Békés Megyei Népújság, 1980. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-13 / 86. szám

o

Interjú-helyett

Találkozás Illyés Gyulával

Sose tartottam magam jó fényképésznek. Semmilyennek se. Mégis különös élvezetet jelent számomra, amikor kuckóm mélyére húzódva fotósszenvedélyemnek hódolok. A derengő homályban elővánszorgó képek mindig többet mondanak nekem a valóságról, mint ahogy azt a lencsék, fényérzékeny lemezek és saját fotósügyetlenségem rögzíteni képes. Emlékek mélységei tárulkoznak elő a félrebillent körvonalakról is, a tárgyak lefényképezhető arcán túl visszaidézve azokat a hangulatokat, amelyek a masina kattintgatása idején körülvettek.

Amikor emlékezetem kamráiból az Illyés Gyulával történt találkozás hangulat- kockáit hívom elő, óhatatlanul is csetlő-botló fotósbuz- gólkodásom órái jutnak eszembe. Pedig ha az utóbbi időben valami feladatot komolyan vettem, az bizony az Illyés Gyulával való interjú elkészítése volt. Lényem teljes energiájával, valóságkemény színekkel, röntgen- sugarakkal, lézerrel kívántam megrajzolni a portrét, a mélységeket megbolygatót, távlatokra nézőt. Ám ahogy gondolataim vetítővásznára végigpergetem a nyersanyagot, elszómorodom. Nem ilyen képeket akartam. A lélek, a bölcs tapasztalás rejtelmeire . kaput nyitó kérdések el sem hangzottak, s a szépen sorjázó tiszta felvételek helyett szaggatott, ki sem bontakozó lett a portré. Elkeseredésemből a7 a felismerés térített a valóra, hogy talán nem is csak a magam ügyefogyottsága hibáztatható. Talán korunk mozijának sajátja, hogy néha túlégetett a film, máskor döccenőkkel, bakugrásokkal tarkított az előadás. Ki tudja?

El nem hárítva magamról a felelősséget, amiért nem szabályos interjút kerekítek Illyés Gyulával, megkérem a kedves Olvasót, közösen „hívjuk elő” egy tavaszi nap filmtekercseit úgy, hogy a tapasztalatokat mindenki egészítse ki saját gondolataival, emlékekkel, véleményével.

Nézzük tehát az első képet, amely azt mutatja, amint egy macskaköves kaptatón igyekszem ,a budai hegyek egyik szelíd magaslatára. Illyés Gyula otthonába visz az út. Egy-egy szusz- szanásnyi pihenő idején átsuhan rajtam, hogy há irodalmunk nagy öregével találkozhatok, s kötélnek áll egy költészetnapi interjúra, bizony a József Attilával való kapcsolata felé igyekszem majd terelni a beszélgetést. Idén lenne 75 éves József Attila. akihez — munkásságuk avantgarde korszakában — alkotói barátsággal kötődött Illyés Gyula. Erről a barátságról szólva próbálom majd elkezdeni a beszélgetést.

Ha a népmesék vad oroszlánjai vagy szilaj medvéi őriznék Illyés Gyula otthonát, bizonyára könnyebb lenne a bebocsájtatás, mint így, hiszen most szelíd női akaratok vigyázzák ,a költőt. Kerítéséhez érve egy, a családtagok biztonságával szorgoskodó fiatal nőt köszöntök, mondván kit keresek.

— Megbeszélték a találkozást? — kérdi.

Mondom, hogy nem jeleztem az érkezésem, de Békés megyéből jöttem, és boldog lennék, ha nem hiáb.a kopogtatok.

— Nehéz ügy — mondja a házbeliek hölgytagja, de beenged a kapun, sőt szószólóm is lesz a következő stációnál. A ház ajtaja előtt topogva hallom, hogy oda- ben női beszélgetés zajlik. Aztán megjelenik a7 ajtóban a feleség: Flóra asszony. Pici, törékeny, kedves, tiszta. Tehát szép. Érdeklődik, mi járatban vagyok. Neki már azt is elárulom, hogy szeretnék Illyés Gyulával költészetnapi beszélgetést készíteni a Békés megyei Népújság részére.

— Jaj ,az nagyon bajos les? — mondja, de beenged a házba. — Tudja a férjem sokat „nyilatkozott” mostanában, meg aztán volt is néhány kellemetlenségünk ez ügyben. Hál’ Istennek olyan lendülettel dolgozik, hogy érthető, ha nem szívesen zökken ki a munkájából.

Mondom, milyen kár, hiszen a személyes élményen tű) a lapnak is fontos lenne a költővel váló találkozás. Az olvasók széles tábora figyeli Békés megyében is Illyés Gyula szavát.

— Mi is szívesen, gondolunk a viharsarki tájra — mondja Flóra asszony. — A harmincas évek végén Doboz községben egy felmérést végeztem a rosszul táplált falusi gyerekek körében. Gyula ezt meg is írta a Lélek és kenyér című munkájában. A Várszínháznak készült darabok és a színházi munka miatt Békés megyében töltött idő is különleges szellemi izgalmat jelentettek életünkben. Tudja, nem akarom, hogy üres kézzel menjen el, szólok a férjemnek, de nagyon kérem, ne sokáig beszélgessenek. Gyulát hamar elfárasztják a látogatók, és bár ő nem szól róla, de a szíve is sokat rakoncátlan- kodik.

(Drága Flóra asszony! Hogyan fér meg egy törékeny emberben ennyi csöndes energia, ilyen természetadta finomság? Minden nő büszke lenne, ha olyan múlhatatlanul szép versekre tudta volna ihletni József Attilát, mint azt Flóra tette. Társa lehet irodalmunk mai nagy egyéniségének, s csak úgy „mellékesen” egyetemi tanárként oktatta a pedagógusok nemzedékeit. Vajon szü- letik-e írástudó, aki gondolatokká formálja e nagyszerű ember értékeit? Aligha. Azt hiszem, Flóra tiltakozna legjobban, h,a személyével foglalkoznának. Ezúton kérem, hogy e zárójelbe tett sorokat ne vegye tolakodó hízelgésnek.)

Darab idő múltán nyílik az ajtó, Flóra asszony érkezik ismét, kezében papírhalmaz.

— Mindjárt jön. Amit délelőtt „termelt” ideadta, majd legépelem. Egyébként nem túlzottan szeretek gépelni, de a férjem munkáit nagy örömmel tisztázom. Mindig együtt dolgozunk.

Boldog emberek.

Szinte észre sem veszem, amikor Illyés Gyula toppan közénk. Energikus lényéből, határozott kézfogásából bizony senki meg nem mondaná, hogy két év híján any- nyi idős, mint ez az évszázad.

— Mi járatban errefelé? — kérdi, miközben hellyel kínál.

(Most ne hagyj el fürge találékonyság! Azt ugye nem mondhatom, hogy interjút szeretnék készíteni, mert az itt tabu. Miközben — nagyon őszintén! — arról dadogok, hogy mennyire örülök a találkozásnak, eszembe jut, hogy a közelmúltban láttam őt a televízióban amint a ha- zafiságról beszélt. Igen, Illyés Gyula neve számomra szorosan Kötődik a magyarság sorskérdéseivel. Persze, nem új dolog ez mifelénk, hiszen Zrínyi óta — Petőfin, Adyn,

József Attilán át — gyakran megesett, hogy alkalmanként költőink mondták ki a nemzet legfontosabb kérdéseit. Most Illyés Gyulán a sor, s ő csodálatra méltó erővel vállalja küldetését. Erről kell kérdeznem! Hogyan bírja hittel, energiával.) Elmosolyodik.

— Nem egyetlen ,ember dolga a hazafiság, még csak nem is keveseké — mondja. — Egy hang vagyok csupán a kórusban, még akkor is, ha néha úgy tűnik, hogy én mondom ki a magyarság égető gondjait. Évtizedeken át szinte tilos volt arról beszélni, hogy magyarok vagyunk. Hamis bűntudatokat harsogtak mindenfelé, hogy mi maradtunk Hitler utolsó csatlósai, meg hogy Magyar- ország volt Európában a fasizmus első melegágya. így aztán a történelem mostohái — magyarok — egyáltalán örülhettünk, ha megbocsátottak nekünk. Közben pedig világszerte megindult egy folyamat, amely a népek nemzeti sajátosságait hangsúlyozza, és szerencsére ezek a hangok eljutottak hozzánk is. Magam részéről derűlátó vagyok, ha a nemzet jövőjéről van szó, mert úgy hiszem, hogy a vallási megbékéléshez hasonlóan a népek közötti ellentétek is el fognak csendesedni. Emlékezzünk csak: hajdanán népek dőltek egymásnak vallási ellentéteik miatt — vagy azok ürügyén. Csöppet sem volt szelídebb az egyének vallási üldözése, amely az inkvizícióban csúcsosodott. S ahogy elültek a vallási háborúskodások, úgy fog véget érni a népek közötti harcias véleménykülönbség is. Persze, addig még nagyon sokat kell tenni mindnyájunknak. És mivel a magya.r anyanyelv a legszétszórtabb egész Európában, • kézenfekvő, hogy az íróknak-költőknek különös feladat jut osztályrészül. Mindenekelőtt a fogalmak körüli zűrzavar tisztázása: a nép, a nemzet, a hazafiság, a nacionalizmus és más kategóriák pontos meghatározása. Ezekről már számos helyen elmondtam a mondandón). Gondolom, nem is erre kíváncsi. Tényleg, mi járatban is van nálam?

(Immár nem kerülgethetem, el kell mondanom jövetelem célját. Ám a házigazda amilyen szívélyes volt eddig, most hirtelen olyan hűvösre vált a hangja.)

— Ne haragudjon, ha hiába fáradt, de megfogadtam, hogy nem nyilatkozom.

(Úgy látszik, valami szomorú kétségbeesés tükröződhet az arcomon, mert Illyés Gyula kissé megenyhülve folytatja.)

— Elmondtam már mindent, ami az újságolvasókat érdekelheti. S ha gondolja, tanulmányozza át ezeket a nyilatkozatokat, és írja meg úgy, mintha személyesen válaszoltam volna kérdéseire.

(Egy pillanat alatt végigfut rajtam, hogy részemről ez tisztességtelen munka lenne. Persze, hogy „készültem” Illyés Gyulából, mégis jobb lenne tőle személyesen hallani a válaszokat. Például a Békés megyéhez való kötődését. Tudom, anyai ágon Gyulaváriból származnak az ősei, a Várszínházban bemutatott Dániel az övéi között című darab írására is egy

Békésben templomot építő őse ihlette a költőt. Annak idején e darab írói tiszteletdíját felajánlotta Gyulavári idős embereinek: egy kis

nyugdíj-kiegészítésre, ebéd utáni pohár sörre, finomabb cukorkára osszák szét közöttük. Milyen jó lenne most hallani erről a tettéről. Flóra asszony szeméből is látom? reménytelen volna a kérdez- getés. Ám ha már szemben ül velem egy nagy írói nemzedék utolsó mohikánja, aki Babitstól Déry Tiborig tenyerében őrzi jeles alkotótársainak keze rfielegét, bizony megkérdem tőle, milyennek látja a mostani nemzedéket.)

Illyés Gyula enged a szelíd erőszaknak, és válaszol kérdésemre:

— A nemzedékek egymásra épülve, az előző korok eredményeire és hibáinak tanulságaira rétegződve váltják egymást. Vonatkozik ez a művészekre és az élet más területein dolgozó emberekre egyaránt. A világ milliónyi hatásától — a történelemtől — függően pergetjük életünket, próbáljuk megvalósítani elképzeléseinket. Ami a magyar irodalom jelenlegi „nemzedékét” illeti, számomra elszomorító a kép. Nem az egyéneket akarom megbántani, mert zömmel jó szándékú és ami a lényeg: tisztességes toliforgatók alkotják e tábort. Egyetlen mulasztásuk, hogy elfelejtették a kor lényeges mondanivalóit formába önteni, és sajnos még azt se tették, hogy jelentős műveket alkottak volna akár téves gondolatokból is. Mert ez utóbbira is volt már példa a világirodalomban. Nálunk ma minden lehetőség megvan egy jelentős írói generáció kialakulásához, s hogy ez nem jött létre, nem keserít el, mert hitem szerint a nagy témák, mint például a magyarság összességének a sorsa, akár búvópatakként is előtűnhetnek, megvárva a bozzá kellő tisztelettel és tehetséggel közeledő alkotókat.

(Milyen jó is lenne, ha táskámban egy magnetofon rögzítené a hangokat. Papírt- tollat se vehetek elő, mert megzavarnám e bocsánatos csapdába csalt „nyilatkozót”, így csak emlékezetem lapjaira kell vésni az elém hulló szavakat. Sajnos ezt se sokáig tehetem, mert immár végérvényesen befejezzük a beszélgetést.)

Búcsúzáskor átvillan rajtam, hogy szívem szerint el sem köszönhetek Flóra asz- szonytól. Remélem, így is megérezté, hogy tiszta szívből mondtam köszönetét kedvességéért.

Illyés Gyula kísér ki a kapun, s amíg a parányi kerten átballagunk, szándékosan lassítom a lépést, hogy tovább örülhessek jelenlétének.

— Nagyon szép innen a város. A főváros. Most mégis egy írása jutott eszembe, amelynek az Előre a provincializmus felé címet adta ...

Ismét elmosolyodik.

— Nagy ravasz kelmed édes barátom — mondja. — Most meg a fővárosról és a vidékről való véleményem akarja kiprovokálni. Nos, ha az eddigi beszélgetésünkből megjegyzett valamit, hozzá- veheti, hogy meggyőződésem szerint idő kérdése csupán, amíg megszűnik a főváros és a vidék közti különbség. Egészségtelen ugyanis, hogy egyetlen településen sűrűsödjék az ország lakosságának ötödrésze. Azt pedig nevetséges hinni, hogy ahol a legtöbb sínpár egybefut, ott találhatók legnagyobb számban az alkotó emberkoponyák. Sajnos olyan kis ország vagyunk, hogy jó közlekedési viszonyok mellett egyetlen nagy város képére formálódhat a hazánk. Ami pedig a művészeti, s így az irodalmi életet illeti, bizony a főváros nagyon is vitatható elsőbbsége se alakulhatott volna ki, ha nem kap folytonos utánpótlást, vérfrissítést a provinciák felől. Külön beszélgetés tárgya lehetne, hogy miért éppen innen, Budáról mondom mindezt, ahol valóban szép kilátás nyílik a városra. Ám ezt a beszélgetést halasszuk későbbre.

Andódy Tibor

1980. április 13., vasárnap

Költészet napja, 1980

Bónus István:

Látomás

Nem -fog ki rajta hat szál deszka,

Néhány marék föld, se a halál:

Jön anyám a tavaszi porban,

A régi dűlőn hazatalál.

Tenyerén kiscsirkét melenget,

Rózsaszirmot vasal a kertben. —

Hangja, mint a méhek zenéje,

S halk lépte is hallik a csendben.

Fényesség lett ő, nem zordon árnyék!

Akár a nap: melegít, ragyog,

Érzik őt, s felé hunyorognak Kertünkben a szelíd állatok.

Pardi Anna:

Nagy László temetésén

Mint molekuláris láncot a természet, s önéletrajzírást a szemfedő, elejti a fény, el mindörökre.

*

Mint kóbor estén a pillanatokba

akadt ing,

szalagok ölelik;

a haj sámáni enyészete

még lobog, még int,

még őriz tizenhat éves korából

egy simítást,

egy randevú előttit,

s a kék foltokban vegyrontott tinta

még egyre ír, még ódába önti

összes gyönyörűségeit.

*

Már életében is az állapotok ,

megtarthatatlanságába ütközött.

De még volt kegyelem, pusztán a világ átélhetőségéből. De most oly védtelen, mint a messzi erdők tőrébe tévedő gyanútlan tigrisléptek.

*

Emberfelejtő a természet.

Csak az emberek nem felejtik el egymást.

Ügy égnek egymás szívében, mint halhatatlan fokozás, a föld porában a magasztos után.

*

Egy zászlóra rajzold rá vérét, ha már nem folyik sehová, és bocsásd el, bocsásd,

ha már tehetetlenséged nem bocsáthatod el sehová; benned él, benned kering, elemészt, megtalál —

juss vissza

a városközpontba legalább

Újházy László:

Csak kezem őrzi már

búcsúzásunk hulló pillanatát.

Hallgat most az enyészet.

Szólnak a szélfurulyák.

Színesedik a fák levele-ága, éjeim harmatát aranyra váltja.

Bogozódik az élet évről évre, vöröslik a házak paprikafüzére,

s ropog, ropog a reggel jászla.

Döngeti a Nap arany bikája.

Papp László:

A hadvezér

Stromfeld Aurél

Az ellenség már a Tiszánál 'állott,

S végveszélyben a munkáshatalom.

„Eltiporni e szép új világot?

— így döntött — Nem! Ezt én nem hagyhatom!"

Vérző kis ország munkásseregével Higgadtan-bölcsen csatasorba állt: Villámgyorsan és vaskézzel, keményen űzte az Ellent, védte a Hazát.

Ki volt akkor ő? Büszke ámulattal, Förgeteges, nagy roham után Egy katonája mondotta ki róla,

Tábortűznél, úgy éjfél után:

Nagy taktikák, győzelem tudója,

Tizenkilenc bátor Bem apója.

A költészet napja alkalmából közölt verseinket az Űj Aurora gondozásában megjelent „A mért idő” című antológiából tettük közzé.