Békés Megyei Népújság, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-27 / 175. szám
1980. július 27., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET A polgári ideológiában az elmúlt időszakban meghonosodott a kultúra „tömeg- kultúrává” és „elitkultúrává” történő szétválasztása. Ez a szétválasztás részben kifejezi a fejlett tőkés társadalomnak a kultúra fejlődésére gyakorolt « ellentmondásos hatását, másrészt elméleti magyarázatul szolgál a valóságos kulturális folyamatok megértéséhez. A marxizmus és a polgári ideológia alapvetően ellentétes módon próbálja megmagyarázni a kapitalista fejlődésnek a kultúrára gyakorolt hatását. Marx világosan látta, hogy a tőkés termelés ellentmondásos folyamatokat hoz létre a kultúra, s elsősorban a művészet termelésében. A kultúra és a művészet termékei a tőkés társadalomban áruvá válnak, és ezzel önmaguktól idegen értékrendbe kerülnek, ami elkerülhetetlenül a művészi alkotófolyamat válságához és egyben a művész és a közösség hagyományos viszonyának felbomlásához vezet. A műalkotás — bekerülve a tőkés termelés rendszerébe — már nem képes azokat a közösség-összetartó funkciókat betölteni, amelyeket az előző korokban betöltött. De ugyanakkor a művészet mégis igényt tart erre a funkcióra, nem mond le eredendően közösségformáló és -összetartó küldetéséről. S e kettősség — a valóságos folyamatok és a művészet önbecsülő vágyai — a művé„Tömegkultúra és „elitkultúra” >1 szét és a kultúra íátszatket- tősségét hozza létre. Az a művészet, amely belenyugodott a megváltoztathatatlannak vélt társadalmi folyamatok szükségszerűségébe, elfogadta a „tömegkultúra” értékrendjét. A művészet pedig, amely fellázadt ez ellen, s tisztán a művészet. belső értékeivel akart értékelődni — „elitkultúrává” változott. A fejlett tőkés országok tömegtermelésének fokozódásával, az ún. fogyasztói társadalom feltételei között a „tömegkultúra” lehetőségei és a fennálló társadalmi status quo-t védelmező funkciói megnövekedtek, hiszen a kulturális piac nagymértékben megnőtt, az itt kialakult tömegigényeket ki kellett elégíteni. A kulturális ipar nagymértékben felduzzadt, és elárasztotta termékeivel a fogyasztót. A „tömegkultúra” az átlagember esztétikai és művészeti igényeit elégíti ki, s egyben nagymértékben konzerválja, megfelelően alacsony szinten tartja azt. A „tömegkultúra” ugyanakkor nivellál is, igyekszik átlagízlést kialakítani, megszüntetni az egyes társadalmi rétegek közötti Vincas Mikolaitis-Putinas litván költő Eroico Dicső szabadság, téged zengelek, légy átkozott, erőszak! « Süllyedjetek a földbe, ti zsarnokok s rabok! A széles égen én téged figyellek, szabad madár! Vihar forgószelében s ádáz hullámokban gyönyörködöm. Bár vannak ólomsúlyú, jéghideg tekintetek, acélbilincs-erőszakú kezek és kígyóálnokságú óhajok, nincsen a földön oly bilincs, amely a szabadságvágyat elfojtaná. Üj erőt érzek feltámadni bennem, mint ott az égen a szábad madár, mint a hullámgyötrö vihar szele, gyűlik szívemben felzúgó harag, és már árad, gátját törő folyó, szabad zengése szent harmónia. Szél röpíti majd hegyen-völgyön át, és zengik röptűkben a madarak, hogy nincs a földön boldogság nagyobb, mint a szabadság! Kazys Boruta litván költő: \ A mindenség titka Éjjel. Mély csend. Csodálatos varázslat. Egyszerre nyílik ki szemünk előtt. Pislákolása csillagok hadának. A mindenség titka alakot ölt. Hol a vég? Hol a kezdet? Hol a széle? A szívre mély bánat terhe szakad. Kis pont csillog ki a végtelenségbe. A csöppnyi föld. Az ember, a nagy. Szokolay Károly fordításai Valentyin Szorokin: Hallgatag jósok Üresen kong a távol, szél fut a huzatos réten. Hőségtől fáradt felhők húznak lomhán az égen. Át hegyeken és tengereken nyírfák dallama zeng. Hajnal — e cárleány, tisztaszemű — köszönti őket. Vonulnak az úton a napok, a hetek s az évek: E hallgatag jósok merre, hová s meddig érnek? Barta Kálmán fordítása ízlésbeli különbségeket is. Ezért látszólag hallatlanul demokratikus is, hiszen a „tömegeknek” szól, kielégíti annak „jogos” igényeit. De ugyanakkor igyekszik kiirtani a kultúrában meglevő kritikai elemeket, igyekszik — Marcuse szavaival élve — „egydimenziójúvá” tenni az emberi gondolkodást. Holott a kultúrának, és főleg a" művészetnek elidegeníthetetlen tulajdonsága a valóságra való állandó rákérdezés, a társadalmi jelenségek állandó kritikus szemlélete és az ítéletalkotás. A „tömegkultúrában” ezek a tulajdonságok megszűnnek, így maga a kultúra a fennálló viszonyok burkolt apológiájává, a kritikai szellem megszüntetőjévé válik. Az „elitkultúra” látszólag védelmezi a művészet és kultúra született jogait, de mivel a valóságos társadalmi folyamatokon kívül, és csak annak ellenében működhet, hatásszférája leszűkül, s legfeljebb csak egy szűkebb értelmiségi réteg igényeit elégíti ki. Mivel társadalmi bázisa és hatása végtelenül leszűkül, úgy önmaga a fennálló társadalom számára is veszélytelenné válik: csak beavatottak kódolhatják üzeneteit. A kultúra kettőssége így végső fokon a kultúra eredeti funkcióinak kimerülését és lehetetlenülését jelenti. A fejlett tőkés viszonyok nem marxista kritikusai — Marcuse, Galbraith, Gorz és mások — igyekeztek feltárni a fogyasztói társadalomnak a kultúrára gyakorolt romboló hatását, de nem láttak megoldást a kultúra eredeti egységének helyreállítására. A marxizmus abból indul ki, hogy a tőkés társadalomban végletekig kifejlődő elidegenedési folyamatok, így a kultúra elidegenedése történetileg feloldhatók. A kommunizmus, mint a visszavétel nagy történeti korszaka, feloldja a fejlődés antinómiáit. Azonban ez a fejlődés valóban csak történeti léptékben képzelhető el. Hiszen a fejlődő szocializmusban a kultúra előbb vázolt ellentmondásai (a kultúra és árutermelés antinómiája) részben megmaradnak, újratermelődnek, és csak a társadalmi fejlődés hosszú történeti folyamatának szükségszerűségével oldódnak meg. ízléskultúránk differenciált, minthogy differenciált társadalmi struktúránk is, így a kulturális termelés és fogyasztás szűk-' ségszerű szintjei tovább léteznek. De míg a fogyasztói társadalom „tömegkultúrájának” alapvető célja a kritikai magatartás elvetése, a társadalmi folyamatokra való figyelés kiirtása, a szocialista társadalom célja e magatartási formák erősítése. Tehát nálunk a polgári értelemben vett „tömeg”- és „elit”-kultúrának nincs meg a szocializmus céljaival és feladataival magyarázható értelme. Nálunk legfeljebb rétegkultúrák különböző szintjeiről lehet beszélni, amelyek különböző fogyasztói igényeket elégítenek ki, mindig fenntartva a célt a „magasabb”, értékesebb kulturális szinthez való közeledésben ; vagyis tudatosan vállaljuk a kulturális „mobilitást”, az előrelépést, ellentétben a „tömegkultúra” nivelláló és konzerváló hatásával. Mikecz Tamás TÉKA Moldova György: A szent tehén Aki Moldovát szereti, két olyan dolgot kedvel, ami együtt fogja át a való világot tükröző irodalmat. Egyik nélkül sem teljes maga az élet, nem is lehet, túlságosan egyoldalúan szemlélnénk akár a tények, akár a fikciók hiányában. A tények kellenek ahhoz, hogy eligazító támpontot nyújtsanak magunk és a körülöttünk zajló események megismeréséhez, bizonyos állapotok észleléséhez, s a következtetések levonásához. Ám a kitalált történetek sem a levegőben lógnak — legyenek bármily bizarr ötletre alapozva is —, ezek is kiragadnak valamit, leginkább egy ellentmondást a világból, s azt újabb ötletekkel feldúsítva tálalják, hogy a fejtetőre állítás döbbentse rá az olvasót az igazságra. Moldova mindkettőnek mestere, szatíráit a humor, komikum és gro- teszkség teszi élvezetessé; valóságfeltáró riportjait pedig a széles körű tájékozottságból fakadó helyzetismertetés, egy-egy terület tökéletes feltérképezése. Az utóbbi években ezekből nyújt át egyre többet a közönségnek. Most a majd hétszáz oldalas riportkönyvét a textiliparról, melyet nagy várakozás előzött meg. Vajon sikerül-e elérni vagy túlszárnyalni a vasútról írt művének hatását, melynek egyik — lényeges — eleme egy külön világ felfedezésén kívül az érzelmi erő volt. A textilipar hagyományosan női munkaterület — és a könnyűipar része. Nagy múltja messze nyúlik, s mint a benne dolgozók, valamint az iparral foglalkozók is tudták; valójában nehéz munkát jelent. A napi teljesítményen kívül, a távgyaloglásnak is beillő talponlé- tet súlyosbítják a munka- körülmények — de legjobban a három műszak. A hetenként változó életrend, a természetessel ellenkező ritmus, melyet ugyan az évtizedek alatt meg lehet szokni, de akkor is egészségtelen, és szociális értelemben is hátrányos az egész családra, közvetve persze a társadalomra is. Mégis a legutóbbi időkig — mert a fiatalok már nem így éreznek — szerették ezt az ipart a munkásai, s jóban-rossz- ban kitartottak mellette. A könyvben szereplő beszélgetéseiből is ez derül ki, s az író nem sajnálta a fáradtságot, sok emberrel tudott szót érteni. Néhol elképesztő állapotok közepette, mint a valaha oly híres Goldberger- gyárban. A zsúfoltság és az elöregedett falak között. Mert ami valamikor modern volt és élenjáró, az ma csak a régi tulajdonos hírnevét őrzi, hiszen Goldberger valóban fogalom volt. Kétszáz éven keresztül apáról fiúra szállt, rendszerint az elsőszülöttre. Igazi fénykorát a két háború köSzakáll Ágnes: Használaton kívüli ajtó Koloh Elek: Egy fénykép hátuljára két anyarög-kemény öklét hosszú lábaihoz ragasztva állt (mint poros éveit útjaihoz amiket velük bejárt) távolságok tárt kapuin át táltossá vadítva hitét egy délibábos szebb világra gyeplőzte tekintetét a pusztát nézte halk igékkel vetve be barázdáit a fénynek és élet sarjadt rögein a bejárt messzeségnek zött élte a gyár, amikor a fonoda-szövőd e-kikészí tő egységét a cég vezetője, Goldberger Leó létrehozta, és remek üzleti érzékkel világhíres műselymét elkezdte gyártani. Ez volt a Parisette. A könyv első és leghosz- szabb része a Goldberger- gyárról szól. Ezt követi a Keltex, a Lenfonó- és Szövőipari Vállalat, majd A két menedzser, valamint a Szín, minta, minőség című rész. Fejezeteik között mindazzal, amit másfél, két év alatt a textiliparból meg lehet ismerni. A múltból, jelenből és egy kicsit a jövőből is. És jócskán a gondokból, minden szépítés nélkül. Ezek egyike a létszámhiány, amit jól jellemez a Goldberger munkaügyi vezetőjének néhány szava, s másutt sem jobb a helyzet. „Az 1970-es évek elején még körülbelül kétezer ember dolgozott a gyárban, az állomány huszonöt százaléka cserélődött évente, három-öt százalékos veszteség mellett. Átlag négyszázötven új felvételis jelentkezett, és ötszáz körül számoltak le, ezek főleg a próbaidősök és az új dolgozók közül kerültek ki, a törzsgárdánk érintetlen maradt. 1976-tól viszont már évi tíz-tizenkét százalékkal csökkent a létszám, és elkezdődött a törzsgárda bomlása. Húsz-huszonöt éves munka- viszonnyal a hátuk mögött negyven-negyvenöt éves emberek lépnek ki.” A többféle ok közül kettő különösen fontos: az új helyen nem három műszakban dolgoznak, és jóval magasabb a kereset. Havi nyolszáz, sőt ezer forinttal is. És fizikailag sem olyan nehéz a munka, mint itt. Ez utóbbihoz az is nagyban hozzájárult, hogy a magyar textilipar a rekonstrukció dacára sem tudta elérni azt a technikai színvonalat, amely szükséges lenne. Minden szakmának voltak és vannak megszállotjai. Olyanok, akik bármely szinten dolgoznak, tudásuk legjavát adják' a munkába. Munkások, művezetők és magasabb beosztásúak, egészen a felső vezetésig. Róluk is szól ez a könyv, mint a szakmai tudás megtestesítőiről. S ez nemcsak a múltra érvényes, a nagy gárdára, amelyben az elsők közt is első volt Goldberger Leó, aki jogi diplomával a zsebében a következőképp kezdett ismerkedni a szakmával. „Mikor az apja 1900-ban lehozta a gyárba, nyolc évig taníttatta ott, mindig rábízta valakire, és megkövetelte az illetőtől, hogy az ő fia az adott szakterületen mindent elsajátítson.” Hasonló nagy egyéniség a maiak közt Jankovich Nándor, a Graboplast vezérigazgatója is, aki 1946-ban még szenet lapátolt a gyár udvarán és fokról fokra följebb kerülve, 55 éves korában szerzett mérnöki végzettséget. S a szakma mellett a vezetésnek is mestere. A könyv megjelenése óta már szemére vetették Mol- dovának, hogy dicsfényt vont a szakemberek — különösen a Goldberger — feje fölé. Pedig csak a szaktudást és szakmaszeretetet emelte ki, mint nélkülözhetetlen erőt ahhoz, hogy érdemlegeset lehessen produkálni. Igaz, terjedelmesebben írt, mint a vasút esetében, de hasonló — felrázó — segíteni akarással. Vass Márta
