Békés Megyei Népújság, 1980. október (35. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-26 / 252. szám
o 1980. október 26., vasárnap Járatlan ösvényen Gondolatok a művészeti szocialista szerződésről Egy kisregényhez is elegendő tényanyag halmozódott fel a fenti témában folytatott vizsgálódások során. S ha hangzottak is el részellenvetések, apróbb kifogások, összességében igenlő válaszok születtek a kérdésre: van-e létjogosultsága a szerződéseknek? S a közhiedelemmel ellentétben arról is meggyőződhettem, hogy a művészeti élettel foglalkozó illetékesek, a vállalatok, s a megye képzőművészei egyaránt érdeklődnek a művészeti szocialista szerződések iránt. S közben mi a valóság: egyetlen képzőművészünk akad mindössze a megyében — mert egynek megyén kívüli, vállalattal van szerződése —, akinek sikerült több év óta tartó szocialista szerződést kötni egy békéscsabai vállalattal. A téma sokrétűsége, bonyolultsága miatt általánosítható helyzetelemzésre, jövőkutatásra nem vállalkozhatunk. De arra már igen, hogy ennek az egy, jól „szu- peráló” szerződésnek a pontjai mögé bepillantsunk néhány átgondolásra, netán megvalósításra méltó ötlettel szolgálva. Tévéből vett ötlet Mladonyiczky Béla szobrászművész és a Forgácsoló Szerszámipari Vállalat békéscsabai forgácsolószerszám-gyára 1977. február elsején kötött szocialista szerződést egymással. Ebben a művész többek között esztétikai tanácsadásra, a gyár dolgozóinak művészeti nevelésére vállalkozott, _ aktív részvételre a munkahelyi esztétikus környezet kialakításában, s emellett előadások, önálló kiállítások megtartására. Aztán az évek során ez a kapcsolat lassan túlnőtt a szerződésben rögzítetteken ... De mit vállalt a gyár? Többek között felajánlotta, hogy a már más célokra nem használható anyagmaradványokat felhasználja a művész munkaeszközeinek felújításához, a Munkácsy Mihály Szocialista Brigád — s időközben az Áchim brigád is — személy szerint vállalta a művész szerszámainak karbantartását. Végezetül a szerződés szól arról is, hogy a gyár — anyagi lehetőségeihez képest — évente legalább egy alkalommal alkotásokat is vásárol a művésztől. (Ez utóbbiból azonban mindössze egy emlékpla- kett-megrendelés valósult meg.) Ez év júniusa: Mladonyiczky Béla önálló kiállítása a gyárban. A gyár igazgatója, Bakó Ignác a megnyitó beszéd megtartása után vállalkozott arra, hogy röviden összefoglalja a művész és a gyár között kialakult több éves kapcsolat tapasztalatait. — A televízióból értesültem évekkel ezelőtt a művészeti szocialista szerződés létezéséről. Már akkor jó ötletnek tartottam. Hiszen a munkásemberek mindig arról panaszkodnak: nem értik meg a művészeket, s korunk alkotásait. A művészek, azt hiszem, hasonló gondban vannak. Azért jó ötlet ez a szerződés, mert a művész és közönsége között egy állandó, sokoldalú kapcsolat alakulhat ki. Mi ezt Mladonyiczky Bélával teremtettük meg, aki érezhetően jó eredményt ért már el a két brigád dolgozóinak művészetre nevelésében. Most már úgy állunk, hogy e két brigádon kívül többen is szeretnének részesei lenni a jövőben ennek a gyümölcsöző kapcsolatnak. Két hónappal később. A színhely Mladonyiczky Béla műterme. Az összes szék, sőt még a-faragásra váró fatönkök is üzemben voltak ez alkalommal. A két meós brigád tagjai látható otthonossággal mozogtak a műteremben. Az egyik fiatalember — kezében az ülőalkalmatossággá lényegült farönkkel — vidáman felkiáltott: — Add a baltát, Béla, majd mi kinagyoljuk! E vidám beköszöntő után — s érezhetően nem udvariassági gesztusból — a brigádtagok elsőként a házigazda legújabb alkotásait „me- ózták le”. Sőt, az őszinte barátság jeleként itt-ott még bírálni is mertek ... S míg folyt a szalonnasütő nyársak faragása, Mladonyiczky Bélát fogtam vallatóra. A művész legyen a kezdeményező — A kapcsolatkeresés az én kezdeményezésemmel indult el. Szükségem volt arra, hogy megbízható szakembereket találjak kőfaragó szerszámaim rendben tartásához. Fölmentem az igazgatóhoz, kértem, segítsenek rajtam. Egyszer-kétszer megcsinálták, de pénzt nem fogadtak el. Pedig én nagyon szerettem volna cserébe adni valamit. Akkor már hallottam arról, hogy az országban több helyen is kötöttek már művészek és gyárak szocialista szerződést. Utánanéztünk a dolognak. S így született meg 1977-ben a szerződésünk. — S a haszon? — vetettem közbe. — Ha pénzhez kötődött volna az egész, ma már biztos nem él a szerződésünk. S hogy a megrendelésről szóló szerződési pont nem valósulhatott meg, annak bizonyára az is oka, hogy a vállalatok még mindig inkább áldoznak a futballra, mint a művészetekre. De ettől függetlenül számomra nagyon sokat jelent ez a kapcsolat. — Miért a művész legyen a kezdeményező? — tértem vissza kezdő mondatára. — Azért, mert ez eleve az alkotói magatartás lényegéből fakad. S ez már a művész és közönsége kérdéskörébe tartozik. Ilyen szempontból mindegy, hogy gyárról, vagy miről van szó. Mert általában igaz az, hogy a tömeg, a befogadó nem tud meglenni a művészetek nélkül — bár az ő léte nem függ ettől! — de én, a művész nem létezhetek közönség nélkül. ..Cikis” kérdéseket is felteszünk S mit mondanak a brigádtagok? — Segítséget ad Béla a többi művészeti ág megismeréséhez is. — „Köztünk nem tanár-diák, művész és közönség kapcsolat van, hanem őszinte baráti...” Lehoczky Mihály brigádvezető: — Kapcsolatunk varázsa talán abban van, hogy nem függünk egymástól. Inkább az egymás iránti kölcsönös érdeklődés tart össze bennünket. S büszkék is vagyunk, hiszen nem minden melós életében akad egy művész partner. Ismeretségünk előtt — erről sokat beszéltünk egymás közt is — a művészek elérhetetlen, kicsit misztikus alakok voltak. El sem tudtuk képzelni, hogyan élnek. Ma már, mikor Bélával beszélgetünk egy- egy műalkotásról, gyakran vitába is tudunk szállni vele. Igaz, mi a laikusokat képviseljük, 5 meg a szakember szemével látja mindezt. — Az a jó — mondta Gyu- ha János, a másik brigád vezetője —, hogy Bélának már „cikis” kérdéseket is fel merünk tenni. A jó ebben az, hogy így már nem maradnak meg bennünk az esetleges téves nézetek. A beszélgetés végén arról is szó esett, hogy régóta szeretnének egy Mladonyiczky- alkotást a szépen parkosított gyárudvarra. Csakhogy... A FORSZ nem önálló gyár. Az erre fordítható összegről a budapesti központban döntenek. A békéscsabai gyár szakszervezeti bizottsága már próbált ez irányban lépéseket tenni. Sajnos, eredménytelenül. A beszéd fonala aztán messzire kanyarodott. Szóba került a termelés, az újabb eredmények, egy most jelentkezett nyugati megrendelés. Aztán fellángolt a tűz az udvaron. Elbúcsúztunk. Szeretnénk, de miből? A napokban ellátogattam a Békés megyei Víz- és Csatornamű Vállalathoz. Az igazgató, Kendra János már régóta fontolgatja, keresi a módját egy vagy esetlegtöbb művészeti szocialista szerződéskötésnek. De egyelőre megvalósíthatatlannak látja. — A fő akadály: nem tudjuk miből, minek a terhére fizessünk. Ez az egész még nincs központilag tisztázva. Az az én egyéni elképzelésem, hogy lehetne az adott művészeknek esetleg havi apanázst adni, s ezért ők kötelesek lennének vállalatunknak zsűrizett művészeti termékkel „fizetni”. Ügy vélem, valahol a bérezési rendszerben lehetne megoldást keresni. Mert a megoldásra szükség lenne, hiszen van benne fantázia. Ugyanis a vállalatnak is érdeke, hogy olyan, a profiljába vágó alkotások szülessenek, amelyek megörökítenék a jövő számára mai életünket. Azt hiszem, ideje lenne — képletesen szólva — a palackból kiszabadítani a szellemet. Azaz: segíteni a művészeket abban, hogy vágtázzák be a világot, lépjenek ki szűk környezetükből, ha úgy tetszik, abból a bizonyos elefántcsonttoronyból. Mert ez a szerződés alapot nyújthatna arra is, hogy elvárjuk tőlük: éljenek a munkások között, s azon felül, hogy segítik a közművelődési tevékenységünket, alkossanak a munkáséletről szóló műveket. Ezzel ők is, mi is, s a megye képzőművészete is csak nyerhetne. * * * A művészeti szocialista szerződéskötésnek elvi akadálya nincs. A hozzátapadó anyagi-jogi háttér viszont még tisztázatlan. (Bár számításba lehetne venni talán a kulturális alapot is!) A haszna pedig vitathatatlan. A kérdés már csak azj mikor tapossuk ki végre a hozzá vezető ösvényt? B. Sajti Emese Gazdag program a telekgerendási gyerekeknek Nagyban segíti a telekge- rendási gyermekek iskolán kívüli nevelését az a jó kapcsolat, amely az iskola és a művelődési ház között kialakult. Az elmúlt évben pedagógus irányításával ifjúsági klub működött a művelődési házban. A különböző szakkörök is nagy népszerűségnek örvendenek. Az iskolában 3 indult, melyekre 51 gyerek járt el rendszeresen, a művelődési ház keretében további két szakkör alakult, amelyek munkájában 22 tanuló vett részt. A felső tagozatosok közül 17-en voltak tagjai a művelődési házban működő irodalmi színpadnak. A könyveket is szeretik a gyerekek, hiszen az iskolakönyvtárnak összesen 148 olvasója van. Az elmúlt tanévben nőtt a múzeum-, illetve tárlatlátogatások száma, nyolc alkalommal, 155 diák vett részt ilyen kiránduláson. Népszerűek a színházi és a mozielőadások, 90 gyerek színház- és ugyancsak ennyi mozibérletet váltott. A gyerekekről nyáron sem feledkeztek meg. Hetente egyszer sportfoglalkozást szerveztek számukra, az úttörőcsapat néhány tagja a Velencei-tónál nyaralt. Az okányi könyvtárban már az óvodásokkal megkedveltetik az olvasást. Igaz a kicsinyek egyelőre, csak a mesekönyvek képeit nézegetik, de később bizonyár* rendszeres könyvtárlátogatókká válnak Fot6. G41 Edu Békéscsabán a IV. kerületi pártszervezet, a Hazafias Népfront és a Vöröskereszt nőbizott- sága a pártszékházban minden hét csütörtök délutánján kézimunkaszakkört ^ tart, amelyen részt vesz a kerület 18—20 varrni-hímezni szerető asszonya. A kör tagjai régóta jó barátságban vannak a PATEX és az üzemi óvoda dolgozóival. Gyakran meglátogatják, segítik, megajándékozzák egymást Fotó: Császár Lajos Mert fegyelmezni azért kell! 3. Gondolatok az óvodai fegyelmezésről (Hozzászólás) A vitaindító elolvasása után meglehetősen vegyes érzelmekkel kezdtem hozzászólásom megírásához. Hiszen, bár 13 éves gyakorlatom van az óvónői pályán, mindig új és új fegyelmezési problémákkal találkozom. Először is támogatnom kell a vitaindító szerzőjét és a hozzászólókat abban, hogy a pedagógus egyedül képtelen megoldani a fegyelmezés során jelentkező gondokat. A vitaindító arra is utal, hogy már óvodás korban meg kell alapozni a fegyelmezett viselkedéshez szükséges alapvető erkölcsi tulajdonságokat. Az óvodai nevelés háromesztendős, egységes folyamat, amelynek során fokozatosan készítjük fel a gyermekeket az iskolai életre. Az óvodai nevelés szerves részes egységes szocialista nevelési rendszerünknek. Hiszen a szocialista ember formálása már itt elkezdődik. S e nevelési folyamatnak nagyon fontos része az a törekvésünk, amellyel rá kívánjuk ébreszteni a gyermeket a fegyelmezett magatartás szükségességére. Csakhogy: a felnőttek gyakran összetévesztik a külső és belső fegyelmezettséget. S ez később komoly problémák forrásává válik. Mert lehet, hogy egy gyerek a felnőttek társaságában megtanul il- lemtudóan viselkedni, nem beszélget a komoly foglalkozások közben, s azt hisszük, hogy ő már fegyelmezett is. Holott ez nem mindig fakad öntudatos, belülről jövő fegyelmezettségből. Ez csak hosszú nevelési folyamat eredménye lehet, amelynek kialakulásában elsődleges szerepe van a felnőttek jó példájának. A gyerekek az óvodában idejük nagy részét játékkal töltik. S nekünk, óvónőknek éppen ezek az alkalmak nyújtanak sokfajta lehetőséget a fegyelemre nevelésben. Abban, hogy elfogadja és megtartsa a közösségi magatartás normáit. A játék során ugyanis gyakran kényszerülnek kisebb-na- gyobb konfliktusok megoldására, különböző nehézségek legyőzésére. S ezek során szilárdulnak meg a gyermekek erkölcsi tulajdonságai, alapozódnak meg a fegyelemhez szükséges magatartási formák. Hamar rájönnek ugyanis, hogy bizonyos fokú önfegyelem nélkül közös örömet nyújtó játék nincs. Lakótelepi óvodában vagyok vezető óvónő. Éppen ezért feltétlenül meg kell említenem, hogy itt egészen speciális fegyelmezési gondokkal küszködünk. A gyerekek a szűkebb élettér miatt, más körülmények között élő társaiknál lényegesen agresszívabbak. Ebből eredően a mi feladatunk az, hogy a körülményekhez képest igyekezzünk a lehető legtöbb időt a szabadban tölteni a gyerekekkel. Hiszen a foglalkozások megnövekedett követelményeinek csak így tudunk — a fölös energiák levezetése után — eleget tenni. Nevelési gondjaink abból is adódnak, hogy a szülők többsége túlzottan türelmetlen gyermekeivel szemben, ami gyakran verésben nyilvánul meg. A gyerekek pedig mindig magukkal hozzák nem csak a harmóniát, hanem az otthoni „szikrázó” légkört is. A családi élet legapróbb mozzanatai is mindig jól tetten érhetők a gyermekek felnőtteket utánzó játékain. Ily módon bizony sok szomorú tapasztalatot szereztünk már. Az óvodában igyekszünk a szükséges magatartási formákat elsajátíttatni a gyerekekkel. De az eredményhez az is hozzátartozik, hogy otthon is megkövetelik a felnőttek ugyanúgy és ugyanazokat a követelményeket, amiket mi, pedagógusok. Ezért olyan lényeges az óvoda és a család szoros együttműködése. Nekünk, óvónőknek pedig el kell érnünk azt, hogy a szülők ne csak1 meghallgassák, hanem el is fogadják tanácsainkat. Igyekszünk megmagyarázni, hogy a túlzott büntetések nem vezethetnek jóra, legfeljebb félelemből fakadó, vak fegyelmet eredményezhetnek. Olyan fegyelmet, amely nem válik belső erkölcsi tulajdonsággá. Olyan esetben, ahol szíjjal fegyelmezik a gyereket — ahogyan utalt erre a vitaindítóban az egyik pedagógusnő —, ott valóban tehetetlen a nevelő. Ezért tartom a fegyelemre nevelésben elsődleges szempontnak a pedagógus, a család, az egész felnőtt társadalom harmonikus együttműködését. Kocziha Mihályné vezető óvónő
