Békés Megyei Népújság, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-27 / 175. szám
1980. július 27., vasárnap o Nagyszénási Máté: Tájkép, földrengés után Égzengésre ébredt. Az ablak nyitva volt a nagyszobában, lekászálódott hát fáradtan az ágyról, átcsoszogott: nem lenne jó, ha a víz meghúzná a padlót. Jócskán beborulhatott, gondolta, mert hajnalfelé jár az idő, az éjszaka pedig alig szőkül. Becsukta az ablakot, vissza- féküdt, de nem tudott, újból elaludni. Bolhás nyüszített, ám most nem a holdat ugatta, a hol öblös, hol elvékonyodó kutyahangjával, amely máskor biztonságérzettel adta vissza neki a maradék' álmot Nem, Bolhás rémülten sírt, kaparta az ajtót. Beengedte. Mintha a kútból húzta volna ki: remegve kúszott a hideg cserépkályha mellé; akkor tett így utoljára, amikor meghalt ,az ura. Mondta is a buszon, mikor már száguldott a város felé, hogy megérezte. Megérezte, mert mintha nem is az ég. hanem a föld dörgött volna, s nemsokára kinyílt a hajnai is, — felhőtlenül. De még ekkor se gondolt semmi rosszra. Készítette a moslékot a két süldőnek, korán bekapcsolta a rádiót, mert. szerette a Rákóczi-indulót hallani. Amikor a híreket mondták, leült; a kutya már megnyugodott, csak a fülét hegyezte, mintha értené. A kert aljában vörösen ásított a nap, a süldők meg marakodtak a vályú felett. Ment volna, hogy közéjük verjen, de a hír megállította. Nem hitt p rádiónak, hogyan is hihetett volna, mikor idáig hallatszott dördü- lése, hiszen arra ébredt. Sietve mosakodott, kapkodta magára a fekete ruháját: halott már az ő unokája. — Nem történt személyi sérülés, nénikém, most is mondta a rádió, mikor indultunk. — A busz sofőrje nyugtatta, de az öregasszony megérezte szavaiban a bizonytalanságot. — Nincs ott semmi baj, higgyen nekem — tette hozzá. De nem hitt. A szemének sem -hitt: ott állt az unokája az autóbuszpályaudvar újságosbódéja előtt. Amikor a lány meglátta nagyanyját, kitárt karral szaladt elé. Akkor tört fel ,az öregasszonyból a sírás. — Miért sírsz, mami? — Élsz? — Látod. — Hogy kerülsz ide? — Ekkor már a szemét töröl- gette. — Mert tudtam, hogy jössz, ismerlek már. — Az öregasszony egy magában gubbasztó gerlére mutatott, és ismét sírva fakadt. — Anyád? — Takarít. összevissza borultak a bútorok. Én is kiestem az ágyból, szaladtam anyuhoz. felráztam, képzeld nem ébred); fel még erre sem. — A kislány nevetett, belekarolt a nagyanyjába. — Azután meg nálam is jobban szaladt. *és kiabált, hogy menjek utána az autóba. Reggelig ott ücsörögtünk hálóingben! A téren sok riadt arc, _ a kaszinóból lett művelődési ház billegő tűzfalát nézték. — Ha jön még egy lökés, ak_ kor ledől az egész — mondta valaki, a kíváncsiskodók szó nélkül távolabb húzódtak. Képeink A Gyulai Nyár egyik kiemelkedő eseménye a képzőművészeti alkotótábor. Az elmúlt évben készült alkotások legjavát — egy korábbi budapesti tárlat után — most a gyulai Dürer teremben láthatja a közönség. Az augusztus 3-ig nyitva tartó kiállítás néhány festményét mutatjuk be a Köröstáj mai számában. Az idei nyáron hetedik alkalommal, július 21. és augusztus 9. között dolgozik az alkotó- közösség a városban. Az alkotótábor zárása után vázlatkiállítást rendeznek. Nemsokára ott álltak a tavaly épült ház előtt, de azon nem látszott a földrengés nyoma. — Csókolom, anyuka, — s meg is csókolta, nemcsak mondta, pedig már tizenöt éve elvált a fiától. — Tudtuk. hogy jönni fog. — Az unokája után, a hajdani menye volt a második ember, akit a földrengés sújtotta városban nevetni látott. — Nem tudom, .apád hallotta-e? — Lopva sandított a kislány felé, bár sejtette, hogy nem kap rá választ. Csak az unokája szeme rebbent tétován. — Hát, akkor elmegyek ,a régi házba — Szedelőzködni kezdett. — A rózsák miatt. Aztán meg kimegyek nagyapádhoz is. — Elviszlek autóval — mondta a lány. — Maradj csak, fiam, ki♦ csit körül szeretnék nézni a városban. Nem árt a gyaloglás nekem. * * * A régi ház kéménye ledőlt, lesodorta ,a fél tetőt, az utca- frontra néző falon akkora repedés, hogy be lehetett látni a szobába. Ajtót se kellett nyitni, kidőlt a téglaoszlop, amely ,a kaput tartotta, s maga alá temetett néhány tő rózsát, hallani vélte nyögésüket. Amióta elköltözött a városból, már második tulajdonosa volt a háznak, ezeket alig ismerte. A felnőttek szemében rémület, de a gyerekek a hajdani virágoskertben játszottak, amelyet felvert a gaz, s pipacs nőtt a rózsák között. — Sör-e, bor-e, pálinka-e? — Szőke gyerek mutatta a húgának a pipacs bimbóját. — Söj! — De „pálinka” volt, szinte fehér virág a zöld burok alatt, így a fiú kapta be, s élvezettel rágta. A maszatos képű csöppség papsajtot keresett, levelestől ette. Az öregasszony odaku- corgott a gyerekek mellé, s úgy mustrálgatta a házat. Innen, ,a kertből még vigasztalanabb látványt nyújtott, mint az utcáról. Sajnálta, éppen úgy, mintha az övé lenné még mindig. Tanácsi emberek is jöttek, némelyiket ismerte, ,az ura beosztottai voltak, mikor itt székelt még a járási tanács. A kis Budás sopánkodva, fontoskodva botorkált a törmelék között, biztosította a háziakat, hogy a tanács minden segítséget megad az újjáépítéshez, de már ment is, emberei élén, mert még sok helyen várják, bólintott az öregasszony felé, de nem állt le vele beszélgetni; az meg arra gondolt: bezzeg, mikor még élt az uram, nem mulasztottad el megkérdezni, miként szolgál az egészségem ... A házat már csak a jószándék tartotta össze, sietve pakolták ki a bútorokat, munkásőrök segítségével; jöttek a szekrények, ágyak, a sublót, darabonként három-négy tő rózsát tiportak maguk alá. A két gyerek meg az öregasszony egyre inkább a kerítés mellé szorult, ahol már nem is volt pipacs, csak mentafű és csalán. Az a tő rózsa azonban, éppen az a tő, még sértetlen volt. Fehér virágát elnyílot- ta már, de a vesszők szépen érettek voltak. — Hoznál nekem egy ásót? — kérte az öregasszony a fiút. — Minek az neked? — A gyerek konyákig járt az orrában, de azért, figyelmes volt. — Mit adsz érte, ha hozok? — Pénzt. Fagylaltra Megkapta az ásót, adott két forintot, s egyet a kislánynak* is, mert sajnálta szegényt, hogy még pipacs bimbója se jutott neki. ,a pénz láttán pedig fagylaltra csordult a nyála, összeszorított marokkal szaladtak ki az utcára. Az öregasszony először kört piszkált a földben, nem akarta, hogy sok gyökeret sértsen meg, s azután ásni kezdett. Melege lett, megbontotta a fekete kendő kötését az álla alatt, egyre nehezebben szedte a levegőt, ám azért ásott: félt, hogy a háziak észreveszik, hogy az övékét akarja orozni, s elzavarják innen. * * * — Mit csinálsz? — Az ura állt mellette, fekete ruhában, mellén csillogtak ,a kitüntetései. — Mi az istent csinálsz?! — Gondoltam, jobb helyen lesz a sírodon... Látod, hogy itt összetipomak mindent. — Tudod melyik rózsa ez? — Hamiskásan mosolygott, arcára kiült a rókalelkű emlékezet. — Szégyentelen — mondta az asszony húsz évvel fia- talabban, de mostani szelídséggel azért —. persze, hogy tudom: ,a Kalubáné rózsája ez, Berényben ojtott rózsa. Én ne tudnám? — Hát osztán a szeretőm rózsáját akarod a síromra tenni, pont a szeretőmét? — A rózsa semmiről sem tehet. Ha él, te élsz benne tovább ... Nézd a többit. Akkorra már kiemelte az öreg tövet valamennyi gyökerével együtt, s nemsokára a helyébe került a konyha- szekrény. A többi rózsa mind agyontaposva. Az ura körbenézett, megállapodott tekintete a régi házon, legyintett: — Bánja a fene. Gyerünk. Egy újabb rengés utcára zavarta az egész várost, szaladgáltak az emberek, mint kotlójuk vesztette csirkék. Csak a két öreg ballagott nyugodtan, az asszony kezében a gyorsan hervadásnak induló rózsatő. — összedől a város. Hiába építetted. — Amit én építettem, annak semmi baja. Nézd. Csak a régi házak, amiket örököltünk. Azokért meg nem kár. — Csak az emberekért. — Nem halt meg senki, — mondta az öreg azzal a bizonyossággal, amellyel csak a mindent tudók rendelkeznek.' — Mit gondolsz, hol vannak a vezetők? — Pedig ezt is tudta. — A kis Budást láttam — mondta az öregasszony —, ténfereg. — Mert ilyenkor a helyű-- kön kellene lenniök. A népek megnyutató szót várnak. Emlékszel a nagy árvízre? — Hát persze. Ott álltak az ablakod alatt. — Meg ötvenhatban is — nevetett —, mikor akasztani akartak. A főtéren jártak már, a cukrászda előtt belebotlottak a két, maázatos gyerekbe. A kislány sírt, a fiú meg a cukrászda lehúzott rolóját rugdosta. Amikor meglátta az öregasszonyt, hozzászaladt: — Nem adnak fagyit, néni! Nem is ér a nevem. Add vissza a rózsánkat! Az öregasszony riadtan nézett az urára: az ember intett, a roló felszaladt, s rebbenő szemekkel bújt ki az ajtón Kalubáné, ,a herényi vendéglős felesége. — Fagylalt kéne? — Na, adjad csak, ne piszmogj annyit! — Most talán harminc évvel is fiatalabb volt az öregasszony, kihúzta magát, elővette pénztárcáját, aprópénzt szórt ,a ven- déglősné remegő tenyerébe. A gyerekek megkapták a fagylaltot, örömmel szaladtak el, hogy megtarthatták pénzüket is, Kalubáné pedig vissza akart surranni, de az öregasszony nem engedte: — A rózsád. Viszem az uram sírjára. — Ne bántsd a halottakat — csitította szelíden az ura —, ne félj, Berényben van eltemetve, nem itt. — Az kéne csak! — Az öregasszony villámló szemekkel parancsolta vissza a piruló vendéglősnél aki kapkodva húzta le a rolót. Szél kerekedett, majdnem kikapta a rózsatövet a hetykén lépkedő öregasszony kezéből, megszorította, hervadt volt, mint a tegnap vágott virág. Kiértek a temetőhöz, a kapuban megálltak. Itt már csend volt, a halottakat nem zargatta a föld dühe sem, az élők pedig rohantak a városba, ahol mégis nagyobb volt a veszély. A sírhoz értek, leültek a műmárvány keretre, az asszony az ölébe hullajtottá mindkét kezét, sóhajtott, s megkezdte a beszámolót: — Az unokádat fölvették az egyetemre. Autójuk is van. Az anyjáéknak. — Tud--» ta, hogy nem fontossági sorrendben kezdte, de mindig így szokott lenni náluk: ami fontos, maradhat — Voltam * az apjánál is ... — Mi v,an vele? — Hiszen ez volt a fontos. — Talán ... nősül. Megint. — Utoljára? — Az ember fölállt, megnézte a sírját, mint az ágyát, s mintha azt mondaná: le kéne feküdni már. — Istenem... — mondta az öregasszony, de csak úgy, magának — Mit gondolsz, megered? — A sír mögötti bokorból előszedte az apró készséget, s gödröt kapart a földben. — Berényből is ilyentájon hoztam el. Csak .akkor még zsenge volt. De ha öntözöd ... — Talán a földrengés híre hazacsalja ,a fiadat. — Kezével körbelapogatta a földet, azután fogta kis kannáját. s vízért, ballagott. Mire visszaért, az urát már nem találta ott. De mintha ott lenne, tovább beszélt: — Maradnék még, de Bolhás most fél egyedül, és a süldőkre is vigyázni kell. Az egyiket meghagyom kocának, a másikat levágom. Csak nem tudom, hogy minek? Nincs, aki egye. Nekem ugyan nem köll. A kislánynak viszont csak akarok küldeni csomagot az egyetemre: ott nagyon vékony a koszt Néha-néha az apjának is ... * * * Kalubáné rózsája megeredt a síron: amikor én láttam, már félig nyílt bimbók hajladoztak a szélben. A városban nyoma sem volt a földrengésnek, a régi ház is újraépült. Hanem kertjében a rózsák mind elpusztultak. Pedig akkortájt, mikor meglátogattam a nyugdíjba vonult elnököt, ,azt mondta, hogy annak a kertnek a földje rózsa alá termett. Emlékszem, milyen szeretettel magyarázta: — Nagyböjtben kell ültetni a rózsát, amikor legjobban fúj ,a szél, és nyár végén már szemezheted, addigra megérik ,a vessző. Arcok közelről Miklya Jenő Az olvasó sűrűn találkozik a nevével itt, a Köröstájban. De nemcsak itt publikál, több tanulmányt írt a Békési Életben, az Űj Aurorában. Első könyve, a „Csa- nádapáca” 1962-ben jelent meg. Szerkesztője volt a Sárréti írásoknak és a Szeghalom című monográfiának, melyet még két kötet követ, reméljük, hamarosan. — Tíz évig tanítóskodtam Csanádapácán — meséli szeghalmi otthonában —, közben még egy kitérőt is tettem a dunántúli Kesztölc- re, ahol szlovák nyelvet és irodalmat tanítottam. Kesz- tölcön is gyűjtöttem dalokat, táncokat, közben írtam Apáca helytörténetét. Közhelykérdés, de mégis fel kell tennem: hogyan kezdődött ez az egész, a hely- történet iránti érdeklődésed, mely később a táj irodalmi múltjának kutatásával is kiegészült, éppen itt, Szeghalmon? — Azt hiszem, ha valaki tanítói oklevelet szerez, azzal együtt jár a fogékonyság a hagyományok, a történelem iránt, fogékonyság minden szellemi érték iránt. Velem is így volt, beszélgettem az emberekkel, meséltek erről-arról, régi történetekről. Egyszer csak je- gyezgetni kezdtem, aztán már egyre tudatosabbá vált .minden: kerestem, és megtaláltam a kapcsolatokat azokkal, akikről úgy beszéltek a faluban, hogy „ismerik a múltat”. Apácáról — a kesztölci kitérő után — Gyulára, majd a szeghalmi Halaspusztára kerültél. 67-ben cigányosztályod volt bent a községben, aztán 72-től a művelődési ház következett. Egészen 1978-ig, aztán pedig... — Megvalósult a nagy álmom, és megnyílt a szeghalmi helytörténeti gyűjtemény, most arra felügyelek, azt gondozom. Egy év telt el a megnyitás óta, és azt szeretnénk, ha „sárréti tájmúzeummá” nyilvánítanák. Szeghalmi Gyuláról, a híresnevezetes szeghalmi tanítóról neveznénk el... Térjünk vissza kutatói-írói munkásságodra. Mivel foglalkozol most, és milyen terveket szeretnél megvalósítani? — A Békéscsabán megjelenő „Bibliotheca Bekesien- sis” sorozatban Sinka-kötet készül, verseiből válogatok, és megírom az itt, Szeghalom környékén töltött éveinek rajzát. Hamarosan elkészülök vele. Ugyancsak ebben a sorozatban jelenik meg az egykor Szeghalmon élt költőnő, Dapsy Gizella életrajza és egy versválogatás. Ezt a munkát már befejeztem. Terveim? Simon Ferenc szeghalmi bőripari munkás, egykori országos szakszervezeti vezető életét szeretném feltárni, megírni. Simon a 30-as években tevékenykedett, és adta életét később Dachauban munkástestvéreiért. És persze kisebb tanulmányokra készülök, többek között a Köröstájnak. Csak időm legyen elég, hiszen a múzeum is egész embert kíván ... Sass Ervin Székelyhídi Attila: Marcsi Albrecht Júlia: Kerti figurák
