Békés Megyei Népújság, 1981. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-18 / 15. szám
1981. január 18,, vasárnap o Békés József: A Pelikán Szülők között, ha összejönnek hamar ráterelődik a szó az iskolára. Így történt ez abban a társaságban is, mely ismerősöméknél gyűlt össze. Szó esett az új tankönyvekről — egyike-másika olyan érdekes, hogy felnőtt is' élvezettel veszi kézbe — aztán a tanárokról és természetesen a gyerekekről. Ekkor az egyik csinos, barna hajú fiatalasszony arról kezdett panaszkodni, hogy kislánya mindenét elhagyja az iskolában. Legutóbb a töltőtollát veszítette el. — És? — fordult feléje hirtelen érdeklődéssel házigazdánk, egyik nagy gyár korán őszült vezetője. — Hát... kapott egy másikat — mondta a fiatalasz- szony. — És a régi? Meglett? — kérdezősködött tovább barátom, nehezen leplezett izgalommal. — Már nem is tudom — nevetett kissé zavartan a fiatalasszony. — Mintha mondott volna valami olyasmit a gyerek, hogy előkerült... Házigazdánk elgondolkozó arccal nézett maga elé. A töltőtollról nem esett több szó, a társalgás más irányba terelődött. Amikor azonban a többi vendég elment, és mi kettesben megittunk még néhány pohár bort, megkérdeztem tőle: — Miért lettél olyan izgatott, amikor a töltőtoll eltűnéséről esett szó? — Észrevetted? — Igen. További kérdezősködésem- re a következő történettel válaszolt: — Első vagy másodikos polgáristák voltunk, akkor csupa szegény erzsébeti srác ... Egyetlen jobb módú gyerek volt köztünk, a sarki fűszeres nehézfejű fia, Huber Dezső. Egyébként Deske rendkívül jó indulatú, kövér gyerek volt, aki apja üzletéből állandóan lopta a cukrot, a kekszet, az amerikai mogyorót és a szentjánoskenyeret, s mindezeket készségesen megosztotta velünk. Szóval szerettük Deskét, és nem irigyeltük akkor sem, amikor . egyik napon egy gyönyörű Pelikán töltőtollat vett elő a táskájából. Neve napjára kapta — azóta sem felejtem el, hogy Dezső nap május huszonharmadikán van — és mi valamennyien \ örültünk neki, és büszkék voltunk, hogy van köztünk valaki, akinek olyan szép és értékes tolla van, hogy akármelyik gimnazista megirigyelhetné. Néhány napig tartott a csoda, aztán megszoktuk, hogy Dezső a Pelikánnal írja rendszerint négyes dolgozatait- (Akkor — talán emlékszel még — az volt a legrosszabb osztályzat.) Egyik nap azonban, az utolsó óra után, amikor mindenki villámgyorsan pakolta össze a holmiját, Deske ijedten kiáltott fei: — A Pelikán! — Mi van vele? — kérdezte Alszegi tanár úr, aki még bent volt a teremben, és szintén tudott az osztály büszkeségének létezéséről. — Nem találom — nyögte Deske. — Keresd csak nyugodtan — mondta Alszegi tanár úr —, meg kell annak lennie. Dezső nyögve, szuszogva matatott holmija között, sorra kifordította minden zse- gét, kirakott a padjára mindent a táskájából, a töltőtoll azonban nem került elő. Ekkor már az egész osztály Dezsőt figyelte, feszülten lestük minden mozdulatát, és titokban figyelni kezdtük egymást is. Izgalom lett úrrá rajtunk, s a levegőben már kimondatlanul is ott érződött a rettenetes tény: valaki ellopta Deske PeliHa Alszegi tanár úr pedagógus lett volna, és nem utálja annyira a kültelki polgári iskolát, melyből már tíz £ve szeretett volna beljebb kerülni, most azt mondta volna: „Fiúk, nézzétek meg, nem keveredett-e véletlenül valakihez a Huber tolla!” Akkor nem gondolnék még ma is szorongással ezekre a pillanatokra, és elfelejtettem volna, milyen napon ünnepük a Dezsőket. Alszegi tanár úr azonban nem ezt tette, hanem kiállt az osztály elé, és „Vigyázz !”-t vezényelt. Valamennyien vigyázzba merevedtünk, még Dezső is, akinek pedig teljesen felesleges volt. — A pádról jobbra, balra kilépni! — hangzott Alszegi újabb vezényszava. Kiléptünk. — Kezeket magastartásba fel! Felnyújtottuk a kezünket, ahogy ,a tornaórán szoktuk. Alszegi tanár úr ekkor kiszólította Oroszt és Szekerest, a két legjobb tanulót, és parancsot adott nekik, hogy motozzák meg egymást. Azok kiforgatták egymás zsebeit, megnézték a másik táskáját, és végigtapogatták a padját is. Ezután Alszegi tanár úr parancsa szerint nekiláttak, hogy sorra megmotozzanak minden fiút, végigvizsgálják mindenki táskáját és padját. Ezalatt nekünk felnyújtott kézzel kellett állnunk a pad mellett, és hallgattuk Alszegi tanár úr szózatát a magyar ember becsületességéről. Már aki hallgatta!? Mert én képtelen voltam odafigyelni, nem értettem az egészből egy szót sem, a hangját is csak úgy hallottam, mintha egészen távolból jött volna. Nemcsak az agyamat, de minden idegszálamat, minden porcikámat egyetlen gondolat töltötte be: Deske tolla nálam van! Nem tudom, hogyan támadt fel bennem ez a gondolat. Első pillanatban talán csak gyanú volt, hátha nálam van a Pelikán? Ez a gyanú azonban pillanatok alatt bizonyossággá izmosodott; nálam van a toll. Igen, érzem ,a kabátom jobb zsebében, különösen. ha egv kicsit balra hajolok, akkor szó. rosabban simult testemhez a kabát, és egész pontosan ki tudom venni, szinte érzem, hogy ott van a zsebemben... Irtózatos szorongás, rettenetes félelem fogott, el. Már csak három pad választott el Orosztól, aki ezen a soron motozta a többieket. Pár perc múlva ideér, belenyúl a zsebembe, és diadalmasan kiemeli Deske Pelikánját! A többiek megdöbbenve fognak rámnézni, ki gondolta volna ezt Dobosról? Deske szemében szomorúság, és szemrehányás lesz. Éppen te. Sanyi? Hiszen téged barátomnak tartottalak! Hányszor adtam neked kekszet, meg amerikai mogyorót, meg szentjánoskenyeret ? És neked még a Pelikánt is odaadtam, ha kérted. Emlékszel, tegnapelőtt is vele írtad a levelet Stir Erzsinek? Mert azt akartad, hogy szép legyen ! Ezzel szebben lehet írni, mint a rendes márto- gatós tollal. A tinta is sokkal szebb benne. Világoskék, mint az Erzsi szeme ... Dehát éppen ez az, Deske! Hogy nekem néh.a ideadod — magyaráztam neki magamban —, biztos ma is így volt, csak nem emlékszem rá .. Vagy lehet, hogy csak véletlenül zsebretettem, oda se néztem, azt hittem saját ceruzámat dugom zsebre ... Vagy tornaóra előtt, amikor a számtanpéldákat másoltad, és bejött Soltész tanár úr... Lehet, hogy akkor .kezembe nyomtad: „Tedd már be a zsebembe, hadd kapom fel a tomagatyámat, mert ez a vadállat mindjárt leharapja a fütyülőmet!” Mert éppen meztelen voltál, amikor eszedbe jutott, hogy még nem másoltad le senkitől a számtanfeladatot, és csak az ingedet, kanyarítot- tad a hátadra, úgy láttál neki a másolásnak. És én véletlenül nem a te zsebedbe tettem a Pelikánt, hanem a sajátomba... Csörgött rólam .az izzadtság. remegett a lábam, hol forróság öntött el, hol pedig hideg szaladgált a hátamon. Már úgy éreztem, mindenki engem néz, a többiek is sejtik: nálam ,a toll! Még egy pillanat, és felkiáltok: „Hagyjátok abba, ne keressétek tovább, itt van. Nem tudom, hogy került a zsebembe, higgyétek el, nem akartam ellopni.” Ekkor azonban odaért Orosz, egész közel állt hozzám, belevi- gyorgott az arcomba, és térdével kötekedve a combomba rúgott. Máskor ezt egy bokarúgással viszonoztam volna, de most meg sem tudtam mozdulni, csak hagytam, hogy mindent kiszedjen a zsebeimből, és lerakja a könyveim mellé ,a padra ... A toll természetesen nem volt nálam. Deske a legközelebbi tornaóra előtt megtalálta a szekrényében, oda dugta, amikor Soltész sora- kozót vezényelt. Máig sem tudom, hogyan támadt az az érzésem, hogy nálam van.. A rettenetes szorongás azonban beivódott idegeimbe, s feltámad bennem néha. ha valami hasonló esetet hallok ... Miután befejezte elbeszélését. fáradt mozdulattal simította hátra csaknem teljesen ősz haját. Ezután megittunk még egy pohár bort, és sokáig beszélgettünk a gyermekkori emlékekről, melyek valami homályos mélységben lebegnek minden ember tudatában. Attól azonban óvakodtunk, hogy akár a pedagógusok, akár a gyerekek, akár pedig a töltőtollak tekintetében következtetéseket vonjunk le. kamat! Párzsa János : Elhagyott tanya Varsa Zoltán verseiből: Fotográfia Egy rendkívüli felvételt! önnek egyedül! (Hiszen olyan szép, hogy a papírok nyugtalanul felzizegnek.) Fogadja el — ezen az ócska piacon minden mást pénzért vehet, s eladhatja egész önnen valóját. Egy rendkívüli felvételt, melyet a sötétség kusza drapériáiból metszettem ki a sejtjeim között viliódzó fények gyémánt-pengéivel, s enzimek, savak, folyékony szövetek hívóoldatában áztattam mígnem a látvány a verejték — kristályokon is átütött Egy felvételt! Csak egy villanást, mely esztendönyi pillanatot őriz, avagy egy villanásnyi év lenyomatát... ? (Mit is tud az időről... ?) A pusztulás nesztelen angyalai között csapkodva, dühödt ragyogásom fényeinél ődöngő sakál-arcokba rúgva, felszökve s térdrehullva, ütve s megütve százszor...! „ITT ÁLLOK! MÁSKÉNT NEM...!'’ S egy felvételt kínálok letéve minden fegyvert, köszönve tisztaságot jó szót, mosolyt ■.., italt... és kenyeret. Gyerekként bújva az egyetlen ölelésbe, tudván a tudás fémes örvényeit — hulltomra készen — egy felvételt kínálok Fogadja el... Ez minden. Köszönöm. » Óvakodj Hamlettól! „Óvd hát magad, legbiztosb a vigyázat; Az ifjú, ha más nincs, magára lázad.” (Laertes Opheliának) Óvd hát magad! Légy résen, óvakodj! Zárd be az ajtód, deszkázd be ablakod! És semmiképp se ereszd közel E bomlott-hitűt — mert elveszejt. S eltévedsz szeme haván, Hol rozsdás, szakadt szirom, S a pupilla krátere körül azúr-iszony leselkedik rád. S a robbanások is a közvágóhíd romlott fényeit ragyogják. Pillantásod kerülje szemét! Ne akard magadon veszett tekintetét! Hagyd őt az igazság tébolyában égni. Múltját, jelenét gyakran egybevéti. Mi jelen: csak álom. S néki: végtelen. Hímzések, csipkék közt őrizkedj szüntelen. Halál s pusztulás szítják vágyait. Fölgyújtja éjszakád, ruhád s az ágyad is. Atkos hiányát hagyja csak reád, a magány széttéphetetlen iszonyát, mert akár a lét: egyetlen s egyszeri. Sorsában halandók s halottak vétkei. Vonulj kolostorba! Vagy más férfit keress ... Csak óvd magad. Légy résen! Védekezz! Párzsa János: Sárkányeregetők Képeink Párzsa János legújabb festményeiből mutatunk be négyet. A művész eredményes évet zárt, részt vett nyolc kollektív kiállításon, négy önálló tárlata volt; első díjat nyert á helyőrségi művelődési otthonok, stúdióinak székesfehérvári pályázatán, és kiállított a megye amatőr képzőművészeinek gyulai bemutatkozásán is. Arcok közelről Varsa Zoltán Megyünk az orosházi utcán, minden tíz lépésnél köszön valaki, vagy mi köszönünk valakinek. Otthoni varázslat ez, a gyermekkor varázslata, az ismerős házaké, utcáké, a fáké, amelyek azóta alaposan megterebélyesedtek. Varsa Zoltán itt nőtt fel, később messzire költözött, aztán jó pár éve már, hogy újra visszajött. Könyvtárigazgató. Költő. Hogy jön ez össze, kérdezem, már egy kávét kavargatva a zenés presszóban. — Nézd, én azt tartom és tudom, hogy ez meglepő, de a költészet fölösleges szükségszerűség. Senki nem igényli, mégis kell. Jó, vitatkozol ezzel, persze, lehet is. De ahogy a „Fotográfia’ című versemben írom, számomra fotográfia minden vers, akár az „esztendönyi pillanatot", akár a „villanásnyi évet” akarom megőrizni, összefogni, átadni valakinek. Annak is, akinek nem kell. A vers azért szükségszerű, mert védekezés. Az „ödön- gő sakál-arcok" között az életért. A magány kiírása, mintegy ópium. Két embert vesztettem el gyors egymásutánban a szeretteim közül. Mondjak még valamit?!... — Azt írod a „Fotográfiá"- ban: „Itt állok! Másként nem ...” Luther Mártont 1521-ben e szavakért kiátkozták az egyházból. Hol találkozik veled ez a felkiáltás? — Ott, hogy a hitbe, az el- hiszem-be kapaszkodás nekem kevés. A megoldást keresem, a költészetben való hiten túli meggyőződést, a cselekvő vállalást. — Verseid örökös mozgást, feszültséget tükröznek. Nyugalmaid sem statikusak. Ennyire érzed a világot? — Minden hat rám. Sokszor megdöbbent, hogy mi- lyefi erőteljesen. Legyen az hóesés, egy vonatablak, emberi arc. Ugyanakkor nem hiszem, hogy az alkotás a, vers, életemben az első helyen lenne. Nem azért írok, mert költő akarok lenni, hanem azért, mert kell. Gyereknek is tele voltam magányérzettel. A legkülönbözőbb módon népesítettem be a csöndet magam körül. Egyszer a szüleim kivittek aratni. Amikor egy kazal tövében reggeliztünk, felröppent mellőlünk egy pacsirta. És énekelt. Én is elkezdtem énekelni, olyasmit, hogy ezt a kis madarat sose lőjje le a vadász. Hogy éljen és énekeljen. Lehet, hogy érzelgős ezt így elmesélni, de amikor átéltem, akkor kristálytiszta, akkor nagyon erős élmény volt. Innen ered talán, hogy szólnom kell, nem élhetek némán. — Mesélj el valami felejthetetlent, mostanról. — Van egy versem, a „Magamraolvasó” című kis füzetben is benne van, az „Aki szeret...” Nemrég hallottam, hogy az egyik szomszédos faluban, egy esküvőn szavalták. Hát ez... ez nagyon szép. Ez megerősít, hogy figyelnek rám. Itt, Orosházán szeretek élni. Nem úgy, hogy a város egyik költője, hanem úgy, hogy egy ember, aki dolgai közbén verseket ír. A vonatablakról, az erőszakról, a hóesésről, a háborúról, egy arcról. Tűnő és érkező arcokról. Sass Ervin
