Békés Megyei Népújság, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-01 / 101. szám
NÉPÚJSÁG Kőszegi Frigyes: Grisáék Régi történet szerint egy bölcs apa így szólt a fiához: — Vágd fel ezt a gyümölcsöt. Amikor a fia ezt megtette, a bölcs megkérdezte: — Fiam, mit látsz benne? — Magot — felelte a fia. — Vágd fel a magot — szólt az apa. — Fiam, mit látsz a magban? — Nem látok benne semmit! — Butácska vagy, butácska vagy — hajtogatta a bölcs atya —, mert ebben a magban már látnod kellene a zsenge csemetét, amelyből magas és terebélyes fa lesz. * Az ország távoli csücskében, az őrségben — vagy miként akkoriban nevezték, az őrvidéken, az úgynevezett nincstovább földön — jöttem a világra. Aprócska szülőfalumból 1945. április 2-án füstölték ki a szovjet katonák azt a szétzilált német tüzérségi és gyalogsági alakulatmaradványt, amely átgázolva a Rába folyón, a túlparttól tízegynéhány kilométerre tőlünk, a nemes- medvesi erdőbe fészkelődött be. Töpörödött, vályogból döngölt, szalmatetős házikónk faoszlopos tornácáról jó kilátás nyílt a nemesmedvesi tájékra. Tizennégy éves voltam, árgus szemekkel fi- gveltem az eseményeket. Emlékszem, világosan emlékszem, hogy erős, metsző, északnyugati szél fújt, cipőt kellett viselni, jóllehet, a korábbi években március közepén cipőinket leparancsolták a szülők, és csak október elején szabadott újra viselni. így volt ez az olyan nagy családokban, mint a mienk, ahol hat-nyolc gyerek egymástól örökölte a kinőtt lábbeliket, ruhákat. Mondom, erős szél fújt, mint fergeteges mennydörgést hallottuk az ágyúrobajt, a géppuskaropogást Nemesmedves irányából. Apám föl s alá sévesről hozta a szél a kongó harang foszlányait, amely nemcsak nekünk, hanem ország-világnak hirdette: Magyarország felszabadult. Édesanyám egy vesszőből házilag font karosszékben, dunyhába bugyolálva hallgatta a harang kongását. — Szent ég, Gasztonyban tűz van — szólt csendes, puha hangon beteg anyám. Gasztonyt mondott, az is a Rába túlsó partján levő falucska, anyám szülőfaluja. Gasztonyban nem volt tűz. Gasztonyban a templomtoronyban van a harang, zúgását tompítja a kőfal. Ne- mesmedvesen csak fából faragott, ácsolt harangláb van, így messzebbre hallik a harang zúgása... De más, vészjelző hangok is keveredtek a nemesmedvesi harangzúgásba. A falusi kastély udvartartásának képviselői jósolták a vészt, sőt: kilincseltek is a faluban. Hozzánk is eljött egyikük. Ilyesfélét híresztelt: — Pár nap múlva az oroszok bevezetik a csajkarendszert. Vége az egyéni háztartásnak. Mindenki népkonyhán kell hogy étkezzék, és íztelen, szagtalan löttyért csajkával kell majd kondér- hoz járulnia... — Bajosan hiszem — felelte anyám. — Tegnap húslevest, ma megint húslevest küldött az iskolától az orosz tiszt, aki a sírból hozta visz- sza az életemet. Kenyeret is küldött a gyerekeknek, hat karéj kenyeret. Meg melaszt, egy vizeskanna melaszt. — Melaszt? — Igen, melaszt, úgy falják a gyerekek, mint a cukrot. A gróf úr önkéntes „agitátora” — bizonyára meg- érezvén, hogy itt nem sokra megy meséjével — egy „majd meglátjuk” motyogással odébb állt. Jómagam a melasz szón töprengtem, azon, hogy Mosonyi tanár úr szerint a melasz a cukor- gyártás emberi fogyasztásra Lucfenyő? Szegény apámról azt mondták: rossz gazda. Pedig nálánál jobban senki sem tudott gazdálkodni. Igaz, nem a három hold juttatott földön. Élete javát erdőn töltötte: volt favágó, majd a két póniló segítségével faközelítő — a mély erdei szurdokból a kövesútig vontatta a kivágott rönkfákat —, csemetefa-ültető és a növekvő fák féltő gondozója, az erdő szerelmese. Mégis azt tartották róla, hogy rossz gazda, mert nyolc gyermeket nevelt... Valóban: nyolc gyermek nem él meg három hold juttatott földből. Ezért a „rossz gazda” gyermekei, kettő kivételével, az ország más és más tájékán keresték és találták meg a boldogulást. De valamennyien szeretik a lucfenyőt. Közöttük külön becsben tartják azt a nyolc fát, amelynek magját még édesapjuk ültette el cserépben, amelyekből zsenge csemetét nevelt, s amelyek magasba szökően, félkaréjban ölelik körül az ivánci temetőben ápolt sírokat. Azoknak a hősöknek a sírját, akik orosz földről idáig üldözték a hazájukra tört fasisztákat, s akik a nemesmedvesi harangszó előtti órákban lelték hősi halálukat. * Vágréti János: Emlékezés Még mindig az olvasásról tált a tornácon, és nagyokat j alkalmatlan terméke... Töp• .41 (»1«/ i íi ' r/m rf+am Ár iniinnn szippantott a szűzdohányból sodort cigarettájából. Roppant ideges voltam. Nem a front miatt. Anyámat szülési fájdalmak gyötörték, kimerültén, erőtlenül várta a bábaasszonyt, összekulcsolta kezét, imádkozott, enyhülésért esdekelt... Megérkezett a bábaasszony, tette a dolgát, mint előtte oly sok alkalommal. De egyszercsak széttárta a karját, és kijelentette, hogy komplikáció van, itt csak hozzáértő orvos segíthet. Ilyen orvos azonban csak a megyeszékhelyen, szülőházunktól negyvenkét kilométerre volt. Egyébként is: ebben az istenhátamögötti zugban minden asszony úgy szülte meg a gyermekét, hogy jóformán hírét sem hallotta a kórházi szülészetnek. Kórházba csak a vidék mindenható ura, Szigray gróf felesége és néhány pro- tezsáltja jutott el... Se szó, se beszéd, apám felrohant az iskolába, ahol szovjet katonák kvártélyoz- tak, s kisvártatva lóháton érkezett egy háromcsillagos orosz orvossal. Hadd ne részletezzem a történteket. Csupán annyit mondanék, hogy déltől késő éjszakába nyúló élet-halál küzdelem folyt a csipetnyi szobában — időközben még aggregátorral villanyt is vitt a szobába három fiatal szovjet katona —, mert az újszülöttet már nem lehetett megmenteni, de anyámat visszakaptuk az életnek... * Üjjászületés volt ez a szó átvitt és valódi értelmében egyaránt. Harmadnap, vagyis április negyedikén délelőtt elült a fegyverek mennydörgése, a fák susogásába harangszó vegyült, Nemesmedrengtem, és jóízűen falatoztam a melaszt. Akár egy éhenkórász. * Megrajzolni az akkori napok, hetek és hónapok történéseinek portréját: néhány epizód felelevenítésével szinte lehetetlen vállalkozás. Az epizódokat, a mozaikokat viszont bűn volna átengedni a mindinkább fakuló emlékek rostáján. Vajon mi volt fontosabb, nevezetesebb, izgalmasabb az apró őrségi faluban, mint a földosztás? Maroknyi földünk nem volt, apám alkalmi munkából tartotta el népes családját, kivételes helyzetbe kerültünk: három holdat osztottak. Minthogy igavonó állatunk szintén nem volt, valameny- nyiünk nagy örömére — és csakugyan az édesanyám életét megmentő orosz orvos közbenjárására — két, úgynevezett, pónilovat kaptunk szekerestül, felszerszámozva. És mély barázdát szántott — fogalmam sincs róla, «hogy honnan szerzett — az eke. Ez — állítólag — vagy legenda, vagy közhely. Nem érzem annak, akárhányszor is hallom. Tizedmagára kapott három hold földet egy alkalmi munkából éldegélő család, s egyszercsak magának szánt, vet és arat — nem, és csak nem lehet közhely. Millió magyar ember gyötrelmes élménye. Saját élményem. Akik velem együtt tizenegyéves korukig tartósan éhesek voltunk, azok nem tarthatják közhelynek, bárhogy is alakult későbbi életük. Emlékezzetek régi játszótársak a helybeli tanító rigmusaira: Száll a madár ágról ágra Onnan a lucfenyő csúcsára. Töpörödött vályogházunk helyén új otthont építettünk, állami kölcsönnel, népes famíliánk apraja és nagyja szorgos közreműködésével. Százegynéhány ilyen és hasonló vályogház tűnt el a falu „színpadáról”. És ezekkel együtt lassan-lassan eltűnt a nincstelen szegénység minden kiszolgáltatottságával, tudatlanságával, megalázó szolgaiságával, nyomasztó reménytelenségeivel, babonáival. Csak az idősebbek emlékezete tudja felidézni a rongyos kétkezi napszámosokat, a vándorló koldusokat, az egykori falubolondokat, a teknővájó cigányok hajdani tanyáit, a javasasz- szonyokat, akik mind keserű jelképei voltak az 1945 áprilisában halálra ítélt régi rendnek és társadalomnak. Anyám ül az új ház teraszán. Nézem a kezeit, rajta a bütyköket. „Január, február, március, április...” Nemesmedvesen harminc- ötödször kondult meg a harang. Ugyanennyi évgyűrű van a szovjet hősök sírdombjait őrző lucfenyőkön. Az emlékezés évgyűrűi... A sírdombokat kisdiákok, úttörők gondozzák. Díszőrséget állnak körülöttük, és virággal takarják be valamennyit. A lucfenyőket tobozok ékesítik. Bennük ezer és ezer apró fenyőmag. — Mit láttok a fenyőmagban? — kérdezném az úttörőket. Bizonyosan kórusban felelnék : — Csemetét, amelyből ily sudár lucfenyő lesz majd. A falu neveket akart a sírok fejfájára vésni. De a hősök zubbonyában nemigen volt más, csak egy szeletke papír, egy tábori lap, vagy egy fakó írás: „Szeretett fiam, Grisa!.. Hogy ki volt Grisa és Szása, Iván és Sztyepán, senki sem tudta megmondani. Battonyánál léptek magyar földre, és nem érhették meg a nemesmedvesi harangszót. Manapság is, amikor az átlagéletkor jelentősen meghosszabbodott, milyen kevés az az idő, ami a születéstől a halálig tart. Az egyes ember élete. Mert mi is az a — jó esetben — hetvennyolcvan év? Akárhogy is vesszük, csak egy pillanat beágyazódva évmilliók közé. Ám nekünk: minden. S mióta ember él a földön, a maga korában és a maga eszközeivel épp ezért igyekezett létét kitágítani és meghosszabbítani. Gyermekei és azok utódai által átörökíteni magát, megteremtve ezzel a folyamatosságot, a továbbélést. Az élet kitágítása viszont a világ mind alaposabb megismerése; a múlt a jelen, sőt a jövő birtoklására irányul. Arra, hogy a megtudhatóból egyre többet tudjon meg. De egy másik vágy is munkál szüntelen: az, hogy az egyén az egyszeri életén belül megsokszorozza magát. Gondolatban és érzelmileg számtalan más életet éljen végig, s ezáltal annyi embernek képzelje és érezze magát, ahányat megismer, ahánynak a sorsát végigkíséri. A népek mitológiái, a bibliai történetek, az ókori eposzok és tragédiák a kezdet, vagy legalábbis ezt hisszük, mert lehetnek — sőt, biztos vannak is — ezeknél ősibb dolgok is. De bárhogy is van, mesz- szire nyúlik, és mélyen az időbe az, amit a könyvnyomtatás óta nem csak p kiváltságosok mondhatnak magukénak, hanem az évszázadokkal egyre több ember. Nálunk ma már mindenki, aki az olvasást kedveli, vagyis a könyvet. * * * legkisebb, aki semmitől sem rettenve küzd és nyeri el a királylány kezét. A népmesék okos és furfangos szegénye, aki győz a gazdag ostobaságon: s mindig a jó, aki minden rossz ellenében is elnyeri a jutalmát. Hány és hány élet csak a mesék világából, amelyet átél, s amelynek szereplői beépülnek személyiségébe. Aztán jönnek sorban az ifjúsági regények halhatatlan alakjai, akikkel száz kalandon át bejárja a világot, hazáját és a földrészeket. Sajátja lesz az édes grund, s ott bujkál a füvészkert fái, bokrai közt a kis Nemecsek- kel; de ott van a debreceni öreg kollégiumban is, mint Nyilas Misi, akivel együtt szenvedi végig a keserű csalódást és megaláztatást. És ki ne bújt volna Bomemisz- sza Gergely vagy Vicuska bőrébe, hogy az egriekkel együtt védje a várat a törökkel szemben? És Tom Sawyer meg Huckleberry? Akik által a Mississippi saját hatalmas folyamunkká lett, és otthonos tanyánk minden titkával együtt. S a dzsungelt is együtt jártuk Mauglival, s vele mondtuk a várázsigét: egy vérből valók vagyunk te meg én. És Verne Gyula örökifjú hőseivel? Nemcsak 80 nap alatt utaztuk körbe a földet, de a tenger mélyétől a csillagokig száguldottunk. Eszmélő életét a gyermek már mesével kezdi; először hallgatja önfeledten, majd maga betűzi ki a könyvekből. S ahogy halad előre, egyre többet és többet ismer meg, és lesz ő maga az egész mesevilág hőseinek megtestesítője. Hófehérke, Csipkerózsika, Hamupipőke, vagy a három fiú közül a Soss Ervin: Intés önmagamhoz testvérem járj szerencsével reggel nyolctól reggel nyolcig küzdj meg a füstszinü éggel süllyedj a hínárba torkig testvérem járj szerencsével s ha fényesednek a házak öröm jön alkonyi széllel és pusztul már az alázat testvérem jár) szerencsével lássák csak ott azt a jelet tükrös szemeidben égjen robbanjon szét a felelet Copperfield Dávid gyermekkorunkból a felnőtti létbe kísér át, ahol újabb és újabb regényalakok várnak, s maradnak velünk késő öregségünkig. A magyar és világirodalomból egyaránt. Jókai emberfeletti hősei is mi magunk vagyunk, akár a Háború és béke Natasája, Andrej hercege vagy Bezu- hovja. Vagy az egész Rosz- tov család. És még számtalan szereplője ennek a szinte egész emberi világot felölelő könyvnek, amelynek egyes epizódjai olyan emlékké válnak bennünk, mintha valóban velünk történtek volna meg. A legnagyobb mélységeket is bejárjuk olvasás közben; Tolsztojnál maradva, például a Feltámadásban vagy Dosztojevszkijnél a Bűn és bűnhődés- ben. Vagy a Félkegyelmű krisztusi jóságú hercegével. És hol vannak még csak az orosz klasszikusok közül a többiek, és hol a múlt és jelen regényeinek számtalan alakja a hazai és a világirodalomból ? Ki győzné itt most fölsorolni mindazt, aki kilépett olvasás közben a könyvből, mellénk szegődött, és velünk is maradt. Emlegetjük, idézzük, fölelevenítjük. Ügy gondolunk rá — ha nem is történelmi személy volt —, mint aki élt. Mert élt is, és él is, vélünk és bennünk. S ha újból elővesszük a könyvet, esetleg többször elolvassuk, mindig mélyül az élmény, ugyanakkor újabb — addig talán észre sem vett — dolgokra figyelünk föl. Rejtett gondolatokat és összefüggéseket is fölfogunk, felismerünk, s még többet tudunk meg az írói és az emberi világról. Az olvasás adta sokféle gyönyörűségből kettő különösen elemi hatású. Ha először olvasunk egy könyvet, s ha többször vesz- szük kézbe. Mindkettőnek külön varázsa van. És egyiket sem pótolja semmi. Először olvasni egy igazi könyvet, akár az első szerelem: megismételhetetlen hatású. Izgalmas felfedezés. Az újra- olvasás pedig az érzelmek elmélyüléséhez hasonlatos. Mindkettő az emberi élet nagy csodája. Vass Márta » i Vágréti János: Várakozás
