmi réteg összejöveteleihez szolgált színhelyül, olyasfajta szerepe is volt, mint a mai könyvtárnak. A felszabadulás után megalakuló intézmény nemcsak a régi kötetek használható részét, de a jó hagyományt is megőrizte. Könyvkölcsönző szerepén túl szervező-rendező funkciója van, s ez a törekvés a régi gazdakör könyvtárrá alakításakor még inkább reálissá vált. Ma, tíz évvel a beköltözés után felnőtt- és gyerekkönyvtár, zenei részleg, mintegy 38 ezer kötet várja az olvasókat. Az olvasók létszáma .... hát az bizony kevés. A könyvtárosok mégsem panaszkodhatnak, hisz a rendezvényeken mindig telt ház van. Nyéki Éva, az egyetem előtt álló fiatal könyvtáros „inspekciózik” délelőtt. Készségesen mutatja a napokban megnyílt amatőr képzőművészeti kiállítást. A változatos témájú, stílusú és színvonalú festmények egy része a könyvespolcokon lóg. Furcsa látvány, de hát másutt nincs hely. Üdébb színfolt a gyerekrészleg •'rajzkiállítása. A színes rajzlapok fölött szinte kiáltó a meny- nyezeten végighúzódó repedés: a tetőbeázás eredménye. Az Ipartestület régi, nevezetes épület Dévaványán'. A szórakozás, a kulturálódás központja volt a múlt század végétől. Színpadán lépett fel a helybeli dalárda, és az a jó néhány műkedvelő színjátszócsoport, amely a községben alakult. Ebben az épületben hozták létre 1951- ben a művelődési házat, amelynek feladata már a szocialista kulturálódás irányítása volt. Schwalm Gyula, az intézmény igazgatója csaknem kezdettől végezte ezt a feladatot, amelynek nehézségére a körülmények még „rátettek egy lapáttal”. Pedig jól indult minden. A színjátszócsoportok, a népitánc- és a bábcsoport már az új társadalom haladó kultúráját voltak hivatottak terjeszteni. Az itt élők színház- szeretete nyilvánult meg abban, hogy túlnyomórészt társadalmi munkában felépítették a szabadtéri színpadot. A színpadon most száraz leveleket hord a szél. A körülötte levő parkot elnyűtte a tél, és hiányzik a rendteremtő emberi kéz. '— Pedig valamikor micsoda élet volt itt! — mutat ki a barátságosabb iroda ablakán Gyula bácsi. — A kerthelyiségben gyűltek ösz- sze a fiatalok, s bizony, nagy közönsége volt egy-egy előadásnak. Ma? — legyint. — Még az iskolában se tudok összehozni színjátszócsoportot. A Jókai Színház előadásaira, de még a saját gyereke szereplésére is kevés ember kíváncsi. A fiatalok? — borong. — Zoránra ráfizettem. A múltkor itt volt a Korái, akkor összetörtek vagy hat fémvázas széket. Gyula bácsi mondatai gyakran kanyarodnak a bá bszak - körhöz. Talán ez az egyetlen, ami miatt egy év múlva nem megy keserű szájízzel nyugdíjba. Ahogy az ócska szekrényből kiszedi az ötletes bábukat, szemem a falra téved. Vízcsordulások nyomait őrzi. Hát igen. ez a tető is javításra szorul. Az 50 ezer forint, amit festésre kaptak a tanácstól, erre megy majd el. Pedig felsorolni sem könnyű, mi minden kellene még. Először is hely, hisz a nagytermen kívül mindössze három klubnak alkalmas szobácska van. A helyiségek barátságosságáról most ne is beszéljünk! Kevés az olyan ványai, aki ilyen lakásban lakik. Csoda hát, ha nem jönnek szívesen? Molnár István tanácselnök igen megfontolt. — A közművelődésről a legnehezebb manapság beszélni — mondja. — Hisz az emberek most teremtik meg azt az anyagi alapot, amely majd lehetőséget biztosít a művelődésre. Gondolja el — magyarázza —, a 8 óra munka után még egyszer annyit dolgoznak a háztájiban. Most például 24 ezer hízó van a községben. Aztán mindenki házat épít, gépkocsira gyűjt. Nem mondom, hogy nem vesznek könyvet, de el már kevesen olvassák. Az az igazság, hogy sokan a tévét sem nézik, olyan fáradtak este. A fiatalok? Ök szívesebben járnak a „Vadász” presszóba, mint a kultúrház- ba. Ott érzik jól magukat, és mondhatom, még sohasem csináltak botrányt. Igaz, a ványaink nem járnak színházba, a rendezvényekre még százan sem jönnek el. De ezek az emberek minden évben leteszik a népgazdaság asztalára a magukét. — Nem lehet elmaradott ország ez — fejezi be az elnök —, ha meg tudjuk értetni az emberekkel: dolgozni kell, hogy jól élhessünk. Elgondolkodtató ez a dé- vaványaiakra — és persze nem csak rájuk — jellemző kettősség. Az egyik oldalon igényesség a végtelenségig, a megfeszített munka árán is, a másik oldalon pedig igénytelenség az életmódban. a kulturálódásban, a szabad idő eltöltésében. A tanácselnök utolsó mondata részigazság, mert ebbe az egyensúlytalanságba nem szabad belenyugodni! Hisz egy idő után a mérleg serpenyője olyan mélyre süllyedhet, ahonnan már csak nagy erőfeszítéssel tud felfelé kapaszkodni. Gubucz Katalin Fotó: Gál Edit Mementó 1944 „...a múltat be kell vallani” Éled a természet. Idős párok sétálnak kart karba öltve a rügybontó napsütésben. A közeli iskola udvaráról felszabadult gyerekzsivaj töri meg a szemközti park csöndjét. A harminchatodik szabad tavaszunk ez. A velem egyidős, nekem mindig békés tavaszoké. Sokáig toporgok a gyulai múzeum kertjében. Számolgatom a keskeny út mellett kibújt első ibolyákat. Tudom, be kell lépnem, de a természetes emberi önzés, a nemrég szerzett belső nyugalom maradásra késztet. De vállalnom kell ezt a szembesítést. A vétleneknek, a készbe születetteknek is szólót .,. A Dürer teremben fekete paravánokon, fekete-fehér képekbe merevítve, történelmi múltunk egyik legsötétebb korszakát idézi a Mementó 1944 című kiállítás. A szörnyű tömeggyilkosságokhoz vezető történelmi utat kell ezen a kiállításon vé- gigjámi-nézni. A Magyar Tanácsköztársaság leveréséből felfröccsenő véres terror, a fasiszta Németország csatlósává züllő Magyarország, a zsidódeportálások, a magyar antifasiszta, kommunista hazafiak lemészárlásának éle- tekből-képekből kirakott útját. Egyre jobban összeszoruló gyomorral, háborgó lélekkel. A galérián egy idős bácsi áll már jó ideje botjára támaszkodva. Csak ketten vagyunk. A bensőket beszéltető csöndet — anélkül, hogy rám nézne — egy mondat erejéig töri meg: — Rettenetes idők voltak ezek ... Aztán csak áll tovább egy, a deportált magyar zsidók szelekcióját mutató kép előtt. Talán ismerőst keres... Képtelen vagyok tovább időzni. Lépteim akaratlanul is meggyorsulnak. Csak ki a szabadba! A békét, nyugalmat árasztó tavaszi napsütésbe. Fejest ugrani a félelem nélküli szokásos rohanásba, apró perpatvarokba, „sosembocsájtommeg” — mégis megbékéléssel záruló — napi vitáinkba, s a mindig erőt adó ritka sikerekbe. Az életbe, aminek — e történelmi mementók — adják meg igazi értékét. Különösen nekünk, akik csak könyvekből ismerjük múltunkat. Hogy tudjunk — egy-egy mártírnak arcán elmerengve — valami köszönetfélét mondani. B. Sajti Emese Antifasiszta mártírok tablója A megdöbbenést hozó találkozás Beiskolázási gondok Békéscsabán A felmérések, az óvodákban évek óta tartó zsúfoltság régóta figyelmeztettek rá: olyan rohamos ütemben nő az általános iskolába lépő gyerekek létszáma, hogy fogadásuk csak rendkívüli körültekintés — az iskolák, szülők számára pedig — ko-. moly áldozatvállalás árán lesz megoldható a megye- székhelyen. A legnagyobb gondot, két esztendővel ezelőtt, a József Attila-lakó- telepi kisiskolások elhelyezése okozta. Azóta átadták a 16 tantermes lakótelepi iskolát, ez év szeptemberében pedig egy újabb 24 tantermes általános iskola belépésével meg tudják oldani a több száz alsós kisgyerek fogadását. Itt tehát idén — bár az előrejelzések szerint csak rövid időre! — megoldódott az első osztályosok beiskolázása. Az erzsébethe- lyi szülők hasonlóképp szerencsés helyzetben vannak: ugyanis a közelmúltban bővítették a Padrah Lajos Általános Iskolát. A kényszerhelyzet idén — a szélesebb értelemben vett — belvárosban alakult ki. Különösen az 1-es és a 10- es számú általános iskola régi körzeteiben keletkeztek — a gyorsan emelkedő lakóépületek miatt — feszültséggócok. A városi tanács művelődésügyi osztálya a felmérések alapján időben hozzálá-. tott e két iskola körzethatárainak módosításához. A március 13-án, 14-én lefolytatott beíratásokkor a szülők már ennek ismeretében fordultak a megfelelő, gyermekeik számára kijelölt iskolákhoz. Természetesen, e körzetmódosítások a szülők jelentős részét kellemetlenül érintették. Hiszen szép számmal az is előfordult, hogy e korábban említett iskolákba még a testvéreket sem tudták felvenni. (Kivételek — az 1-es és 10-es számú iskola esetében — az ör utcában lakó testvérgyerekek, akiket az idén még fogadni tudnak.) A szülők — mert erre lehetőséget adtak —, többen, kérvény útján próbáltak gyermekeiknek felvételt biztosítani az 1-es és a 10-es számú általános iskolába. Mégis, bár a lakóhelytől távolabb eső iskolába történt átirányítás kényelmetlenséggel iár, tudomásul kell venniük a kényszerhelyzet szülte körzetmódosítást. E rendkívüli körülmény egyben azt is megkívánja — éppen a gyerekek érdekeit szem előtt tartva —, hogy most protekciózásnak helye nincs! Hiszen a mai korszerűsiMő általános iskolai oktatás eredményessége múlik azon, hogy hány gyerek jár egy osztályba, s hogy több iskolát kényszerítünk-e váltakozásra. (Mert e két iskola esetében a régi körzethatárok érintetlenül hagyása ilyen következményekkel járna.) S gondolnia kell e kényelmetlenségek vállalásakor a szülőknek arra is, hogy a váltakozó tanítás bevezetése a napközis csoportok csökkenésével járna. Ez pedig azt jelentené, hogy még az alsós gyerekeknek is csak töredéke részesülhetne napközis ellátásban! Ezért még a legelfogadhatóbb megoldás például a Petőfi út és a Tanácsköztársaság útja által bezárt területen, a belváros felé eső részen lakó jövendő kis elsősök számára, hogy a 3-as számú iskolához tartozó, de e területhez közel eső Bartók Béla úti iskolába irányították őket. Hasonlóképpen próbál könnyíteni az új tantermekkel bővülő 2-es számú általános iskola is a belvárosi beiskolázási gondokon. Valahogy úgy lehetne képszerűen megfogalmazni a jelenlegi helyzetet: a városi tanács igyekezett a rosszak közül a legkevésbé rossz megoldásokat megtalálni. Hiszen a város iskoláinak a megyeszékhelyen beiratkozott 1287 elsős a tavalyinál 231-gyel több gyermek elhelyezését jelentette. Nem vigaszképpen említjük, de egy esztendő múlva még nehezebbé válik az első osztályba lépő gyerekek fogadása, s ez a cipő még legalább öt esztendeig szorít. Ezt tudva, úgy érezzük, mindenkinek kötelessége a jelenleginél is jobban segíteni ezeken a gondokon. Még akkor is, ha ez átmenetileg a családok, s az iskolák számára egyaránt áldozatokkal jár. B. S. E.
