Békés Megyei Népújság, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-24 / 198. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET Történelmi napló a kiállítóteremben Miklós István gyűjteményes tárlata Békéscsabán Ha jól emlékszem, egyik neves műítészünk írta: műalkotáshoz közeledni nem lehet csak értelemmel, a befogadásban az érzelem legalább olyan fontos szerepet játszik. Voltak már, de lesznek is időszakok, amikor az egyiket vagy a másikat eltúlozzák, és ha kiderül, hogy ez balgaság, újból csak akadnak majd mindenkinél okosabbak, akik megint csak fölébe helyezik egyiket a másikának. Az ember — ha van egyáltalán ideje rá — igen sokat töpreng azon, hogy miért van ez így, kinek és minek jó túlkövetelni az értelem félreérthetetlensé- geit, vagy túlkövetelni az érzelem megfoghatatlanabb jelenlétét?! Amikor hasonlé szélsőségek vitatkoznak, mindig az a legjobb módszer, ha a kettőt egyensúlyba hozzuk, vagy legalábbis megpróbálkozunk az egyensúllyal; a művészetek esetében pedig egyszerűen követelmény, hogy ez az egyensúly érezhető legyen és érthető is egyben. Műítészünk bizonyára nem tévedett, és hosszas megfontolás után határozta el kijelenteni: az értelem éj oz érzelem a befogadás közös, kettős feltétele. Jószerével így kell közelednünk mindenhez, ami művészet; így kell közelednünk Miklós István gyűjteményes kiállításához, melyet a békéscsabai múzeum rendezett és tart nyitva augusztus 31-ig. Bevezetőben kényszerét érzem megfogalmazni azt, hogy Miklós István, a 82. évében járó honi mesterünk, szinte valamennyi — itthon nem is olyan sok — bemutatkozásakor a felfedezés örömét adja a látogatónak. Mint ahogyan most is történt, és mint ahogyan ez a felfedezés olyasféle érzelmeket indított el, hogy tudjuk-e, értjük-e, mi több: érezzük-e miféle nagy tehetségű festő jártkelt és alkotott évtizedeken át ebben a térkép széli városban, Békéscsabán? Tudjuk-e, értjük-e, érezzük-e, hogy Miklós István képei a XX. század 30-as éveitől a nyolcvanasakig egyfajta történelem? Hogy aki be kíván kopogni egy eltűnt korba, hogy aki vissza kívánna utazni negyven—ötven esztendőt a múltba, Miklós István időgépét — festményeit, rajzait, akvarelljeit — hívja segítségül, és máris ott van, és kétségbe vonhatatlanul hiteles lenyomatokat kap arról a régi világról? Tudjuk-e ezt annyira, ahogyan tudnunk kell? Gyönyörű ez a kiállítás, kitűnően értő a rendezés, melyet a pályatárs, Koszta Rozália festőművész vállalt, és megindítóan emelkedett hangulatú volt — az augusztusi kánikula miatt kisszámú hallgatóság előtt — Dömötör János megnyitója, aki önművelésről, hűségről, a hely szelleméhez való hűségről beszélt; az őstehetség látványos kibontakozásáról; a szépségről, a harmónia- örömről és kiegyensúlyozottságról, mely a falakra helyezett képekről árad. És -legfőképpen arról, hogy az ember, a munka, az élet pillanatait adja vissza képein, nem keres nagy, drámai konfliktusokat, mégis drá- • mai, katarzist hordozó, emberközeli az, amit megfest. Miklós Istvántól olyan távol áll a blöff és a bűvészkedés, mint a világegyetemben az egyik galaxis a másiktól, a hatásvadász semmitmondás egyszerűen nem fér össze egyéniségével, művészi attitűdjével, azzal a ténnyel, hogy ahonnan érkezett, az a szegények, a napról napra élők, küzdők világa volt. Szabad legyen katalógusának Koszta Rozália által írt bevezetőjéből idemásolnom egy igen jelentős, mondhatni kulcsmondatot: „mindig a szegénységet festettem, az állt hozzám a legközelebb, hisz én magam is nagyon szegény voltam.” Ezért történelem, látható történelem ez a gyűjteményes tárlat, melyet a Békéscsabának felajánlott, közel 700 festményből, grafikából válogattak ki erre az alkalomra. Lapozgatva a méltó színvonalú katalógust, egyéni és csoportos, külföldi és hazai kiállításairól is olvashatunk feljegyzéseket. Érdekes, hogy a harmincas években, egészen a negyvenesek végéig, mintha rangosabb lehetőségeket kapott volna! Nézzük csak a sort: 1936-os békéscsabai egyéni kiállítását 1937-ben már a Budapesti Nemzeti Szalon-beli követte, ugyanebben az évben Hága és London műértő közönsége láthatta az akkor 39 éves festő csabai üzeneteit. Csoportos kiállításon először 1926r bán szerepelt Csabán, de ott volt az őstehetségek 1935-ös budapesti kiállításán, ott volt egy 1938-as szegedi, ’40-es, ’43-as, ’44-es budapesti tárlaton, mindhárom alkalommal a Műcsarnokban. Aztán — több, csoportos bemutatkozás mellett — az 1947-es békéscsabai egyéni következik, majd másfél évtizedig nem állít ki csak kisebb jelentőségű megyei kiállításokon, egy-két képpel jelzi jelenlétét az alföldi és a délalföldi tárlatok^. Békéscsabán 1962-ben, majd újabb hét (!) év múlva, 1969-ben kapott lehetőséget önálló kiállításra, hogy aztán egyre többször lépjen azok elé, akiknek művészetét már a kezdetekben felajánlotta. A hetvenes évek sok alkalma közül az aradi, zrenjanini és penzai (bár nem önálló) tárlat különösen jelentős. Hogy ezt most így megidézzük, csak még egyszeri aláhúzása annak, hogy Miklós Istvánnak nem volt könnyű pálya a művészet, kijutott neki a sikerből és a mellőzöttség érzéséből is. Nem lenne tehát teljes a szemlélőben kialakuló kép ezek ismerete nélkül, hatalmas életművének ezt a 140 képből álló, jellemző részét így kell nézni, ezt is kell tudni arról, aki most is frissen, önmaga harmóniájának kialakult bölcsességével ránk bízza, hogy megértsük és megismerjük. Jobban, ahogyan eddig ismertük. Engedtessék meg, hogy másodszor is Koszta Rozália bevezetőjére utaljak, de hát ki fogalmazhatná meg jobban Miklós István nagy kiállításának lényegét? „Képein, mintha naplót írna, minden megjelenik, ami érdekelte, amit szeretett”. Hát kérem, erről van szó! Ettől történelem ez a döbbenetes erejű, közben igen csak finom eszközökkel, lágy-lebe- gő pasztellszínekkel elmondott élet, életút, öröm, mosoly, tréfa, szomorúság és bölcsesség. Miklós István soha, egyetlen képen sem „beszél mellé”, számára az igazság természetes látásmód; és ahogyan természetes a 30-as években festett Nincstelen öreg című képén, ugyanúgy természetes az ötvenes évekre datált foltos nadrágos Janó nem éppen hurrá-optimista arcán, vagy a hetvenes években festett Egy cigaretta című olajképen, mely azért arról is elgondolkoztat, hogy az élet perifériáin korunkban is akadnak furcsa figurák, nehéz sorsok. Sorolhatnánk a képcímeket, kiemeléseket tehetnénk, hogy melyikben sűrűsödik legerőteljesebben a lényeg, a dolgok esszenciája, mindez azonban valósággal lehetetlen vállalkozásnak tűnik. És talán az a 'legfontosabb, hogy: miért? Csak azért, mert kiállítónk képei közül roppant nehéz egyet is kiemelni, föléemelni a többinek, hogy ez igen, ez a „nagy művek” egyike; azért, mert Miklós István most bemutatott képei lehetnek egy-egy hangulatot, élethelyzetet, munkát és vidékét ismétlők, de sohasem unalmasak, sohasem közhelyek. És, hogy nem azok, attól művészet az, amit e másfélszáz olaj, tempera, pasztell, tus és akva- rell felsorakoztatásával, értő rendezésével kapunk. Sass Ervin Herceg Árpád: Öleljen hát a bánat Jaj! Jeszenyin, — o szerelem a szerelem madarak vére! Ügy hulltunk el mindahányon, mint aki még soha nem volt sirályröptető kedvébe’. Jaj! Jeszenyin, — szárnyaltunk mi, vagy csak a lelkünk? Amikor legjobban zuhogott a múlt, s égre kellett volna kelni — az utolsó tanú is eltűnt. Virágok húzták a harangokat, nyírfácska hajtott térdet... Koldus és pópa imádkozának: „öleljen, öleljen hát a bánat, de egyetlen ének ne zengjen teérted!” Miklós István: Zsibvásár (1930-as évek) Miklós István: Olvasó asszony (1970) Vajnai László: És a tükör előtt a láthatatlan katona A vonzás taszítás mágnestű-levelén reszket, alig él a remény. Tébolyult állat e költemény. s ott túl * a tükör mögött az ég Földre hullva összetörött. És a tükör előtt a láthatatlan katona nem moccan soha. Fönt és alant, mindennek vakító árnyéka van. Mivé lettek ha voltak „istenek”? Égett hús füstjébe fulladtak a virág-ligetek, és elolvadt Krisztus-szobor. Nem tudom vagyok-e még valahol. Jaj, hová tévedt a lét! Hová lett a mindenható szerelem? Kihűlt hamu virágzik a szívemen. De téged asszonyok asszonya mégis kérlek, fogd meg a kezem. _ Nézd forgató-könyvét lapozza a történelem. Ménesi György: Vásár Kendőm csücskében gyúlékony kövek. Fedetlen fővel csomót bogozva állok rejtett zuga feszes zengő V-nek. S a gránátalmák csúcsán szalutál a fény.
