Békés Megyei Népújság, 1981. március (36. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-13 / 61. szám
1981. március 13., péntek A békési Start Sportszergyártó Szövetkezetben az elmúlt esztendőben megkezdték az importpótló cikkek gyártását. Ezek közül is elsőnek a vívásnál használatos fejvéd, kard- kosár és más fontos vívósegédeszköz került ki az üzemből. Képünkön: a fémvázra hegesztett sisak kialakítása Fotó: Veress Erzsi Kétezer tonna vas a MÉH-nek * Hazánkban is mind jobban előtérbe kerül a hulladékok és a másodnyersanyagok gyűjtése, újbóli felhasználása A hasznosítható hulladékanyagok valódi értékét az adja, hogy a nagy költséggel kibányászott, a kohókban, és az acélművekben előállítható anyagok árához képest sokkal kevesebbe kerülnek. Így, az olcsón összegyűjthető, előkészíthető hulladékból új anyagok keletkeznek; a már használhatatlanná váló gépekből újabb értékek, korszerű eszközök állíthatók elő. Ezért hívta fel a MÉH Tröszt a mezőgazdasági üzemek figyelmét arra, hogy selejtezéskor legyenek tekintettel a termelésben hasznavehetetlen eszközök, anyagok hasznosítására; járuljanak hozzá ahhoz, hogy a vas- és fémhulladékok összegyűjtése, szállítása minél zökkenő- mentesebb legyen. Ezt szolgálja a március 31- ig tartó akció, amelyet a Dél-magyarországi MÉH Nyersanyaghasznosító Vállalat hirdetett meg Csong- rád, Békés és Bács-Kiskun megyében. A kezdeményezés sikeresnek bizonyult, hiszen a három megye 100 termelőszövetkezete és állami gazdasága csatlakozott a mozgalomhoz. Eddig mintegy 2277 tonna vasat, és több mint 42 tonna színesfémet adtak a népgazdaságnak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy március 31. után ne fogadnák szívesen a hulladékanyagokat. Anyánk még ma is a legfürgébb Meleg hangú, rövid levél érkezett Szeghalomból: „ .. .Az én nagyapám, Polai János és nagyanyám, Kovács Róza ötvenéves házasok, 11 gyereket neveltek fel, az unokák száma 40, a dédunokáké pedig 11. Kérem, ha idejük engedi, látogassák meg őket. Nagyon rendes emberek...” A legkisebbik unoka. Szeghalom új telepén, a vasúti átjáró mellett találjuk meg a szépen karbantartott parasztházat. Benn, a lakásban patikatisztaság, rengeteg virág és kézimunka. A kályha barátságos meleget ont. A házigazda a 73. életévét tapossa, a feleség 70, de sokkal fiatalabbnak látszanak. Az életükről, az együtt töltött fél évszázadról faggatom őket: — Én itt születtem Szeghalmon. Nagyon szeretem a Sárrétet, juhász volt apám is, nagyapám is, miért választottam volna más pályát — magyarázza Polai János. — Nagyon nehéz, de gazdag, tartalmas volt az életünk, és ma is az. Mindketten nagycsaládból származunk. Az én asszonyom juhászfeleségnek született. Mindig nagyon sokat dolgozott. Tanyán laktunk, sokat járt gyalog. Hetenként kétszer sütött egy-egy kemence kenyeret, sokszor lepényt, vagy kiflit. — Bizony, semmi nélkül kezdtük — veszi át a szót a ház asszonya. — De ami igaz, az igaz: soha nem éhezték a gyerekek. Mindig előteremtettük nekik az ennivalót. Hát mikor mi jutott. Ettünk görbét, kukoricakását, sok babot, krumplit, de jó egészségben neveltük fel őket. — Anvám még ma is a legfürgébb közöttünk — mondja Róza, az elsőszülött „gyermek”. — Nem bírunk vele lépést tartani, ha megyünk az utcán. A munkában is fáradhatatlan. Róza néni röstelli a sok dicséretet. Gőzölgő kávéval kínál, szöszmötöl az asztal körül, igyekszik másra terelni a szót. — Engem bizonyára fiúnak szántak — nevet Róza, — mert már kislánykoromban nadrágot adtak rám, és fejnem kellett a birkákat, nyírni, mint a fiúknak. Pedig akkor még nem volt divat lányoknak nadrágban járni. — Te aztán kis zsarnok voltál, ha nem ugrottam a parancsszóra, bizony elagya- bugyáltál — évődik kedves mosollyal nővérével János. Aztán sorra mesélik az élményeket. Amikor Jancsi házi varjúja leette a kukoricakásáról a kolbászt... Amikor beleültünk a nagy- tepsibe, úgy toltuk egymást biciklin... Zeng a ház a a jó kedvű kacagástól. Az öreg juhász pedig, ha szóhoz juthat, vissza-visszatér, és mintha mesélne, úgy mondja el életük legfontosabb állomásait : — Még 13 éves sem voltam, amikor elszegődtettek kondásnak. Aztán bárányos juhász voltam, 100—120 jószágot bíztak rám. Télen is volt mit csinálni, amikor a birkák a hodályban voltak. Szerettem a birkákat nagyon. Így aztán 22 éves koromban már 30 saját birkám volt. A fizetségbe bárányt kaptam, és a tartást — a gazdáéval egy falkában — biztosították. 1931-ben nem volt takarmány, nem volt mit enni adni. Eladtam a 30 birkát... Félszemmel az asszonyra néz, fejét kissé lehajtja, és úgy mondja: — Megismertem, rpegsze- rettem ezt a jányt. Csaptunk egy nagy lakodalmat, voltunk vagy százan. Tyúkhúsleves csigatésztával, birkapörkölt, sárréti szokás szerint. Egy éjszaka elmulattuk a 30 birka árát. Egyébként minden gazda, ahol azelőtt cselédkedtem, küldött egy- egy levágott birkát az esküvőmre. Hét birkát „szolgáltam” össze erre az időre. Aztán kiköltöztünk egy tanyára, ahol egy mustra malacunk volt. Ma úgy mondják, hogy selejt; 22 mázsa terményt kaptam egy esztendőre, 24 kiló szalonnát, sót, babot, ilyesmit. Kocát vállaltunk feles tartásra, birkákat úgyszintén. Mire 10 éves házas voltam, 100 saját birkám volt. Kukoricaföldet műveltünk, hogy takarmány legyen. Felét eladtuk az állománynak, elköltöztünk egy másik tanyára, nagy terület legelőt béreltünk, újból tartásra vállaltunk 50 birkát... Hát, szóval. Sok kötetes regényt lehetne írni a mi életünkről. Nem bántam meg semmit, amit értük, a családért tettem. A felszabadulás után 15 hold földet kaptak, végül is az egykori juhász 59 éves korban termelőszövetkezetből ment rokkantsági nyugdíjba. De ma sem tétlenkedik : sertéshizlalásra rendezkedett be. Az idén 24-et szeretne leadni. — Nem vagyunk mi soha egyedül — mondja anyai büszkeséggel Róza néni. — Jönnek a gyerekese állandóan. Csak három költözött el Szeghalomról, a többi itt él. De a távolabbiak is gyakori vendégek. Mind a hat fiunk gépkocsivezető. Egyik közülük buszsofőr, úgy hallom, ő érkezett meg. Amint bejön a „kisfiú”, a mama máris rohan a konyhába, melegít egy kis vacsorát. Nem mintha odahaza nem lenne mit enni, de Róza mama soha el nem enged egy családtagot sem éhen. Csendben kiszámolom, a vőkkel, menyekkel, gyerekekkel, unokákkal és dédunokákkal együtt annyi a közvetlen családtag, ahány éves' a papa: 73. Az aranylakodalmon ismét tyúkhúsleves volt és birkapörkölt. Csakhogy most bőven jutott sütemény, kisüsti, bor, sör, ládaszámra, hozták az üdítőt is. Hetekig készülődött a nagy eseményre a család, ötven év múlva ismét kimondták a boldogító igent. A házaspár vallja: az igen az most is őszinte volt. Ary Róza A csecsemőktől az öregekig Milyen a falun élők egészségügyi ellátása? A következő években kiemelt feladat lesz az egészségügy, ezen belül is az egészségügyi alapellátás fejlesztése. Mi a helyzet most, és mit terveznek a VI. ötéves terv időszakában falun, vidéken ? A kérdésre dr. Girinyi Margittól, az Egészségügyi Minisztérium gyógyító-megelőző szolgálatok osztályvezető főorvosától és dr. Pintér Attilától, az anya-, gyermek- és ifjúságvédelmi főosztály helyettes vezetőjétől kértünk választ. — A kérdés horderejét, a feladat nagyságát mutatják az alábbi számok: hazánk népességének jelenleg mintegy 47 százaléka él falun, illetve községekben; a körzeti orvosainknak pedig körülbelül 54 százaléka — 2269 orvos — dolgozik a községekben. Márpedig az egészségügyi alapfokú ellátás kulcsszereplője: a körzeti orvos. — Van belőlük elég? — A megfelelő számú orvosi körzetek kialakítása megtörtént, a falusi állásokat — 4,75 százalék kivételével — betöltötték. Ez az arány jobb, mint az országos átlag. — Mekkora egy-egy körzet? — Országos átlagban egy- egy körzeti orvosra 2500 lakos jut. Ebben a gyermekek is benne vannak, ellentétben a városok átlagával, amely — a gyerekek nélkül — 2200. A gondot az okozza, hogy az átlagon belül nagy a szóródás. Az orvosi körzetek kialakítását ugyanis a lakosság számán kívül más egyéb is motiválja: a vidék jellege, a településszerkezet, a köz- igazgatási határok, a távolságok, a közlekedési lehetőségek, a földrajzi viszonyok, a foglalkoztatottsági arányok stb. Ezért akad néhány körzeti orvos, akire csupán 1200 —1300 lakos jut, és vannak, akikre 3000—3500! Mint említettük, a falusi lakosság egészségügyi ellátásának kulcsembere a körzeti orvos, hiszen ott az ember minden életkorban az ő gondoskodására szorul; gyógyító-megelőző munkája a csecsemőktől az óvodás, iskolás korú gyerekeken át az öregekig, minden korosztályra kiterjed, ezenkívül ő látja el a közegészségügyi-járványügyi feladatok egy részét, a munkaidőn kívüli készenlétet, és a hétvégi ügyeletet. — Mit lehet tenni a sokféle terhelés csökkentésére? — Nemcsak lehet, hanem kell is tennünk! Vegyük például a készenléti-ügyeleti szolgálatot, amit már ma is többféle módon tartanak. A körzeti orvosok kétharmada állandó készenlétben van, és minden hétvégén ügyeletes; egyharmaduk éjszakánként ugyan elérhető, de a hétvégeken felváltva tart ügyeletet a községbeli — vagy környékbeli — kollégáival, összevont vagy központi ügyeletben. Mi az utóbbit szeretnénk elterjeszteni; az összevont ügyelet helye nem az orvosi lakás, hanem a nagyközség orvosi rendelője vagy egészségügyi központja, ami jobban felszerelt, és ahol egy asszisztens, egy autó és egy gépkocsivezető is az orvos rendelkezésére áll. Itt az is megoldható, hogy járványidőszakban ketten ügyeljenek; míg az egyik a rendelőben van, a másik a fekvőbetegeket keresheti. fel. — A központi ügyeletek megszervezésén kívül milyen intézkedéseket terveznek ez ügyben? — A körzeti orvosok terheinek csökkentéséhez — és egyben a gyógyító-megelőző munka színvonalának emeléséhez — részint jól képzett segítőtársakra, részint pedig korszerű diagnosztikai eszközökre van szükség. Az orvos munkáját már ma is szakképzett körzeti ápolónő és — tekintettel a terhesgondozás,i csecsemőtanácsadási, óvoda- és iskolaegészségügyi feladatokra — szakképzett védőnő segíti. Számíthat a mozgó szakorvosi szolgálat — a legközelebbi kórház vagy rendelőintézet gyerekgyógyásza, szülész-nőgyógyász szakorvosa — havonta legalább egyszeri konzultációs segítségére is. A VI. ötéves tervben egyébként ugyanilyen mozgó szolgálatot kivánunk bevezetni a belgyógyászatban is. Akire viszonylag legkevésbé számíthat a körzeti orvos: az orvosírnok. Ez a munkakör ma mindössze négyórás, s nem is mindig megfelelő képzettségű dolgozó tölti be. Ezért van, hogy a körzeti orvosnak ma még sok apróbb feladatot — vérnyomásmérést, injekciózást, »vizelet- és vérvizsgálatot stb. —, továbbá adminisztratív munkát kell végeznie, ami nem az ő feladata volna. Nos, az elkövetkező években 4-ről 8 órára tervezzük felemelni az orvosírnokok munkaidejét, s a munkakör betöltését — a szakképzés egyidejű biztosításával — asszisztensi képesítéshez kötjük. Rengeteg időt rabolhat el a gyógyító munkától egy vizeletvizsgálat, az injekcióstűk, fecskendők sterilizálása is. Az új tervidőszakban ezért korszerű diagnosztikai eszközökkel — laboratóriumi tesztpapírokkal, egyszer használatos műanyag fecskendőkkel, injekciós tűkkel — fogjuk felszerelni a körzeti orvosi rendelőket. Általában arra törekszünk, hogy koncentráljuk a szellemi és anyagi erőket az alapfokú egészségügyi ellátásban. Szorgalmazzuk az egészség- ügyi központok kialakítását, kis laboratóriummal, EKG- készülékkel. fizikoterápiás kezelőhelyiséggel. Meg akarjuk teremteni a reális alapokat ahhoz az igényhez, hogy a körzeti orvos a jövőben kevesebb beteget küldjön vizsgálatra a szakrendelőbe vagy a kórházba — csupán amiatt, mert neki nincs meg a szükséges felszerelése. Szeretnénk, ha minden körzeti orvos eljutna — legalább ötévenként egyszer — továbbképzésre. Ehhez a szakmai igényesség felkeltésétől a helyettesítés megoldásáig sok mindent kell még tennünk. Ösztönözni kívánjuk a körzeti orvosokat a szakvizsgára, a szakképesítés megszerzésére. Ehhez az is kell, hogy kevesebb éjszakai készenlét, hétvégi ügyelet jusson rá, többet tudjon pihenni, tanulni. — Végül, egyszerűsíteni kívánjuk az adminisztrációt, s megteremteni az információk cseréjét, hogy ne kelljen mindig mindenütt elölről kezdeni a beteg kivizsgálását. Épp ezért foglalkozunk az egészségügyi könyvecske bevezetésének gondolatával, mert ez is megkönnyítené a körzeti orvosok dolgát. Nyíri Éva *##########*################################################*######**####*#########»##* '<v V-”,' 'Jf ' "S • -■ » ,- . -í«,'’ ’ Lada Combi gépkocsikat kapott a Magyar Autóklub segélyszolgálata. A „sárga angyalosok” ezentúl nemcsak szerelnek és javítanak, hanem szükség esetén vontathatják is a mozgás- képtelen járműveket. A képen: ez a szerkezet segíti a vontatásban a gépkocsit (MTI-fotó: E. Várkonyi Péter felvétele — KS) .
