Békés Megyei Népújság, 1980. október (35. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-26 / 252. szám
1980. október 26., vasárnap o Kondacs Pál: Menekülés Ruzicskay György: Velence Fantasztikus utazás... Ruzicskay György kiállítása Szarvason Délután négy óra tájban, amikor már túl volt a délutáni alváson, megjelent Sárika édesanyja. A lány elhatározta, hogy tovább nem titkolja szerelmét édesanyja előtt sem. Ha sikerül az albérlet, úgy is el kell majd mondani mindent őszintén. — Tudod, anyukám, már töb a mint egy éve járok Szamossal. Már többször el akartam mondani... — Ne szólj egy szót se! — Pattant fel Hollóné, félbeszakítva lánya mondatát. Mintha arcon vágták volna Szamos nevének hallatán. — Mindent tudok rólatok — tette hozzá maró gúnnyal, szúrós szemmel, amely dárdaként döfődött Sárika mellébe. — Türelemmel vártam, hogy majd csak elmondasz mindent, nekem, a legilletékesebbnek ... Hiába vártam! Én naiv. Azt hittem, annyit megérdemlek tőled, hisz nagyon jól tudod, sogy sokat dolgoztam rád, érted ebben a nyomorult életben. Vagy talán elfelejtetted? Diplomás ember lettél. Egyébként azt is tudnod kell, hogy öt gyermekem közül... Na ezt hagyjuk. Mind a saját kenyerét eszi... csak te... te sütögeted a pecsenyédet az én tüzem mellett... Ennyit sem érdemelt meg tőled az ember ... Nem ilyen nevelést kaptál... És ez a Szamos, hát ez lenyűgöző! Nagyon jól ismerem! Szerintem te nem tudod, kivel jársz egy fedél alá. Ha volna benned egy mákszemnyi szégyen, nem járnál vele. Majd én felvilágosítalak... Pontos, megbízható információim vannak... Nem az utcán szedtem őket... És most jól figyelj! Leült az asztal mellé, mint aki nagyon hosszú beszédre készül. Sárika reszketett, mint a hálóba fogott nyúl. Háttal nekidőlt a frissen mázolt ajtónak. Nagyon jól ismerte édesanyját. Tudta, hogy ebben a házban csak neki lehet igaza, csak az történhet, amit ő jónak lát. Nincs helye az ellenkezésnek. Ez így volt harminc évig, miért változott volna meg most? Az utolsó szó édesapját sem illette meg soha. Pedig sokszor jó lett volna, ha ... ha ... De Sárika megpróbált a jelenben maradni. Arra gondolt, hogy kár volt ezt a beszélgetést elkezdeni. Hollóné folytatta. — Tudod, a te drágalátos Szamosod egy közönséges ku- jon, a világ legnagyobb nő- csábásza! Ranglistán az első. Mindenkivel lefekszik, aki hajlandó rá. Sajnos sokan vannak ilyenek manapság... Jól jegyezd meg magadnak. Nem engedem, hogy te is közéjük tartozz! Te nem lehetsz olyan... Halkabbra vette a szót. Lásztott rajta, hogy valami olyat akar mondani, amitől ő maga is fél. — Vagy talán már te is... ? Sárika megrémült. A villám nem sújt le gyorsabban és fájdalmasabban, mint ez az utolsó fél mondat. Belenézett anyja fürkésző szemébe, és mintha eszét vesztette volna, elkezdett kiabálni. Ilyen még soha nem fordult elő vele. A félelem mindig belefojtotta a szót. Most elhatározta, hogy még akkor is megmondja a véleményét, ha azonnal kirakják a szűrét ... Vértelen, remegő szájjal, de abban a meggyőződésben, hogy igaza van, elkezdte lávaként önteni magából a felgyülemlett keserűséget... — Ha én lennék az első a családban, akivel végigcsinálod ezeket a cirkuszokat, akkor nem szólnék egy árva szót sem! De sajnos, átéltem azokat a keserves perceket, amikor gyermekeid, a többi, a saját útjukra léptek. Azokra az ösvényekre, amelyeket ők választottak, és amelyekkel te soha nem értettél egyet. Ez bátorít most arra, hogy szemtől szembe mondjam el igazamat. Tudom, nálunk ez nem volt divatban ... Igazad csak neked lehetett... Megcsuklott a hangja. Aztán még hangosabban folytatta. — Nálad mindig csak a diploma, meg a rang számított ... A vagyon, az már kevésbé. Azt megtanultad, hogy vagyonban gondolkodni már nem lehet, és nem is illik. De azt még sajnos nem, hogy az emberekben bízni is kell... Bennem sem bízol. Pedig már nem vagyok gyerek, aki nem tudja, hogy kivel járhat, és ki az, aki a kezét megérdemli... Magam szeretnék ezekben a dolgokban dönteni. Még ha nem is sikerülne jól... Ne avatkozzon ebbe senki, még te sem ... Sárika érezte, hogy mész* szire dobta a súlykot. Felzokogott, és berohant a szobájába. Magára zárta az ajtót. Nem tudott volna senkit elviselni a közelében. Még Pétert sem. Reszketett minden idegszála. A félelem nagy úr. Megjelent. Hívatlanul. Zajt csapott a sötét, csendes szobában. Dübörgött. Verte az ablakokat, ajtókat. Sárika nem merte kinyitni a szemét. A díszpárnába rejtette könnyes arcát. Arra gondolt, mi lesz most ezek után a borzalmas percek után? Vagy órák után? Nem volt időérzéke. Tudta, hogy édesanyja soha nem bocsát meg neki. Ilyen sértést nem tud elviselni. Hirtelen Péterre gondolt. Csak hozzá menekülhet. Felkapta piros kardigánját és kirohant az utcára. Ránézett az órájára. Tudta, hogy Péter még a büfében van. Felugrott a biciklijére és hajtott a sötét utcákon át. Úgy érezte, valaki állandóan a nyakába fújja a meleg levegőt... Mintha üldöznék. A kardigán is átnyirkosodott. Kis idő múlva megállt a kivilágított büfé előtt, ahol tombolt a jókedv, a szertelen beszélgetés. A fény megvilágította kisírt arcát. Undor fogta el. Sörtócsák lepték el a padló nagy részét. A vendégek lába járta a marasztalót... ö ide be nem lép. Hol lehet Péter? Nem látott a pult mögé. Inkább megvárja a zárórát. Már el is ment volna, ha kisvártatva nem jelenik meg az ajtóban Péter. — Hogy kerültél ide? Holló Sárinak ilyenkor már rég ágyban a helye — ékelődött. -Sárika sápadt arca, remegő teste nem sok jót sejtetett. Szorosan szorította a bicikli kormányát. Rátámaszkodott. — Beszélni akarok veled! Nagyon sürgős. Eljöttem otthonról. Lehet, hogy soha nem mehetek vissza ... — Miért, mi törtéift!? Megint az anyád? — Nézd, ez az én dolgom. Amit veled akarok közölni, az viszont csak ránk tartozik. Péter arca olyan lett, mint az érett paradicsom. Hogy Sárika ne vegye észre zavarát, hátat fordított a fénynek ... Nem tudta, mire gondoljon. Talán ... talán Csak nem az következett be, amitől azóta félt, hogy Sárikával találkozott a tó partján? Magasságos isten! Most rögtön közlöm vele, hogy csak abban az esetben veszem feleségül, ha megszabadul a ... Ez talán segít. — Várj, mindjárt zárórát csinálok, és akkor majd mindent megbeszélünk. Fél óra múlva a lehúzott redőny mögött ültek. — Van egy orvos... Nem kell félned, megbízható. Értsd meg, most nem nősül-- hetek. Te is nagyon jól tudod, hogy nincs hol laknunk ... Gyerekkel nem lakhatunk albérletben... Péter szavai úgy potyogtak Sárikára, mint érett gabonára a nyári jégverés. Péter elhallgatott. Nem is tudta miért. Valami olyasmi jutott az eszébe, hogy hátha Sárika egészen másért jött? Közben ő itt összehord minden hülyeséget. A gondolatok egymást kergették a fejében. De vajon, miért nem beszél!? Azért jött, hogy mindent elmondjon. Mi történt ezzel a lánnyal? — Sárika ... Sárika ... szólalj már meg! Előrenyújtott kezekkel a lányhoz lépett. Ujjait ráfonta hideg karjaira. A lány megborzongott. Idegennek, kegyetlennek érezte. Minden erejét összeszedve kiszabadult az erős szorításból. Egy mozdulattal felrántotta a hullámrolót, és máris a kerékpáron ült. — Sárika ... Sárika ... Sá .. .ni.. kám ... ! Várj meg! Semmit se mondtál el... ! Másnap reggel Sárika kerékpárját a szomszéd falu vasútállomásán találták meg. Bejárta a világot, rajzolt és festett mindenütt. Elindult Szarvasról, és eljutott olyan művészi magaslatokra, hogy joggal írhatta róla André Salmon: „Cet artiste est Tun des meilleurs de notre époque.” (Ez a művész századunk egyik legjobbja.) A különös alkalom, hogy most róla újra szólhatunk: szarvasi kiállítása a Tesse- dik Múzeum emeleti nagytermében. Az újbóli hazaérkezés, az itthoniakkal való találkozás felejthetetlen alkalma. Ahol akadémiai tanulmánylapok vezetik be az érkezőt a kiállítóterembe, s e tanulmánylapok mellett az 1930-ban készült „Szarvasi munkás”-sorozat három darabja. Méltó hangütés, méltó emlékezés. A szülőföldre, a régen múltba tűnt évek embereire. Bent a nagyteremben színes, nagy kavargással és ke- ményen-lágyan csendülő képi muzsikával fogadja a látogatót az eddigi Ruzicskay- életmű. Képeit szemlélve nem lehet nem arra gondolni: ez a művész mindig, minden korokban érzékenyen reagált a körülötte formálódó-kavargó világ eseményeire, a távoli múlt nagy történelmi ütközőpontjaira, felragyogásaira; és ugyanolyan érzékenyen az élet apró dolgaira is, hogy az embernek az emberről nagyon sokat elmondhasson. Filozófiai tartalmakat hordoz minden vonala, színe, tónusa; monumentális és majdhogynem miniatűr alkotásai. Az ember önmaga keresésének vívódásait, gyötrelmeit, és a rálelő boldogságot; a valóság felfedezésének, kutatásának csillapíthatatlan örök vágyát, a kételkedés és az igazságkeresés küzdelmeit. S mindezt olyan sodró, sugárzó, lenyűgöző lendülettel, erővel és művészi felfoko- zottsággal, melyre valóban kevés példát találhatunk századunk festészetében. Az első képek régi szarvasi tájak, házak, a Köröspart, a liget, az 1920-as évekből, mellettük — jelkép is lehetne a világ nem is olyan nagy határairól — Párizs, 1965. Előttük az 1938-ban kiadott Liszt-album nyolc darabja, az elmúlt évszázad világhírű pianistájának és zeneszerzőjének nyolc életstációja Ruzicskay átkötésében. Amikor ez az album megjelent, éppen egyéni kiállítása volt Hollandiában, és egy holland folyóirat teljes számát a Teremtés című sorozatának bemutatására szentelte... Végigjárva a szarvasi tárlatot, a legerőteljesebb érzés, ami a szemlélőt rabul ejti: Ruzicskay György művészetében, életében nagyszerű távlatok jutnak harmóniában egymás mellé, a világ sok arca, tája, vidéke, embere: a Szarvastól Párizsig lendülő ív, színes szivárvány és komor kiáltás, ha kell. Az egyetlen végső célért: az ember boldogulásáért az ember javára, az igazság mind teljesebb megélésére és kiteljesítésére. Lehetne sorolni most is, mint más alkalmakkor a képeket, párizsi krétarajzait, melyeken varázslatos színek tündökölnek, római, velencei, New York-i, budapesti rajzait, a belőlük kidoboló vitalitást és poézist; a „Történelmi mozgások” csatajeleneteit, tragikus pillanatait; az 1979- ben festett Notre Dame-ot, melyen szinte időtlenül sur- rog-hömpölyög a Szajna, és áll a monumentális épület: világesemények néma tanúja. Lehetne hosszasan elemezni az 1941-ben festett Magány-1, ezt az összegörnyedt, szenvedő emberalakot: miről beszél ez a görnyedő szenvedés? Miért látta a művész akkor, 1941-ben így az Embert, így a világot? Aztán a „Teremtő kezek”-sorozat, a kozmikus távlatokba sóhajtás színes lapjai, a „Szerelemkereső” és az új, a „Fantasztikus utazás” a világtörténelemben, mi több: a történelem előtti koroktól napjainkig száguldó ceruza bravúrjai tartják fogva a látogatót, mert gondolattalanul egyetlen lapjuk sem szemlélhető. Ruzicskay György kiállítása a szarvasi múzeumban december 31-ig várja látogatóit, a művészetek barátait. Sok vendége volt már eddig is, és nagyon sok lesz ezután. Sass Ervin Ruzicskay György: Collectivitás Szúdy Géza : Ez a nyár Ügy vonult el fejünk fölött Ez a nyár Mint akit megraboltak S nem képes átadni már Amivel küldték A kevés fehér izzású delet S a néhány fészekmeleg éjszakát Amelyben Nem didereg a Megapadt szerelem Ügy ólálkodott el Mint akit halálos szégyen ért Mint a tolvaj kinek álkulcsa a Zárba beletörött mint az Impotens vőlegény a Nászéjszaka Kegyetlen fényű Hajnalán Győri László : Az őszi kocsikon Az őszi kocsikon tökinda, folyondár lobogott szárazon, a szulák, a tökszár lobonca, ökörnyál; ahogyan a puli csomósodott, barbár, kócos gubancai, ágyból kiugró lány zsíros hajszálai, slamposan, mogorván lógtak a tengeri hosszú levelei, kókadt levelei.
