Békés Megyei Népújság, 1981. március (36. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-15 / 63. szám
1981. március 15., vasárnap o Dér Endre: Rózsák Mire a levél utolsó mondataihoz ért Magda, majdnem kihullott kezéből a papír. Sokáig, hitetlenkedve bámulta a pedáns kézírással fogalmazott, külsőre is kalligrafikusán tetszetős mondatokat. A befejező sorokat még egyszer végigpásztázta: „ ... Drágám! Imádottam! Köszönöm az Életnek és Neked, hogy megismerhettem Benned a teljesen önzetlen szeretetet, szerelmet! Boldog voltam és vagyok is, ha csak villanásnyit is felidézem. Boldogtalan voltam, hogy nekem miért csak így kell ezekhez a szép érzésekhez jutnom? És hosszú elmélyedés, ösztönzésed és lelkiisme- ret-vizsgálat után magamban kezdtem az okait keresni. Figyelmesebb lettem a feleségemhez — aki valahogy ősi, asszonyi ösztönnel megérezte, hogy történt valami -—, és ő is eddig nem tapasztalt, féltékenységmentes szeretettel vett körül, olyannyira, hogy betegségemben kedvenc barátnőimet is elhívta hozzám, hogy vidá- mítsanak, kedvemet leljék... S gondolataim vége az lett: nem szabad elhagynom olyan asszonyt, aki talán mindent elkövetne, hogy megtartson magángk: hiszen van-e valakije a fián és'rajtam kívül? Te kellettél ehhez is, hogy én igazán felismerjem Öt, azért mondom, úgy vélem, nem lesz még egy valaki, aki bennem ily fokú elismerést váltson ki... Legyél megelégedett minden munkádban, amiért ilyen nagy szeretet lakozik benned. Engem pedig kérj arra, hogy legyek jó a feleségemhez. Köszönöm! Ügy gondolom, senki sincs a földön, aki mindezt meghálálhatná Néked! Kedvelem kislányodat, Tündét, s talán jobb is, hogy nem a szeretője leszek anyjának, hanem inkább a barátja, ha már a férje nem lehettem. Tündikének apa kellene, nem ilyen bohó játszótárs, és jobb, ha növekvő értelmében úgy élek, mint házatok igaz, jó barátja, akihez mindig — mindenkor bizalommal fordulhat, ha a szükség úgy hozza. Ez sokkal tisztább, mintha úgy vizsgálgatná édesanyját, annak barátját, mi lehet köztük? Csak elidegenítené az igaz baráti érzésektől, bizalmatlanságot táplálna, és önmagában is negatív előjelű élménye lenne ez. Jobb, ha őszinte barátság fűzi majd hozzám is, akire nehéz napjaiban később is támaszkodhat. Puszilom Mamit, akinek a szemében szintén nem szeretnék csak rossz lenni; szeretem őt is, jó anyósom lett volna. S szeretlek, tisztellek Téged, mert az életemben az Egyetlen voltál, vagy és leszel is — kár, hogy megöregedtem!” * * * — Ez lenne az „elbocsátó, szép üzenet?!...” — kérdezte magától. Még csak meg se könnyezte. Bár egy kicsit későbbre várta a szakítást..^ Ügy látszik, mindvégig ő szerette erősebben Árpádot, s nem a férfi őt... — Hát igen! mosolyodott el keserűen, s csak úgy magának, félhangosan folytatta: — így kell a példás szakítólevelet megírni! „Boldog voltam és vagyok is, ha csak fölidézem emlékedet” írja... S megjegyzi: még arra is én vezettem rá, hogy a feleségével figyelmes legyen .. . Ez nem rossz, Árpád barátom! Nem rossz... Magda a rekamié szélén ült, kezében a csinos külsejű levéllel, amit most lassú, de erős mozdulatokkal összegyűrt. Majd felállt, az új sublótból, a ruhák alól elővette Árpád összekötözött leveleit. Beléjük se nézve, a tűzre vetette valamennyit. Nem érzett semmiféle fájdalmat. Csak végtelen ernyedtséget. — Édesanya! — rohant be a szobába Tünde. — Ugye, ma jön Apuci? — Igen, ma. Májgaluska- levest főzünk és rántott csirkét, ez a kedvence. — Anyuci, te szomorú vagy! — simult Tünde az anyjához. Arcát az anyja arcához szorította, de a világ minden kincséért meg nem kérdezte volna, miért sír ... — Akkor megterítek, Anyuci, ha akarod, jó? Apuci biztosan hoz virágot is neked, nem örülsz? — De, de... — Ma örömünnepünk van, Anyuci! Nem? — De, igen. — Árpád bácsit is meghívhattad volna, Anyuci, szebb mint Apuci, és olyan különös. Tényleg, Anyuci, mit írt legutóbb neked Árpád bácsi? És ha legközelebb jön, akkor mit hoz nekem? — Semmit. Nem jön többet Árpád bácsi... Tünde nevetve díszítgette az asztalt: — Soha? Na, ne viccelj! Anyuci! Ezt azért nem veszem be! * * * A férj, Sándor, pontban nyolc órakor csengetett. Tünde nyitott ajtót. — Apuci, apuci! — lelkesedett suttogó hangon, átölelve a férfit —, már nagyon vártunk! Gyere beljebb! — Valami baj van? — érdeklődött Sándor, amint a kislány halkra fogott hangját hallgatta. — Á, semmi, semmi, csak nagyon vártunk anyucival. Sándor — Magda elvált férje — megcsókolta felesége kisírt szemét, majd csókot lehelt a kezére, és átnyújtotta a két szál piros rózsát. — öt éve, Magda, hogy elmentem ... Emlékszel? — Igen — bólintott az asz- szony. — Foglalj helyet. — Apuci, ne oda, ne oda! Anyuci mellé ülj! Tünde csakugyan úgy rep- ■ desett köztük, mint egy tündér. Kitalálta gondolataikat, hallgatott vagy csacsogott. Ahogy épp a legjobb volt... Fél óra múlva bevonult a szobájába, épp akkor, amikor a legszükségesebbnek vélte. A szobában próbálgatni kezdte a fapapucsot, amit tegnap kapott az anyjától. — Egyél még! — szűrődött be hozzá az anyja hangja. — A műhelyben is azt mondtad, házaséletünk legnagyobb élménye az általam készített májgaluskaleves volt... — Ezt mikor mondtam? — Tavaly. Épp hallgattam, hogy minden szaktársunknak igazán különös, nagy élményben volt része, neked pedig a májgaluskaleves ... — Amit te főztél. 1 Hallgattak. Valahogy mindig elakadt a szavuk. Magda azt hitte, Árpád láthatatlan jelenléte teszi számára fölöslegessé Sándort. Pedig Árpádot csak egy év óta ismeri, Sándortól pedig öt éve elvált... De — most?... Most mi teszi görcsössé az együttlétet? Árpád levele után?... — Megcsinálom a vízcsapot, hallom, hogy csurog a fürdőszobában. — Kösz. Még nem jutottam el odáig. Az előszobát, s az erkélyt betonoztam le, a kertet alakítottam ki, és a szobákat is én tettem rendbe. A parkettákat én raktam le. Eská. Amíg Sándor a fürdőszobában a csapot tömítgette, Magda a konyhában mosogatott. Gondolatai egyre Árpád körül kószáltak, kérdőre vonták vagy vádolták... — Mit fogsz ezután csinálni? — kérdezte Sándor, amikor már a kezét mosta. — Hogyhogy mit fogok csinálni? Dolgozok, mint eddig. Vagy mit gondoltál? Semmiféle más célom nincs, csak be fogok iratkozni a főiskolára. „Estin” tanulni fogok. Magda hangja erőszakosan, idegesen csengett. Sándor hangjából részvétet vélt kicsengeni. Ezt akarta kivédeni. A jövő sivárságát akarta eltitkolni maga előtt. Majd félig nyitott ajkakkal elmosolyodott: — Nagyon elfáradtam. Ha tudnád, mennyire ... — Tudom. Majdnem kimondta Sándor: sajnálja, hogy vége szakadt ennek a „nagy szerelemnek”. Aztán meggondolta magát. — Még mindig nagyon szép vagy, Magda. Megnyerő, és igazi, utolérhetetlen ember. — Köszönöm. — A rózsát megint abba a piros vázába tetted, mint legelőször. Amikor először hoztam. Emlékszel... ? — Minden évben abba teszem. Ott hervadnak el. És én végignézem, amint sorra lehull a szirmuk. Mindig kinyílt rózsákat veszel. Azoknak hamar lehull a szirma. Üjra elakadt a szavuk. Sándor arról szeretett volna beszélni — kicsit tán széptevésként —, hogy udvarolt már ő is ez alatt az öt év alatt: lángoló szerelemben volt egy elvált asz- szonnyal, aztán „egy szép napon” nem ment többé hozzá ... Állandóan Magdával hasonlítgatta össze. Pedig eleinte minden napsugarasan indult. Akkor még a csókáradatban csak apró pihék voltak azok a percek, amikor Magda eszébe jutott. Nem zavarta; elégtétellel fogadta az új „eredményt”. Magda visszavonhatatlanul a múlté ... Egyszer aztán éppen, amikor önfeledten fonódtak egymásra, Sándorba fájón szúrt a gyanú: „Magdához biztosan jár valaki! Egészséges asszony, nem bírhatja egyedül!” S azóta nincs nyugta ... Hirtelen elhatározással a másik szobába lépkedett. Kinyitotta a sublótot, beletúrt a ruhák közé. Árpád levelei sehol... — Elégettem őket —mondta közömbösen az ajtóban Magda. Tünde buzgón olvasott, hiszen második osztályos nagylány már. „És amit nekem írt Árpád bácsi?” — kérdezte a kislány szeme Magdától. Ám az anyja, akár a lezárt koporsó, komor és néma. maradt. Magda valahová a két szál rózsa irányába bámult, a róluk lelógó aranyszálat fogta meg. — Na, azért ne sírj, Magda. Mindenkinél különb ember vagy te. A műhelyben ezt mindenki elismeri rólad. S hogy te vagy a művezető, ez is jó. A legremekebb nő vagy, akivel életemben találkoztam. — Ezért aztán ötévi házasélet után két szál rózsával fizettél ki. A te szakítóleveledet megőriztem. A fényképalbumból kotorta elő Magda — fennhangon olvasni kezdte a megsárgult lapot: „Kedvesem! Elmegyek, öt év telt el házasságban, marakodásban. Ma volt a házassági évfordulónk, öt év múlva ismét eljövök, s majd akkor beszámolunk elvonásnak mindenről. Kezedet csókolja: Sándor.” Sándor lehorgasztotta fejét. Magda megfáradva az ölébe ejtette a lapot. — Nehéz évek jöttek ezután. Már-már összeroskad- tam. De szinte a saját hajamba kapaszkodva, kihúztam magam a kétségbeesésből. Házat építettem. Megnézheted, ma már kész. — Nagy munkát végeztél, nem vitás. S az üzemben is te vagy a legszorgalmasabb. Az alakod lányos, az arcod üde és a... — Üres szavak, Sándor... Köszönöm a rózsát. Isten veled. Ne gyere többet. Takács Tibor: Szentendrei szonettek 1. A hegyi út, hogy belefult a mély, tapadó, sűrű hóba, a kocsi is visszagurult, nem segít itt az újabb próba, csak forog a kerék, pörög, istenkísértő ez a szándék, a helyzettel kibékülök, mindegy, hogy én mit is kívánnék, hát neki a hegynek, gyalog, fél óra út vár ránk a házig, csak baktatunk, csak baktatok, arcoihon a fagy kivirágzik, s biztatjuk, csak biztatjuk egymást: hogy érdemes felmenni, meglásd! 2. Jelképek útja fel a házig: csúszik a cipő, elesek, a hideg szél meg hahotázik, gunyoros, rámfúj, kinevet, összefog ellenem a jég is, na, hires, lássuk, mit akarsz, s én nekiindulok, azért is, csakazért is álljon a harc, és újra fel, az út kegyetlen, még felóra, már csak negyed, meg nem fázom, kimelegedtem, s felállnak körben a hegyek, mintha mondanák: ez még ember, s birkózik a lehetetlennel! 3. Pedig ez csak a testnek próba, lelkemnek volt már nehezebb, karmos idő tépett húsomba, és rámomlottak a hegyek, és sárban álltam egész szájig, és le volt kötve a kezem, s eljutottam a cérnaszálig, amin függött az életem, de felálltam, mint a mesékben feláll a legkisebb fiú, csodálatos volt, újra éltem, s lettem tündöklő homlokú! Kezemben forralt bor. S szívemben nincs messze az elérhetetlen! Kalcsó József: Öreg fák Kalcsó József: Bábszínház Kalcsó József: Ábránd
