Békés Megyei Népújság, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-29 / 151. szám

1980. június 29., vasárnap o Csák Gyula: rr rr Ő és Ő Az Aurora Körről Avatták a kultúrházat, és ebből az alkalomból bált rendeztek a faluban. A le­gény egykedvűen és kissé unatkozva lézengett a soka- dalomban. Ámbár nagyokat kurjantott olykor, ha isme­rősre talált, vállára vertek neki is, ő is a cimboráknak, de egy perc múltán már nem volt mit mondania, s nem érdekelte, amit neki mondtak. Ki merre dolgo­zik, mennyit keres, hol le­hetne még többet keresni? — és kész. Minden más csak szószaporítás. Fél éve, hogy leszerelt, s akkor gépkocsivezetői képe­sítést és egy táskarádiót ho­zott haza magával, továbbá néhány „beköpést”, amelyek közül főképpen azzal aratott sikert cimborái körében, hogy „olyan nagy, mint egy üzbég versenykecske”. Nem sokáig fogta otthon a hely — városba ment dol­gozni. Munkásszálláson la­kott, most látogatóba jött, s ha már meghirdették ezt a bált, elment megnézni, hogy „milyen itthon a piac”? Sok volt körülötte az is­meretlen fiatal, akik azóta nőttek fel, amióta ő bevo­nult, meg eljárt dolgozni. „Nem való vagyok már ide” — gondolta, és mindinkább idegenkedve figyelte a hul­lámzó sokaságot. Rosszkedve ellenére mosolyognia kellett néha, amikor észrevette, hogy az újonnan eladósor­ba került lányok némelyike bűvölgetni próbálta bocisze­meivel. „Mit akarsz, kis hú­gyos?” — mondta nékik a tekintetével. Sodródott a tömeggel a bálteremben, aztán csupán azért, hogy ne múljék el a nap anélkül — lekért egy lányt. A legcsinosabbat kér­te le mindazok közül, akiket eddig látott, mert hiú ember volt, és ügyelt rá, hogy olyan partnere legyen, akivel „nem lehet lebőgni”. — Hogy mondta a nevét, kedves? — kérdezte leeresz­kedő fölénnyel, s a gyors ütemű zenére szándékoltan lassan lépkedett, hogy kinyil­vánítsa erősebb akaratát. — Eszter — felelte a lány. — Jól táncol — folytatta a beszélgetést a legény. A lány úgy bólintott, mint aki megszokta, és únja az ilyen bókokat. A legény új mondatra készült, de ebben a pillanatban lekérték a lányt. A büfébe ment és grogot rendelt. Korábban féldeci- zett, de most grogot akart. Ezt is katonáéknál tanulta, a felderítőknél, ahol sokszínű társaság préselődött egybe, és sok mindent lehetett tanul­ni. Azóta mindig grogot ivott, ha „feldobott” hangu­latban volt. Megmagyarázta a csaposnak: miképpen ke­verje össze a cukrot, forró vizet, rumot s élvezte, hogy néhány pillanatig az érdek­lődés gyűrűjébe került. Az­tán igyekezett vissza a bál­terembe. Olyan buzgalommal furakodott előre, mintha megállapodott volna valaki­vel, aki visszavárja. A lány még az előbbi fiú­val táncolt, tehát nem kér­hette le. Hirtelen ötlettel nyakon csípett egy közelé­ben bámészkodó ifjút. — Megtennél egy szívessé­get, Kelemen? — Dávid vagyok — felelte a fiú némileg sértetten. — Nahát, én Góliátot csi­nálok belőled. Látod, azt a lányt? Abban a piros ruhá­ban, barna hajjal? Odalépsz hozzá és lekéred. — Nem tudok rokizni. — Akkor keringőt jársz. Ne törődj vele, ott leszek a nyomodban. Előréküldte a fiút, s egy perc múltán ő is a lány mel­lett állt. — Szabad? — hajolt meg diadalmasan, ámde ugyan­ebben a pillanatban másik legény is táncra kérte a lányt, aki hirtelenében nem tudta: miképpen döntsön. — Egy az ízlésünk, pajtás — mondta a katonaviselt gú­nyos mosollyal, aztán kicsi­két félretolta a kakaskodni készülő másik fiatalembert. — Ne légy szomorú. Majd legközelebb... Átkarolta a lányt és eltán­colt vele. — Maga mindig ilyen erő­szakos? — kérdezte a lány. — Nézze, kicsi Eszter, ma­ga körül olyan nagy a for­galom, hogy nem férhetek másképpen a közelébe. ' — Pedig ez magának most nagyon fontos lett... — Nem most lett fontos. Régóta figyelem magát, nem­csak itt a báliban, hanem már korábban is, évek óta követem minden lépését, és csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy ... Megindult a malom. „Nyomta a sódert” a legény. Őrölte az időt és az áldozat ellenállását. Lapátolta a sza­vakat, mint a világ minden udvarló legénye, s csak az a csodálatos, hogy az ilyen tal­mi szótenger hullámcsapá­saitól olyan gydrsan össze­omlik a másik védelmi rend­szere, akár Jerikó falai a harsona hallatára. A leány, távolságot tartva, kicsikét lebiggyesztett ajak­kal hallgatta, olykor azonban feltekintett, s érdeklődéssel figyelte a nékihevült legényt, aki bőségesen sorolta az el­múlt időkben megragadott alkalmakat, hogy ha csupán egy pillanatra is, de meglát­hassa „szíve választottját”. — Csak az az érdekes — mondta a lány —, hogy apu­kámat két hónapja helyezték ide, a vasúthoz. Azelőtt soha nem voltam itt. Hátravetett fejjel nevetett, annyira mulattatta a legény megrökönyödése. — Akkor is igaz, amit mondtam — folytatta a le­gény egy kis szünet után. — Ha nem láttam is, láttam magát. Legalábbis: mindig akartam látni. Ezután pedig egész biztos, hogy mindig akarom látni... Búcsúzásnál sután sikerült a csókja, mert a lány, akár a füst, kiúszott a karjai kö­zül, s igyekezett szigorú tar­tásé két nagynénje után, akik a helyes magaviselet zsandáraiként lépkedtek a helytelenül viháncoló, felhe- vült fiatalság között, az eperfákkal szegélyezett báli utcán. Derengett a hajnal, hűvös­ség borzolgatta a legényt, de konok elszánássai követte az előtte libbenő-pirosló gyö­nyörűséget. Volt egy pilla­nat, amikor hátrafordult a lány, röpkén a legényre né­zett, aki ettől a nézéstől úgy érezte hirtelen, hogy el kel­lene mozdítani egy hegyet, de nem volt hegy az alföldi fa- luban. Az égre nézett, hogy azzal kellene talán valamit kezdeni. Egyszer csak meg­állt, hosszan maga elé né­zett, és azt mondta magának: „Lehet, hogy becsavarod­tam?” Az udvar hátuljánál, a ke­rítésükön mászott be, és egyenesen az istállóba ment. Ott akart ledőlni a hátralevő pár órára, hogy ne zavarja fel szüleit. — Hol a szakramentumban csavarogsz ilyen sokáig?! — szólt rá apja a kút mellől. Már ébren volt, vizet húzott az ellős tehénnek. — Eldumáltuk az időt a haverokkal — dünnyögte a legény, s igyekezett az ólba, hogy ne kelljen apjával vi­tázni. — Eldumáltuk ... Mindjárt reggel lesz... morgott az apa. — Maga fekszik itt a vac­kon? — Ledőlhetsz, ha akarsz. De nem sokáig alhatsz már. Hanyatt feküdt a legény, és nézte a hajnali félho­mályt. Apja halkan csörgött a vödörrel. — Mondja — szólalt meg a legény —, gondolt már ma­ga arra, hogy milyen pocsék dolog az élet? — Jobb lenne, ha bemen­nél. Hűvös van itt. — Hát arra gondolt-e, hogy milyen felséges dolog az élet? — Aludj, mert mindjárt kelned kell. Megy a vona­tod. „Igen — gondolta a legény. — Megy a vonatom. De nem megy már sokáig. Valószínű­leg hazajövök.” — Sóhajtott és a fal felé fordult. Nézte a vékony mészréteg alatt dudo­rodó szalmaszálakat, a fal testének finom erezetét. Só­hajtott és azt mondta: „Ügy látszik, csakugyan becsava­rodtam”. Lehunyta a szemét, és megjelent előtte a bál meg a lány. írt tanulmányt Szemere An­na a Kultúra és Közösség című művelődéselméleti fo­lyóirat 1980/2. számában. A terjedelmes cikk szerzője alapos tájékozódás után ke­reste a választ arra a kér­désre : „van-e általánosabb, a helytörténetin túlmutató jelentősége annak, milyen kultúráiét folyt a század el­ső felében Békéscsabán?” Közli, hogy a válaszkeresés­kor fő forrásmunkaként a kör egyik legjelentősebb szellemi vezéregyéniségének, Südy Ernőnek írásos vissza­emlékezéseit tekintette, de számos, a tárgykörből már előbb megjelent tanulmányt is segítségül hívott, hogy értékelése világosabb és egyértelműbb legyen. Ezek között jelesen említi Fiia­déiul Mihály írását, mely a Békési Élet 1973/3. számában elemezte a kör tevékenysé­gét, valamint Tibori János cikkét, mely a Körös Népe 1963-ban megjelent IV. kö­tetében látott napvilágot, és a kör zenei, irodalmi és képzőművészeti életét tárta fel. Sok helyen hivatkozik Féja Gézára, és Sárhelyi Je­nő kéziratos tanulmányára is, mely a kör krónikáját tartalmazza 1913-tól 1948­ig. Szemere Anna most meg­jelent írása lényegében több­szörösen is igazolja azt a véleményt, melyet jelzett cikkében Filadelfi Mihály fogalmazott meg elsőnek, miszerint: „e kör munkássá­ga megérdemli, hogy ne di­csérjük, hanem értékeljük tevékenységét.” Szemere azonnal meg is jegyzi, hogy nincs szándékában az Auro­rát méltató kegyeletteljes írások és megemlékezések számát gyarapítani, hanem inkább értékelni, megvilágí­tani a kör életének napos és árnyékos oldalait. Ahogyan ezt a szemléletet Filadelfi is mintegy hét esztendővel ezelőtt nézőpontjává emeli, és — idézet Szemere tanul­mányából — „elsőként tesz kísérletet arra, hogy az Au­rorát (íz utókor megszépítő, idealizáló hevülete nélkül mutassa be, hogy szétoszlas­sa azokat a téves nézeteket, amelyek szerint a kör a maga egészében és mindvé­gig baloldali beállítottságú volt, és a leghaladóbb mű­vészet tömeges népszerűsí­tésén fáradozott.” Majd azt is megkérdezi, hogy „miért nem vált a kör 1918—19-ben a forradalmi eszmék szócsö­vévé, a csabai proletariátus harcos szövetségesévé?” Sze­mere egyetlen tényt említ ezzel kapcsolatos kutatásai­ra hivatkozva: igaz, hogy a kör társadalmi összetétele nem kedvezett a forradalmi fejlődésnek, „ám ennél egy sokkal nagyobb erejű tény is magyarázza a kör politi­kai passzivitását: ebben az időszakban elnöke az a Reisz Miksa volt, aki Zsi­linszky Endre háziorvosa­ként az Áchim-perben ha­mis látleletet adott ki klien­se felmentése érdekében.” A tanulmány, melyet a Kultúra és Közösség közöl, izgalmas olvasmány. Tárgyi­lagos és kendőzetlen beve­zetése után hosszasan elemzi az alapkérdést: milyen szo­ciális rétegek szükséglete hívta életre az Aurorát; a kör arculatát, társadalmi hatóerejét hogyan módosí­tották a hivatalos ellenzéki szellemi irányzatok; milyen igények és lehetőségek ala­kították művészi munkáját. Az elemzést a valóság sok­oldalú feltárása jellemzi, a tanulmány kitűnően érzékel­teti a kör életének korszak- váltásait, a belső és külső hatások állandó mozgását, erejük növekvését, csökke­nését; azt, hogy „fénykorá­ban”, a húszas-harmincas években a kör kultúrpoliti­kája hangsúlyozottan az volt, hogy a régi értékeket napról napra új értékekkel gazdagítsa. A Bartókot, Ko­dályt, Móriczot, Tabéry Gé­zát, Tamási Áront, majd Veres Pétert, Illyés Gyulát, Féja Gézát, Darvas Józsefet, Németh Lászlót, Erdei Fe­rencet vendégül látó kör élete-tevékenysége főként ebben a vonulatban emelke­dett helytörténetin túlmu­tató jelentőségűvé. Olvasni róla és még jobban tájéko­zódni, jó alkalom Szemere Anna tanulmánya. Korin Géza: Emlékvers Fölidézem magamat számodra tudd hogy létezem mint verssorokat az idő úgyis kimos belőled Homokba formált arc vagyok elsimulok lassan a szélben arcomra teszed lobodat falatozol a napsütésben Asszony vagy nem bánt idült vágy heveny idegbaj arcomon állsz és nem tudod hogy ez volt egyszer arcom Mélyebbről látlak mint magam és mosolygok... Madár János : Füvek lánya Zeng az erdő, zeng a mező: hajnaltól estig hívogat. Vége sincs a csengő dalnak, a hegyoldal is bólogat. Táncot jár a füvek lánya, ezer bokor menetel. Ha megtanultál gyönyörködni, nem felejted sose el. —sass— Illés László: A győztes Farkas Bertalan űrhajós köszöntése A hegyek magánya között, ha a harang delet köszönt — úgy ért a hír, a pillanat s az éjbe a hajnal szaladt, mikor indult újra a szó, a legelésző-csillámló csillagok alól. Földvilág- haza lett e kicsi ország. Naponta nézem az eget, fegyvert hordoz, békét keres: rügyet csak a lélek fakaszt. Fent van a béklyó, s a nyereg — megszelídült csillagszemek a Te neved tanulják.

Next

/
Oldalképek
Tartalom