Békés Megyei Népújság, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-29 / 151. szám
1980, Június 29., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Szentendrei séta Cs. Nagy Alice kerámiái közt Nem mondok - újat, ha Szentendrét ékszerdobozhoz hasonlítom. Különösen most, még a nyár elején az, mert kevesebb látogató lévén, a kisváros szépsége maradék- talanabbul kibontakozik a vendég előtt. Nevezetességeit sorolni szinte felesleges, aki már járt ott, ismeri, aki pedig ezután lesz Szentendrére érkező, a valóságot mindenképpen szebbnek tartja majd, mint a legérzékletesebb leírást. A HÉV-állomástól autóbusz visz a városközpontba. A buszvezető készséges kalauz, türelmesen válaszol, útbaigazít, láthatóan büszke arra, hogy itt, Szentendrén ülhet volán mögé. Az új, már a jövő évezrednek épített művelődési házba igyekszünk, melynek csodáit pár évvel ezelőtt alkalmam volt látni, és már akkor felsóhajtani: bárcsak az egyszer megépülő békéscsabai Megyei Művelődési Központ is hasonlóan célszerűre, korszerűre sikerülne, és annyira összhangban lenne a tervező a közművelődési szakemberek igényeivel, mint itt, ebben a régi kis házak közül kiemelkedő épületremeklésben. A bejárati plakátok közül most annak az útmutatását figyeljük, mely Cs. Nagy Alice keramikusművész kiállítására invitál. A ház szétnyitható-felosztható klubjában, időtöltő helyén sorakoznak a kerámiák a padlón, az asztalokon, a falakon. Körülöttünk csend és jövő-menő emberek. Német turisták érkeznek, de hogy németek, alig vesszük észre, olyan halkan, megil- letődötten beszélnek. Itt mindenki csendben szemlélődik, parancsolja ezt a hely és a látvány is, amely minduntalan elébünk toppan. Megragadóan szép kiállítás, megragadóan szép világ, amit Cs. Nagy Alice hozott ide, művészetének sajátos nyelvén, tisztán, világosan, érthetően. Az apropó, ami az újságírót az ékszerdoboz kisváros e helyére vonzotta: előzetes ismeretséget kötni és adni a művész békési bemutatkozása előtt, melyre a jövő év kora tavaszán kerül sor. Az ismerkedés kitűnően sikerült. A hangulat, a környezet, és Cs. Nagy Alice lélekkel telített tárgyai összecsendülnek, magához vonzzák a gondolatot, kinek-kinek másféle gondolatát, de mindig egyetlen középpont körül: íme, szebbé kell és lehet tenni a világot, a környezetünket, amelyben élünk. Virágtartói mint. egy-egy kis diszkót a bőrfotelek mellett, kerámia képein a színek harmóniája és az anyag sajátosságainak tökéletes megtartása félreérthetetlen, miközben észre sem vesz- szük, mitől derül a kedvünk, miért lépünk tovább egyre felcsigázottabban, hogy padlóvázáinak rusztikussá- gát, valahonnan az ősh korokból eredező üzeneteit figyeljük; majd mindennapos használati tárgyainak báját nézzük és lássuk hosszú percekig. Kiöntők, tálkák, fűszertartók, csészék és halászlékészlet: így sorolni a közvetlen látvány hiányában, kevés. Gyertyatartói barátságos estékre emlékeztetnek, falitányérjain napraforgók nyílnak, és virágok lélegzenek. Később arra is van idő, hogy a kényelmes "bőrfotelekben szemlélődjünk tovább, újabb és újabb nézőpontokat keresve a vázákhoz, a faliképekhez, a tányérokhoz, melyek úgy illeszkednek a művelődési ház belső rendjébe, mintha a berendezés állandó tárgyai lennének. A vendégkönyv pedig, sokszori kiállításairól Kőbányától Nagykőrösön át Szentendréig, olyan mondatok, örömteli felkiáltások gyűjteménye, melyre bárki művész büszke lehetne. Ez a könyv, a szentendrei kiállítás egyik asztalán mégis közös tulajdonunk, a miénk is, a művész vendégeié. Szabad legyen erre hivatkozva idézni néhány mondatot, hogy a kép még tisztább, még valóságosabb legyen. Például Illés Endre Kossuth-díjas író keze vonását: „Gyönyörködhetik, aki pirosló halászlét tölt majd a barna halászlé-., készletbe. Vidám lesz a napja, aki a kiállítás vázáiba virágot helyezhet. Szebb lesz a szobája, aki az itt látható kerámiaremeklésekkel díszítheti falait. Szép tárgyak közt élni eszményi életforma. Cs. Nagy Alice lángoló szépségű kerámiáival a mindennapi élet meg- szépítői közé tartozik.” Túli Gyula kőbányai gyári munkás: „Ma már megszoktuk, hogy ha kerámiát látunk, akkor a legszélsőségesebb formai játékokkal találkozunk. Ez nem rossz, csak ott van a bökkenő, hogy sokan elfelejtenek valamit. Azt, hogy az anyagnak megvan a sajátos nyelve, így a kerámiának is. A kiállító mindig tudja, hol van a határ, és ez már nem is tudás, ez művészi ráérzés a harmónia határaira. Megmutatja, mennyi szépséget, szint, melegséget lehet az anyaggal elmondani.” Cs. Nagy Alice, aki Győr- Sopron megyében, Beziben született, Gorka Géza tanítványa volt, és számos külföldi kiállításon is szerepelt már Londontól Moszkváig: egyszerre tud hagyományos és korszerű lenni. Távol áll tőle a formalista improvizálás, a divat; közel áll hozzá, lényege a népművészet ihlető reje, a lírai hatásra törekvés és a sajátos meleg, szép színeket csillogtató máztechnika. Várjuk békési kiállítását, gazdag anyagából addig is képeink adnak némi ízelítőt. Sass Ervin Bertalan Ágnes: Várom a postást Hetek óta nem láttam Viktort, a postást. Persze, persze, hiszen postaláda „került” a kapunkra, mint annyi más kapura szerte a faluban. A postás csak lefékezi a biciklijét, fái lábbal lelép addig, amíg beleereszti dobja vagy éppen gyömöszöli az újságot, leveleket, vagy azt, ami a postát jelenti, és kész. Beletapos a pedálba, aztán... Nekem „módfelett” tetszett a postaláda, valami más, új jelenség a mában. De, íme, hetek múlva azon kapom magamat, hogy .lesem az órát, két óra felé ér „mielé- bünk” a postás. Még csak nem is levelet várok, vagy hogy a napilap hiányzik — az egészen mást jelent a hétköznapokban —, hanem várom, kívánom a régen elhangzott köszöntést, a hangos, szívélyes szavakat, amikkel Viktor üdvözölt, amíg átadta a küldeményeket. Ezekből & szavakból többet tudtam meg a falu állapotáról, a jelen zajló életről, mert hogy... a postás volt az összekötő szál köztem, s a falu, de meg a messze nagyvilág között is. Megtudtam például, hogy... ünnepek előtt vannak házak — nem egy! —, ahová 70 üdvözlőlapot kézbesít. Meg hogy... csak úgy, hétköznapokon naponta több mint 100 levelet kézbesít fejenként egy-egy postás — hárman vannak. Azt is, hogy nincsen ház, ahová valamit ne vinne. Újság, levél, lap, távirat, s általában 50 forinton felüli az az öszszeg, amit egy-egy ház kifizet újságra, havonta. Ezen dolgokon örülni kell. És örülök is. Hol van az a paraszt, aki sajnálta a pénzt újságra? Avagy hol az a szegénység, amikor nem jutott arra pénz — de akár a nemtörődömség is —, hogy bekapcsolódhasson a világ vérkeringésébe, a betűkön keresztül? A harmincas években az utcánkban alig volt három, négy ház, ahová újság járt. Mindezt persze csak úgy, hangosan gondolkodva mondom, idézem, mert most egészen másról van szó. Ahogyan megszűnt a személyes kapcsolat a postással, avagy úgy is mondhatnám, a postaláda is az ur- banizálódág egyik jelensége, ugyanígy tűnt el, nyomtalanul az időben a téli esték jó ízű beszélgetése is. Nem faluzunk. Vagyis, nincsen mondanivalónk egymás számára. Bekapcsoljuk a tévét és ... Pár nappal ezelőtt, élesztgetvén a régi beszélgetések jó ízét, „faluba mentem”, vagyis egyik ismerős családot látogattam meg. Így igaz, ahogyan mondom: éppen hazajöttek a család dolgozó tagjai — négyen —, s bekapcsolták a tévét, és a rádiót! Egyszerre! Micsoda hangzavar! Micsoda őrület a magányosság, a csend ellen! Nem tudjuk elviselni a csendet? Amiben, ha csak engedjük, hogy az agy működjön, s a régen felszedett érzéseket, benyomásokat, hántásokat, örömöket vetíti is vissza a lélekben, ez is valami. Azt is jelentené ez, hogy sem a rádió, sem a tévé nem összekötő végső soron a nagyvilág dolgaival? Vagy, ha azt jelenti, akkor meg... fogalmunk sincs, mi történik a szomszédban, a faluban, milyen gondokkal küzd a harmadik, negyedik szomszéd. Ezzel a ténnyel pedig — most csak nagyon keményen kimondva —, a közösségi érzet halványul el bennünk. A más gondja, öröme, problémája iránti megértés, segítség híján vagyunk, avagy csak a beszélgetés, a gondolataink kicserélése nyomán maradó nagy, benső nyugalom már nem kell? Mennyi mindent von ez maga után! . Azt is például, hogy... nincs kultúrház a faluban, nem igényli senki. Nem hiányzik. Nem hiányzik az, hogy néha leüljünk s beszélgessünk, immár az ur- banizálódás egyik jeleként valamelyik központi helyen, ledobva a munkaruhát, s vele a mindennapok terhét, s a munka után pihentetve, nem is a fizikai létezésünket, de a szellem, a kultúra mennél több befogadására engedve teret. Ennek igénye híján zárt be a mozi is, nem ment senki. Mert még azt megértettem — nem is kellett hozzá magyarázat —, hogy a háború alatt, amikor rendre peregtek a német filmek, vagy nem mentek az emberek, vagy egyszerűen felálltak és kiviharzottak a teremből. Mindezt a fiatalok már nem értik. De azt sem, hogy: most a mozihelyiség átadta helyét egy modern eszpresszónak, és a presszó a régi helyét: egy kocsmának. így aztán a kocsma — hiába nevezik kisvendéglőnek, kocsma az, a szó teljes értelmében — éppen három van a faluban. De legalább itt zajlik az élet, ha nem is a világ. Van pénz, így van ital, s az itallal felfokozott kedv, öröm. Messze kanyarodtam a postástól, a postás várásá- tól? Csak annyira, amennyire összefügg az urbanizáló- dás a tényekkel. Vagyis, ahogyan — nem is párhuzamosan, de a két végtelenbe futó vonal „törvényszerűen” találkozik egymással. Már ha úgy húzzuk azt a két vonalat! Polner Zoltán: Ünnep előtt Felszakadt örömű táj. Asszonyaid kezén fénytörést játszik a szappan pikkelyes habja: zölden gőzölögnek a szárítkozó fák a napban $ a faluk széles teknőiben tisztára mossák az apró házakat s kiteregetnek az országút rézszín drótjára a csillagok alatt. téka A csehszlovákiai magyar próza mestere A csehszlovákiai magyar próza egyik jelentős alakjának, Gál Sándornak válogatott novelláit adta ki a pozsonyi Madách Kiadó, a Szépirodalmi Kiadóval közösen. Gál Sándor költőként indult, hogy aztán 1968-ban megjelent prózai kötetével, a Nem voltam szent cíművel rátaláljon igazi műfajára, a novellára és a kisregényre. A most megjelent Kavicshegyek című kötete összegzése eddigi munkásságának. Az eddig megjelent három no- vellás kötet legszebb darabjait, s az utóbbi két-három év újabb termését fogja egybe. Novelláit a belső rezdülések, finom lélekrajzok éppúgy jellemzik, mint a nagy történelmi sorsfordulókat ábrázoló, keményen őszinte írások a csehszlovákiai magyarság életéről. Talán a kötet legjobban sikerült darabja az Első osztályú magány című elbeszélés, amelyben tömören, drámaian, szinte emberöltőnyi történelmet tud bemutatni. Az első kép: javában tombol a háború, halottat ásnak el egy pajtában, félve az ellenséges golyótól, de a halottat nem golyó ölte meg, hanem a spiritusz. S aztán halottak, akiket eltemetni, majd újra elásni kell, akinkek sem nevét, sem nemzetiségét nem tudjuk, s teszik e szomorú tisztességet a faluban, mint rutinszerű kötelességet, azok, kik megszöktek, kik bújkál- nak, s várják, hogy végre vége legyen. Teszik, de valakit várnak nagyon haza, hogy bűneit számon kérjék tőle. S aki a legnagyobb szá- monkérő, nem éri meg a bűnös hazatértét, de a bűnös meglakol. S amikor már mindenki úgy tudja, végre békesség van, kezdődhet az új élet, elmúltak a viharok, lehet majd tehenet fejni és szántani — katonáik veszik körül a falut, s kilakoltatják, kitelepítik őket „háborús bűneik miatt”. Gál nem kommentál semmit, nem hábo- rog, nem minősít, tényekét közöl — száraz valóságukban. Leírja az eseményeket egymás után, s éppen ebben rejlik nagy drámai ereje. S a magány, amit a szerző érez, az első osztályú vasúti fülke magánya, ahol egyedül van gondolataival, miközben kattognak a kerekek. £í történelem kegyetlen kerekeit bemutató, s a csehszlovákiai magyarság életének nehéz éveit ábrázoló elbeszélései mellett találhatók könnyebb fajsúlyú témák is, kalandosnak nevezhető történetek, melyek fordulatos meseszövésükkel, finom humorukkal nyerik meg az olvasót. Az emberi s a társasélet buktatóit, a helyzetükkel alig törődőket ábrázolja legtöbbször novelláiban Gál. A feleségük-elkergette barátokat a folyó partján horgászva (Tróger Haver), a félszemű, teherbe esett kislányt (Akinek fél szemét kiharapta a kutya), önmagukba tes- pedt, önáltató élethelyzetükben, akik mindig a félmegoldást választják vagy nem választanak semmit. Gál rendkívül finom írói eszközökkel mutatja be ezeket a cselekvésre nem, vagy alig képes embereket, akik saját sorsuk patthelyzetében csak várnak, s végső esetben sem képesek a változtatásra. Gál nem izzó színeket használ, nem katedrálist épít veretes szavakkal, hanem a tespedt- ség, az értelmi, érzelmi sivárság tarthatatlanságát ábrázolja mély humánummal.
