Békés Megyei Népújság, 1981. március (36. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-08 / 57. szám

1981. március 8., vasárnap

o

SerédiJános:

A kékmadár

— Konyakot! — mondta a pincérnek.

Behunyta a szemét, és maga elé idézte az asszonyt.

Rövid, szőke haja volt. Illett az arcához. Nagy szemei kikerekedtek, amikor ránézett. Olyan volt, mint egy őzike. Tekintetében azonban nem volt sem riadtság, sem öröm, csak közömbösség. így nézett rá. Ö pedig ott állt a bérház folyosóján, a konyha nyitott ablaka előtt, melyen rács volt. A rácson keresztül nézték egymást.

— Beengedsz?

Az asszony arca rezdület- len maradt. Talán csak a felső ajka rebbent meg, éppen csak egy hajszálnyira, vagy annyira sem. A háztetők sokaságán keresztül most elővillant egy eltévedt napsugár, ajkára tapadt. halvány pírral nyomta rá a csókot. Szerette a napot. így maradt meg emlékezetében. Mintha a napból pattant volna ki. Vagy három nyáron át kijártak a Dunakanyarba. Először Szentendrére, aztán Esztergomba, végül Viseg- rádra, a Vár Szállóba. Onnan rándultak fel a hegyekbe, össze-vissza csatangoltak, míg fel nem fedeztek egy tenyérnyi tisztást. Távol esett a turistaösvénytől. Alattuk, a messzi mélységben ezüstösen kanyargott a folyó. Volt ott egy pad is. Az asszony nem ült le, hogy gyönyörködjön a hegyekben, a völgyekben, a folyóban. Ledobálta magáról a ruhát. Lányosán karcsú volt, asszonyian igéző, és fehér bőrén szikrázott a fény. A férfi megriadt, hogy valaki meglesi. Az asszony incselkedve hívogatta, aztán eldőlt a főben, és szerelmesen- kacagott a napba.

Ez a kacagás elkísérte a munkahelyére. Építész volt. Egy tervező fuvatáiban dolgozott. Olyan szürke egérke, akár a többi mérnök, aki napközben a rajzásztal fölé hajolt. Még arra sem volt ambíciója, hogy karriert csináljon. De ez a szerelmes kacagás egyik napról a másikra kilendítette a hétköznapok egyhangúságából. Először csak a dobhártyáján visszhangzott, aztán átjárta az egész lényét. TűZként nyargalt az ereiben, beleívó- dott az idegrostjaiba, s megmozgatta agysejtjeit. Ez a gyönyörű, szerelmes kacagás visszaadta önbizalmát. Ott csilingelt benne, amikor a tervezőasztal fölé hajolt szétfeszítve azt a görcsös merevséget, amely mindig elfogta munka közben, és szárnyakat adott gondolatainak. Könnyedén, lendületesen dolgozott. A lakóházak

— melyeket ekkor tervezett

— új, merész küllemet kapták. Vonzották a szemet, anélkül, hogy kirívóak lettek volna. Valami megmagyarázhatatlan báj és kecsesség áradt belőlük. Újsze- rű megoldásaira felfigyeltek a felettesei. Majd, amikor a minisztérium pályázatán megnyerte az első díjat, kinevezték osztályvezetőnek. Szakmai körökben a szorgalom példájaként emlegették. Ö mosolygott magában. Kitörölhetetlenül élt benne, igazi énjével összefonódva a szép szőke asszony.

Mindez átsuhant előtte, „ ahogy a folyosón állt, és néz-" te az asszonyt. Valamit keresett a tekintetében; haragot, szemrehányást, vagy gyűlöletet. De abban nem volt más, csak hideg és néma közömbösség. Lám, még az is lesiklott róla, mert leszegte a fejét. Az asztal ablak felőli végén ült a nagymama. Egy picike asszony, fekete vállkendőben. ö is lehajtotta a fejét. Észre sem vette, hogy valaki áll a folyosón. Nagyot hallott, és alig látott. Gyér haja közül, a fejtetőn előpiroslott a sebe. Látszottak a varratok. Két hónapja történt a baleset. Előtte való éjszaka beszélt az asszonnyal. Ti'hany- ból hívta telefonon. Ott volt egy építészeti konferencián. Megállapodtak, hogy másnap délután öt órakor találkoznak. Az asszony még arra kérte, ha teheti, jöjjön hamarabb, beszélgessen el a nagymamával. Tehette volna, hiszen másnap már déltájban a városban volt, mégse jött öt óránál hamarabb. A nagymama tudta, hogy az unokájának vendége lesz, s

négy óra tájban lebotorkált a második emeletről, hogy a közeli üzletben valamit vásároljon. A lépcsőkön elszédült, és hanyatt esett. így történt, hogy öt órakor hiába csengetett, senki se nyitott ajtót. Bement az egyik presszóba, leült az ablak mellé, hogy szemmel tartsa az utcát, hátha meglátja az asz- szonyt. Konyakot ivott. Vagy másfél óra múlva ismét becsöngetett a lakásba. Mivel választ ezúttal sem kapott, ismét a konyaknál kötött ki. Késő éjszaka volt, amikor a folyosón találkozott a szomszédasszonnyal. Tőle tudta meg, hogy a nagymamát beszállították a kórházba. Olgi is odament. Rohant hát a kórházba. Olgi már nem volt ott. Az utcai telefonfülkéből hívta a lakást.

— Most ne gyere, teljesen kimerültem.

A nagymamát két nap múlva hazaküldték. Éppen, hogy hegedni kezdett a sérülése. Kellett a hely másnak. Napokon keresztül ma- gatéhetetlenül feküdt az ágyban. Nappal egyedül volt, senki se nyitott rá ajtót. Olgi, amikor hazajött a munkából, első dolga az volt, hogy a nagymamát rendbe tegye. S ha maradt még ideje, akkor kicipelte a konyhába, az ablak mellé ültette, hogy napot lásson. Leginkább csak arra futotta erejéből, hogy a szennyest kimossa, és Ivogy vacsorát készítsen. Ezen a napon azonban még délben elhatározta, hogy örömöt szerez a nagymamának, kiviszi a konyhába. Munka közben szeretettel gondolt az öregasszonyra. Ilyenkor bántotta, hogy gyakran türelmetlen, és ridegen bánik vele. Eszébe villant diákkora. Szép emléket őrzött a nagyiról. A szeme- fénye volt, ágyába hozta a reggelit, s néhanapján pénzt csúsztatott a zsebébe. Anyja, aki egy éve halt meg, mindig panaszkodott rá, hogy idegesíti, nem bír ránézni, mert megkeserítette a legszebb éveit... Anyját is

ugyanígy ápolta. Most már senkije sincs, csak a nagymama.

— Hogy van, nagymama?

A fülét megütötte a hang,

csak azt nem tudta, merről jött. A konyha egyik sarkáról a másikra nézett, majd az unokáján állapodott meg kérdőn a tekintete.

— Arra fordulj, mama — mutatott Olgi az ablak felé.

Engedelmeskedett, az ablakban azonban senkit se látott.

— Nem ismer meg — ingatta a fejét az asszony. — Engem sem ismer meg mindig. Különösen nappal, ha hamarabb jövök haza. Nappal folyton alszik, éjszaka pedig mocorog, fel akar tá- pászkodni az ágyban, sóhajtozik, és beszél magában.

— Éjszaka nem alszik? — csodálkozott a férfi.

— Nem — rázta meg a fejét Olgi.

— És te?

— Nem is tudom, alszom-e, vagy sem. Égve hagyom a villanyt, attól rettegek, hogy leesik az ágyról.

— így tönkreteszed magad. Be kell vinni a kórházba, vagy a szociális otthonba, vagy gondozónőt kell fogadni.

— A kórházak tele vannak, a szociális otthonba ilyen állapotban nem veszik fel, a gondozónő pedig egy órára elkér 20 forintot is.

— És a nagybátyád?

— ö nem sokat törődik a mamával. Azt mondja, ez az én dolgom, mert a lakást én kapom meg utána.

— Be kell perelni. A törvény úgy rendelkezik ...

— A törvény — legyintett fáradtan az asszony. Aztán, ahogy a nagymamára nézett, elillant arcáról a fáradtság. Felállt, és olyan mozdulattal, mintha ez volna a világon a legfontosabb dolgai, megigazította a vállkendőt, melybe szinte beleveszett a sovány, öreg test.

— Beszélni szeretnék veled — mondta csendesen a férfi.

— Most nem lehet, kikeli mosnom, aztán vacsorát főzök, aztán megmosdatom a mamát, aztán fel kell készülnöm az útra.

— Milyen útra?

— Párizsba vezetek egy csoportot.

Olgi idegenvezető volt. Oroszul, németül, franciául beszélt. Míg a nagymama egészséges volt, néha több hétre is kiutazott külföldre. A férfiban ébredezni kezdett a féltékenység, mert ezek az utazások a szállodák flörtre csábító félhomályát juttatták az eszébe.

— A nagymamát kire hagyod?

— A szomszédasszony viseli majd gondját. Hozok neki Párizsból italt, cigarettát, ruhát, meg amit kér.

— És velünk ... velünk mi lesz?

Olgi megvonta a vállát.

— Nem tudom.

A válasz szíven szúrta. Kisvártatva felemelte a hangját.

— Egy nő akkor beszél így, ha van valakije. Biztosan van valakid.

— Hülye, nem látod, mi van körülöttem, ilyesmivel nem érek rá foglalkozni.

A rácson keresztül veszekedtek. A férfit megvakította a düh és a féltékenység. Meg akarta alázni az asz- szonyt olyan mélyen, hogy kicsorduljon a könnye. A közömbös tekintetéért, meg azért is, hogy nem kér segítséget tőle. ,

— Többet nem jövök.

És most, az étterem fehér asztalánál azon gondolkozott. vajon milyenné vált az asszony arca, amikor ezeket a szavakat kimondta. Vajon kicsordult a könnye? Sokszor gondolkozott ezen. Nem látta az arcát, mert elrohant. Fél óra múlva felhívta egy fülkéből. A telefon kicsengett. Most mindenáron ki akarta találni, hogy milyen lehetett az asszony arca.

A pincér hozta a konyakját. A koppanásra, ahogy a poharat az asztalra tette, felnyitotta a szemét, majd egy- hajtásra kiitta, és még egyet kért. Kellett most az ital, hogy jobban pörögjön a nyelve, mert szőke asszonyával sehogyse bírt szót érteni. Már félig behúnytaa szemét, hogy ismét felidézze. mikor egy fiatal mérnöknő, aki az osztályán dolgozott, az asztalához ült.

— Láttalak, mikor bejöttél. Ott ültem a sarokban. Arra vártam, hogy észre veszel, de te se nem látsz, se nem hallsz.

Az osztályán öt nő dolgozott. Korábban nem sokat törődtek vele, ám ahogy kinevezték osztályvezetőnek, ízekre szedték a magánéletét. Gyakran érezte fürkésző tekintetüket. Olgiról is tudtak, hogyne tudtak volna. Még arról is, hogy kapcsolatuk zátonyra futott. Hiszen hónapok óta egyedül kóválygott a várpsban, ami azelőtt sohase fordult elő. A fekete hajú ráakaszkodott. Kijelentette, megfogja magának. Elhatározása, szóbeszéd folytán hamarosan eljutott a fülébe, és nagyon felbosszantotta.

— Ugye. nem zavarlak? — csicseregte most.

— Az a helyzet — válaszolta akadozó nyelvvel —, hogy nagyon el vagyok foglalva.

— Ugyan mivel?

— Psszt! Komoly beszédem van egy szőke asszonnyal.

— Ezért kedvellek, van humorod, te nem azt mondod, erid j a frászba, ugye te nekem ilyet nem mondassz soha?

— De mondom. Menj a frászba 1

Azzal behúnyta a szemét, ismét megjelent előtte a szőke asszony.

Először közelről látta, aztán távolodni kezdett, egyre több mozdulat rakódott rá, mintha száz és száz képből állt volna össze a lénye, ízekre szedte a képeket, végül megállapodott az egyiknél. Olgi a szobájában a he- verőn feküdt, arcát a fal felé fordította, és pléddel ta- karódzott. Mellé ült. Sokáig nézte. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megsimogassa a kezét.

— Ne nyúlj hozzám.

A pléd alá rejtette a keKépeink

Szitás Erzsébet Füzesgyarmaton született, Budapesten élő festőművész három linómetszetét közöljük kulturális mellékletünk mai számában. A három metszet illusztráció Jánosi Zoltán Absolon című verses tragédiájához. A szerző 1918. október 27-én tagja lett a Nemzeti Tanács 20 tagú intéző bizottságának, a Tanácsköztársaság után internálták. A húszas évek elején került Füzesgyarmatra, alkotó munkásságának nagy részét ott fejtette ki:

A metszeteket készítő művész rendszeres kiállító, Budapesten, Tihanyban, Békéscsabán, Füzesgyarmaton és másutt mutatkozott be. E napokban a gyomai gimnáziumban láthatják képeit a művészetbarátok.

Tomka Mihály:

Boldog ágak

Lángos éjbe néz alvatlan arcod, nézi a hömpölygő éveket, füstök, fények láncreakciója tölti be hajlékony létedet.

Körülkerít zsibongó gyermek-erdő, boldog ágak mind a kis kezek — kapaszkodnak júniusi csöndbe torkolló szeptemberek ...

Talizmán

Amíg e gyöngyöt görgeted, dereng-ragyog tündökleted.

Moslékot önt rá óriás, felfalná sanda törpe, mossa a vállalt sírás, rejtőzködik öledbe ...

Mire e gyöngyöt fölveszed, szívedre tör tündökleted.

Bíró László versei:

Tenyeredből

csillag világít, ha szelsz kenyerünkből, éhünknek enni adsz, bennünket simogatsz.

Te és én

az egy.

Elválaszthatatlan, mint földtől a hegy.

zét. És ő nem akart többé hozzányúlni. Később feléje fordította arcát. Szemében különös láng égett.

— Hazudtál nekem.

— Én? — döbbent meg a férfi.

— Igen, hazudtál. Te elvált ember vagy, gyereked is van, Miért hazudtál?

— De hiszen ezt tisztáztuk. Már sokszor elmondtam, hogyan volt, miért volt. Annyira szerettelek, hogy féltettem a kapcsolatunkat, és ebben őszinte voltam.

Ezek nem voltak kérdések, ezek nem voltak válaszok. Ez már a kétségbeesés első szele volt. Akkor' történt, amikor Olgi anyját a kórházba szállították. A vidám, gondtalan lányt életében először megérintette a félelem, hogy elveszíti édesanyját. Néhány nap múlva hazaküldték. Olgi felkészült, hogy ápolni fogja. Állapota azonban egyre rosszabbodott, ismét be kellett vitetni, s többé nem is jött haza. Pedig küldték volna, a főorvos nyíltan megmondta: emberi ésszel már nem lehet segíteni rajta. Ö azonban sírt és könyörgött, próbálják meg a lehetetlent. És ahányszor csak hazatért egy-egy külföldi útról, drága italokkal, a legkülönfélébb ajándékokkal kopogott be a főorvoshoz.

De majd megszakadt a szíve, mikor látta, hogy mint reménytelen esettel, alig foglalkoznak. Éjszakánként bejárt a kórházba, hogy megmosdassa édesanyját, aki akkor már csupa csont és bőr volt, a fekvéstől felse- besedett a teste. Ám közben a nagymama is megbetegedett. A fájdalom és a megpróbáltatás így avatta lassan asszonnyá Olgit.

Csendesen veszekedtek. A legapróbb gyanúból is kipattant a harag.

— Én már nem hiszek neked. Még azt sem hiszem el, hogy elvégezted az egyetemet. Leveleid tele vannak helyesírási hibákkal. Hogy engedhettek át az érettségi vizsgán?

Akkor nevezték ki osztályvezetőnek. Megkövültén állt a szoba közepén. Egy másik alkalommal a barátnőjével gyanúsította meg. A férfit ez sem hozta ki a sodrából. Próbálta beleélni magát a helyzetébe. Amikor csak tehette, meglátogatta. Az asszony azonban egyre gyanakvóbban fogadta.

— Mondd, miért jössz hozzám ?

— Mert szeretlek.

— Látod, megint hazudsz. Te azért jársz hozzám, mert küldenek, hogy mit hozok külföldről. Tudni szeretném, ki a megbízód?

Ennyit már a férfi sem bírt elviselni. Napról napra remélte, hogy a régi Olgival fog találkozni. A régi eltűnt, végképp nyoma veszett. Hiába keresi, nem fog rátalálni soha. A következő alkalommal már nem is várt mást, csak újabb veszekedést. Ám Olgit mintha kicserélték volna. Boldogan újságolta, hogy édesanyja állapota javul. A főorvos is rendszeresen vizitel nála. Többé nem tartják reménytelen esetnek. És akkor két napra kimentek Visegrádra. A Vár Szálló Dunára néző szobájában ismét egymásra találtak. Olyan viharosan, olyan szenvedélyesen, mintha végképp el akarták volna temetni a múltat. Ahogy az asszony csillogó szemét nézte, megérezte, hogy a szomorúság, az ingerlékenység, s az örökös gyanakvás vékony hártyája mögött ott él Olgi régi szép, igazi énje, mely megbabonázta a lelkét. Ez a két nap visszazökkentette a kerékvágásba. Lendületesen dolgozott. Aztán jött a gyászkeretes távirat. Minden élőiről kezdődött.

A férfi most maga elé próbálta idézni azt a pillanatot, amikor a folyosón állt, a konyha nyitott ablaka előtt, amelyen rács van, és meg akarta alázni az asz- 6zonyt olyan mélyen, hogy kicsorduljon a könnye. És ahogy erre gondolt, hallotta a hangját, és látta saját magát, hogy rohan le a lépcsőn. Hova rohan? Merre rohan? Rohan lefelé a lépcsőn, le valahová a mélybe, ahol egyetlen egy társ várja: a konyak. Ha visszafordulna, ha volna ereje... Vissza kell fordulnia és bocsánatot kell kérnie. Kell! Muszáj! Ismét látja maga előtt az asszonyt. Fehér ruhában, fehér kesztyűben. Eszébe villan, hogy egyszer az ő kedvéért felpróbálta valamennyi ruháját. A fehéret is. És most abban áll előtte. Fehér ruhában. Kinyújtja a kezét, hogy belekapaszkodjon, mert valami húzza lefelé, le a mélybe. Zuhan, leesik a székről. Magára rántja az asztal térítőjét.

— Ejnye, mérnök úr, minek kellett ennyit inni — szaladt hozzá az öreg pincér, aki a konyakot hozta. A hóna alá nyúlt, hogy felsegítse.