Békés Megyei Népújság, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-17 / 193. szám
1980. augusztus 17., vasárnap Tóth István egyik első díjas fotográfiája: Borsos Miklós Százhuszonhét fotográfia Gyulán, a Dürer teremben Egy évtized együtt Jubileumra készül a Balassi zenekar Nem szükséges nagy emberek szállóigévé vált idézeteit előhozni ahhoz, hogy érthetően megmagyarázzuk: mit vár a fotóművészetet szerető, a fotóművészet változásaira, formálódására érzékenyen reagáló szemlélő egy ilyen rangos seregszemlétől, mint amilyen a másfél évtizede visszatérő Székely Aladár országos fptókiállítás Gyulán. Azt hiszem, és erre a másfél évtized tapasztalatai is ösztönöznek, úgy kell megfogalmaznom a fentebb említett várakozást, hogy a szemlélő életünk tükrét várja a kiállításon szereplő fotóművészektől, fotográfusoktól. A kérdés tehát adott: hogyan teljesíti várakozásunkat ez a mostani, mondhatni jubileumi tárlat? A válasz sétánk után egyértelmű: közép szerűen. Hogy miért középszerűen, annyi kiváló alkalom után és ellenére, ez az a kérdés, melyet jószerével boncolgatni érdemes. Még akkor is, ha nem biztos, hogy mindenben eltaláljuk az igazságot. Először is: kevesebb kép van a falakon, mint tavaly volt. (Akkor százötven, most százhuszonhét.) Persze, a mennyiség nem jelent semmit, lehetne akár ötven kép is, és abból állhatna össze egy elismerő jelzők özönét megkövetelő kiállítás; de, hogy kevesebb fotográfia érkezett és kevesebb találtatott kiállításra méltónak, ez már önmagában jelez valamit. Másodszor: ha eddig örömünkre szolgált, hogy a valóság tartalmas és sokrétű kifejezésére, bemutatására, törekszenek a fotográfusok, akkor most a bőség zavarát kell felhoznunk, mint olyan érvet, mely azt igyekszik megmagyarázni, hogy ebben a képanyagban alig fedezhető fel egy-egy vonulat, valami olyasmi, hogy emberkeresés, hogy a környezet, a táj szépsége, vagy éppen a munka embert próbáló nagy pillanatai. Van ez is, van az is, de nem igazán jellemző egyik sem, és úgy hiányolom ezeket a meghatározó vonulatokat, hogy éppen hiányuk miatt nem mondható el: a kiállítás figyelemvezetően tárja fel a valóságot, az embert, életünk éppen a fényképezés művészi eszközeivel legjobban megragadható pillanatait. Vem itt minden, és mégsem megfelelő hangsúllyal, nyilván, a zsűri sem tehetett mást, csak abból válogatott, és abból szerkesztett, amit kapott. Innen is adódik té" hát a középszerűség érzése, és még abból — ez az ellenvetések harmadik stációja —, hogy a százhuszonhét képet végignézve, ha négyszer-öt- ször fordul elő a szemlélővel az a ritka élmény, hogy egy- egy fotográfia elől szinte percekig nem tud tovább Az ajtónyitásra senki nem figyel fel. Elmélyülten nézik a kottát, játszanak. Néha leállnak, aztán: — Jó, menjünk tovább ... — int a vonóval Tóth István, a zenekar vezetője, s ismét felcsendül a dallam ... Emlékezem, annyit hallgatom őket. Az első próbára, amikor 10 évvel ezelőtt a Balassi tánckar és az új zenekar „kézfogója” volt. Furcsa, s egyben nehéz pillanatok voltak azok. Kölcsönösen meg kellett szoknunk egymást. ízlelgettük a közös munkát, ők a zenészek, s mi, az akkori táncosok. Az új ízek azonban csak szokatlanok voltak, de nem rosz- szak ... Hogy miért éppen ők jöttek? Erről Tóth István beszél a próba végeztével: — Az együttes művészeti vezetője, Born Miklós letette a voksot: neki népi zenét — nem magyamótát — játszó, kottát ismerő zenekar kell! így kaptuk a felkérést mi, akik egy kivétellel mindannyian zeneoktatással foglalkozunk. Nem volt köny- nyű, s máig is nagy erőfeszítést jelent alkalmazkodni a replésünk. Azóta a Szovjetunióban még egyszer, Romániában és Csehszlovákiában többször is voltunk. De jártunk már Nyugat-Berlinben, Nürnbergben... A legnagyobb sikert talán a francia- országi, dijoni vendégszereplés hozta, ahová egyórás kamarazenekari műsort kellett vinnünk. Sikerünk volt, mi hoztuk haza az „Aranyfürt” díjat. A sikeres turnék mögött fáradságos próbák húzódnak meg. Most, hogy a jubileumi hangversenyre készülnek, naponta kétszer is gyakorolnak. — Még a dinamikai árnyalatokkal van egy kis baj, aztán, ha minden rendben, jöhet az előadás. Csak jó időnk legyen, mert esőben elmarad, a jegyeket is visszaváltják... Nagyné Bánfi Judit már azon az emlékezetes első próbán is ott volt, s azóta sem lett hűtlen a zenekarhoz. . — Akkoriban, friss diplomával sokat jelentett, hogy szükség van rám, így örömmel vettem a felkérést. Nem hangverseny lezajlik, Dániába megyünk az együttessel... — És mennyi élmény van ezeken az utakon — kapcsolódik a beszélgetésbe Marton György is, majd Fejes Antalhoz fordul, aki ugyancsak ott volt az alapítók között. — Emlékszel arra a csehszlovákiai kis falura, ahol olyan kicsi hely volt? — Az óriási volt — veszi át a szót Fejes Antal —, egyszerűen nem fértünk el a szokott felállításban. Gyuri, emlékszem, te a nézőtéren, a második sor 1-es széket kaptad. Ez eddig oké, de a fuvola és a klarinét egy kottából játszott... Jött az egyik zenekari szám, a Monti csárdás. A középső részben, Pista hegedűszólójánál egy finom, üveghangos rész kísér Egyszer csak Jani bácsi feláll, és odaviszi a kottát Gyurinak, mert ő tudja, mi a rend... Az akkurátus mozdulatok hatalmas derültséget váltottak ki, a könnyünk potyogott a nevetéstől, s a veríték a homlokunkról, hogy be tudjuk fejezni a számot. Szerencsére a közönség is Városról, művészetről Dömötör János, a hódmezővásárhelyi múzeum igazgatója „Városról, művészetről” címmel rendezte sajtó alá képzőművészeti, várostörténeti és kultúrpolitikai írásait. A megyénkben is jól ismert művészettörténész három részre osztotta kötetét. Első részben a tanulmányokat adja közre, közöttük kiemelkedő jelentőségű írásokat. Megismerteti az olvasót — többek között — a Tor- nyai-hagyaték történetével, a hírneves Plohn-fotográfia- gyűjteménnyel, melynek egy részét, a 48-as honvédportrékat a közelmúltban állították ki Budapesten, régebben pedig a békési múzeumban is. A kötet második részében a művészportrék következnek, Dömötör János szubjektív erejű írásai Ko- hán Györgyről, Koszta Rozáliáról, Kurucz D. Istvánról, Németh Józsefről és másokról. A harmadik ciklusban a szerző jelesebb beszédeit olvashatjuk, például a Kohán György temetésén elhangzott búcsúbeszédet, és több országgyűlési felszólalását. A Szegedi Nyomdában készült kiemelkedő szépségű kötethez Pogány ö. Gábor, a Nemzeti Galéria főigazgatója írt bevezetőt, hangsúlyozva, hogy „Dömötör János tanulmánykötete példa arra is, hogy mi mindenről kívánatos a szűkebb és .tá- gabb nyilvánosságot tájékoztatni.” Országos kiállítás Szarvason lépni. Pedig egy kiállítás vezérszólamát mindig az ún. „nagy” alkotások játsszák, itt nincsenek, itt nagyon ritkák a „nagy” alkotások. Kérdés, hogy miért? Miért nem látnak izgalmasabban fotográfusaink? Miért nem ásnak mélyebbre a környező valóság jelenségeibe, dolgaiba? Miért elégednek meg a felszínnel, néhány technikai trükkel, a semleges szépség felmutatásával? Nincs véleményük őszintébb, iga- zabb? Nincs mondanivalójuk, melyet keményebben lehetne ellenpontozni ? De — és ez is igazság — a „minden érdek nélküli szép” sem lép elénk, tehát még azt sem mondhatjuk, hogy valami valóságtól elrugaszkodó esztétikum megragadását szeretnék többen, mert ilyen képek sem jellemzik a bemutatott kollekciót. Marad a félve kimondott következtetés: fotográfusaink (még a fiatalok is!) közhelyekben gondolkoznak, közhelyeket fotóznak, és jobban kedvelik a langyos vizet, mint akár a hideget, vagy a forrót. Az sem igaz, hogy ez a kiállítás vesztett volna a rangjából, és a résztvevők nem legfontosabb bemutatkozási lehetőségeik között tartják azt számon. Nyilván, a tizenöt év hagyományt teremt, de hozhat némi elfáradást is; ezt azonban cáfolhatjuk azzal, hogy a 15 év alatt nem egy fotósgeneráció nőtt fel, és tört be az országos élvonalba. Olyanok, akik tizenöt évvel ezelőtt még talán nem is fényképeztek, itt I már díjakra törnek, és jogo- I san. Mégis középszerű lett ez a tizenötödik, mégis többen I (milyen jó lenne kiszűrni I ezt!) visszaköszönnek képe- I ikkel — például a csabai I Termő ékes ág kiállításról, ami nem jó, ami a kiállítóról sem éppen jó véleményt sugall. Ennyi fenntartás után öröm megjegyezni, hogy az első díjat — művészportré- sorozatáért — az a Tóth István kapta, aki tavaly, és előtte sok alkalommal a Székely Aladár országos fotókiállítás egyik legegyénibb, legnagyobb tudású résztvevője volt; és azt is, hogy a kiállítás névadójának szellemében dolgozó Gisser Gyula szintén jogosan kapta sorozatáért a II. díjat. Izgalmas, de inkább a középszer felé húz Domonkos Endre Fel- szabadulás tér című sorozata, mely Gyula város különdíja mellett III. díjat kapott, Benkő Imre III. díjas afganisztáni képsora viszont riporterejével vált érdemessé a kiemelésre. A megállító képek között kiemelkedik Branstetter Sándor három képe, az Olajbányászok, a Fotó: Gál Edit „A paraszti élet — ma” címmel hatodik alkalommal rendeznek országos fotókiállítást Szarvason, a Vajda Péter Művelődési Központban. A kiállításra az idén 27 pályázó 260 alkotást küldött be. A bíráló bizottság 83 fotó kiállításához járult hozzá. A kiállítás megnyitója augusztus 20-án 19 órakor lesz a művelődési központban. Gyermekkórházban és az Ellenvélemény; ezet? díjat érdemeltek volna! Nagyon szép Csigó László Parasztasz- szony kosárral című képe, iskolapéldája annak, hogyan kell kikerülni a szomorúság, elesettség nosztalgiáit, és hogyan kell az embert megtalálni abban is, aki felett eljárt az idő. A humoros, szarkasztikus látásmód mintha teljesen kiveszett volna, pedig mi mindenre alkalmas! Csak egyetlen példa: Mazumel László Tárlaton című képe egyike azoknak, amelyeken jólesik elmosolyodni, és a kedély, a humor ritka perceit szórja arra, aki előtte áll. Ugyanakkor Fu- szenecker Ferenc halszemes, a csabai tárlatról is visszaköszönő Családom-ja maradhatott volna a raktárban, bár arra jó, hogy egy letűnőben levő irányzat, a mindent eltorzítani akarás technikai, tematikai allűrjének figyelmeztető, utolsó mohikánja legyen. A munkaképek bátortalanok, grafikus megoldásaik sem éppen eredetiek már; sport, játék, gyermekvilág szinte alig. Végül is érdemes végigsétálni ezen a gyulai kiállításon, melynél jövőre biztosan jobbat láthatunk. Sass Ervin A mezőhegyest tanácsháza táncosokhoz. Azóta mi nemigen cserélődtünk, de ők annál inkább ... A kézfogó szerencsésnek bizonyult, hiszen a zenekar és az együttes azóta nemegy sikeres turnén vett részt. — Már a zenekar megalakulása után nem sokkal indultunk a Szovjetunióba, majd Csehszlovákiában és Romániában volt vendégszebántam meg, hiszen a mindennapos tanítás mellett számomra kikapcsolódást, szórakozást jelent mindez. Nem mondom, van úgy, hogy fárasztó a sok próba. Van egy kislányom, szerencsére 6 ügyesen alkalmazkodik az elfoglaltságaimhoz, előfordul, hogy velem jön a próbákra... Egy biztos: megéri a fáradságot! Most például, ha ez a Fotó: Gál Edit vette a lapot, így a siker teljes volt... S megnyílik a közös emlékek gátja. Soroljuk az együtt töltött szép hetek emlékét, mígnem azon. kapjuk magunkat, eltelt az idő, indulniuk kell... Talán útközben is erről beszélnek, aztán a tervekről, az elkövetkezendő évekről... Nagy Ágnes Próbán
