Békés Megyei Népújság, 1980. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-20 / 92. szám
1980, április 20-, vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Andrej Platonov: A vászoning Ruzicskay György: A nép elindul A háború alatt történt. Kórházban feküdtem, egy falusi ház tágas szobájában, a ház pedig a tóparton állt, Minszk közelében. ' Mellettem egy sebesült harckocsizó feküdt, Iván Firszovics Szilin törzsőrmester. Mellét ütötte át a golyó; úgy rémlett neki, hogy a külső levegő a seben keresztül egészen a szivéig hatol, és Szilin állandóan didergett. Az első napokban a láztól félrebeszélt, vagy ájultan szender- gett, hozzám nemigen szólt. Csak egyet kérdezett: honnan vagyok és hová valósi — majd elhallgatott. Bizonyára meg akarta tudni, nem vagyok-e a földije, a távoli rokona. Ezt arra az esetre kellett tudnia, ha meghal, hogy én hazatérve beszéljek róla a családtagjainak és a szeretteinek. Én azonban Szilintől messze-tá- vol születtem. — Nem, te vagy jó! — sóhajtott Szilin. — Nem vagyok jó — mondtam. Egy hét múlva Iván Firszovics jobban lett; köny- nyebben lélegzett, arcáról eltűnt a halálos sápadtság. Most már jobban hasonlított önmagához, és láttam az életerőtől felcsillanó szürke szemét, a megnyerő, himlő- helyes, széles arcát, amely olyan lágy volt, akár a felszántott föld. — Nem alszol? — kérdezte. — Nem. Miért? — Csak. Semmi kedvem meghalni. — Nem is fogunk meghalni. — Meghalni meghalunk — felelte Iván Szilin —, már hogyne? Csak nem mostanában. — Hát aztán! — válaszoltam. — Ha nem mostanában — az nem baj. — Baj! Miért ne volna baj! — mondta Szilin. — Én sohasem akarok meghalni! Ha száz évig élek — akkor se lesz kedvem, meg neked .se! — Százhatvan éves koromban talán kedvem szoty- tyan. — Mesebeszéd. Megint hosszabbítást kérnél, megint számlálnád a cseppeket vagy az érverésedet. — Ki tudja ... — Hogyhogy ki tudja? — Iván Firszovics megharagudott. — Hát én tudom! Nekem az anyám, az; édesanyám megtiltotta, hogy valaha is meghaljak! És mi minden történt velem — másvalakiből már régen elszállt volna a lélek, és belőlem is majdnem — hányszor véreztem el már szinte teljesen, de legvégül mégis összeszedtem azt, ami belőlem megmaradt, haragra gerjedtem, féltőn vigyáztam arra az egyetlen éltető vér- cseppre — és attól megint átmelegedtem, lélegzethez jutottam. És lám, élek és élni fogok, bár keresztül-kasul átjárt a golyó, két lyukat hagyott a tüdőmben, nehéz a lélegzetem, fázom ... És Szilin elmesélte az életét, hogy mi történt vele. — Attól a reggeltől fogva emlékszem az életemre, amikor anyámhoz simulva, felébredtem. Mindig az anyám mellett aludtam, szobánkban vaságy volt és faasztal meg két zsámoly. Apám nem élt, régen meghalt, egyáltalán nem emlékszem rá. Anyámmal ketten maradtunk a világon, úgy vágtunk neki az életnek. Ez még a forradalom előtt volt. Olyan szegényen éltünk, amilyent ma csak álmában lát az ember ... semmink se volt, semmiből se elegendő — se kenyér, se krumpli, se téli tüzelő, se petróleum a világításhoz, se ruhanemű, és a házigazda ki akart dobni a szobából, mert anyám nem tudott fizetni érte havi egy rubelt. Anyám napszámba járt, és mindenféle munkát elvégzett, amivel megbízták: fehérneműt mosott, padlót súrolt, fát hasogatott, haldoklók mellett virrasztóit, mint most mimellet- tünk... Mindent elvállalt, csak táplálni tudjon engem valamivel, csak felneveljen, ő pedig aztán meghalhat. Hát, lehetett is élni abban a gonosz életben! Mérgelődni kellett, haragra gyűlni az egész népnek — ez meg is történt később, akkor meg csak kínlódtunk... De hát folyton másról mesélek! A szivemről akarok mesélni neked, hogy mit érzett. Sokat nem beszélhetek, kifogy belőlem a szusz... A koplalástól lassan nőttem, sokáig kicsi maradtam. Emlékszem, hogyan bánkódtam, amikor anyám dolgozni ment; estéig búslakodtam utána és sírtam. És bárhol » voltam is, mindig mielőbb hazaszaladtam — egykori pajtásaimmal is rövid ideig játszottam, eluntam magam, kenyérért mentem a boltba, visszafelé is futottam, egyetlen darabkát se csíptem le a kenyérből, az egészet épségben vittem haza. Este pedig boldog voltam. Anyám lefektetett aludni, és ö maga is mellém feküdt; mindig fáradt volt, nem tudott mellettem ülni és beszélgetni. És én aludtam, anyámhoz simulva, édesen aludtam, ez volt az én időm. Senkim, semmim nem volt a világon, minden idegen körülöttünk, egyetlen játékszerem sem akadt; emlékszem valamilyen üres hólyagra, amelyet az udvarban találtam, meg egy lerágott, törött fakanálra — nem játszottam velük, hajiem a kezemben tartottam, ide-oda rakosgattam, és gondolkodtam valamin. Csak az egyetlen édesanyám létezett. Én hozzásimultam, csókoltam a testén levő inget, és simogattam az ingét, egész életemben emlékszem a meleg szagára, ez a szag nekem a legtisztább, legkellemesebb illat ■ ■ ■ Te bizonyára nem érted ezt? — Nem — feleltem. — Az én anyám meghalt a születésemkor, semmit se tudok róla, apámra se emlékszem. — Rossz. Rossz neked! — mondta Iván Firszovics. — Aki nem emlékszik se apjára, se anyjára, abból jó katona is ritkán lesz; megfigyeltem én ezt. A katona sebesült, beteg melle zihált, majd újra az életéről kezdett beszélni. — Reggel anyám korán kelt, én meg az ingébe kapaszkodtam, nem engedtem el magamtól. Anyám sajnált, és hogy ne hiányozzon nekem annyira, amikor nincs otthon, odaadta a testén viselt ingét, az pedig egy volt. És amikor féltem vagy unatkoztam, magamhoz szorítottam az anyai inget, és csókolgattam — akkor szinte magam mellett éreztem az anyámat és megkönnyebbültem. Anyám inge vászonból készült, s akármennyit nyűt- tem is, mégis ép maradt. ■. — Nem sokkal az Októberi Forradalom előtt, amikor kilenc-tíz éves lehettem, anyám meghalt. Tüdőgyulladást kapott: meleg ruhája nem volt, a szeptember pedig hideg, és meghalt. Halála előtt búslakodott és csókolgatott engem — állandóan amiatt félt, hogy egyedül hagy a világon, félt, hogy eltipornak az emberek, hogy nélküle elpusztulok, és senki észre se vesz. Halálos ágyán meghagyta nekem, hogy éljek. Átölelt, másik karját pedig, mintha védene, ráemelte valakire — csakhogy a karja mindjárt lehanyatlott a gyöngeségtől. — Te meg élj, csak élj — ne félj! — mondogatta nekem. — Verd meg azt, aki megüt. Sokáig élj helyettem, mindannyiunkért, ne halj meg soha, én szeretlek. — Befordult a fal felé, és mérgesen halt meg; bizonyára tudta, hogy erőszakkal vették el az életét, én azonban akkor semmit sem tudtam erről, csupán megjegyeztem az egészet, ahogy történt. És azóta, amíg csak élek, magamnál tartom az én szegény halott, örök anyám vászoningét. Az ing már csaknem szétmállott, mégis egy darabban van, és én mindig benne érzem anyámat, benne őrződik meg számomra ... Anyám nélkül bizonyára elpusztultam, régen meghaltam volna, de akkor jött Lenin a világba, kitört a forradalom. Fiúból legénnyé serdültem, megtanultam érteni az életet. Lenin nekem, apátlan-anyátlan árvának, apám és anyám lett, és távolról éreztem, hogy szüksége van rám — énrám, aki senkinek se kellettem, és akit magára hagytak — odaadtam neki az egész szivemet, odaadtam örökre — a sírig, és azon túl is. Mit tett az anyám; meghalt, de nekem meghagyta, hogy éljek, és nagyon éljek, éljek haraggal, a gonosz ellenére. De hogy miért kellett élnem — ezt anyám nem mondta meg. Ezt Lenin mondta meg nekem, és akkor, kora ifjúságomban, gyúlt ki a szívem, született bennem a gondolat, és boldog lettem ... Hallgasd csak tovább. Ha tudni akarod, Leninben mintha újra feltámadt mvolna számomra az anyám, és ő nekem több, mint az anyám — hiszen anyám csak szerencsétlen asszony, rabszolgasorban elpusztult mártír volt, de Lenin! — tudod-e, ki volt és kicsoda Lenin? — Tudom — feleltem. — Nem tudod! — jelentette ki Iván Szilin. — És én éltem, éltem, és egyre szabadabb lett a levegő az élethez, mint mindenkinek a mi munkásországunkban ... Nagy ritkán pedig elővettem anyám régi vászoningét, és csókolgattam, és olyankor tűzként járt át az emlékezés fájdalma; de éreztem, hogy anyám mintha egyre távolabb volna, évről évre mind messzebbre ment tőlem, én azonban még láttam az emlékezetemben; ő nem tudott maga mellett, és elégedett volt, hogy élek, mint azt meghagyta, de én megértettem, hogy mihelyt ő nagyon messzire tűnik, mikor már nem látom az emlékezetemben, akkor magam is meghalok, csakhogy ez nem lesz egyhamar, talán sohasem lesz, merthogy a halott anyák is szeretnek minket: s ő megint közelebb kerül hozzám ... A háború alatt anyám ingét a mellemen, a zubbonyom alatt őriztem; csak most van a párnám alatt... Te nem is tudod, nem érted meg, milyen köny- nyű lehet meghalni, milyen mohóan, és milyen tiszta elmével halsz meg, amikor a haza zászlaja alatt indulsz a halálba, és ez a haza ott él a szívedben, mint az igazság, mint Lenin, és te úgy szorítod magadhoz, mint a drága anyád szegény ingét... Mégis, halála előtt néha sajnálja az ember ezt a gyönyörű meseszerű életet! De te ezt nem érted meg, te aligha áldoztad fel magadat... — Megértem — válaszoltam. — Nem érted meg — mondta Szilin —, és nem is fogod megérteni!... Hát velem meg így történt — hallottál a Pronya folyóról? — Hallottam. — Éppen a legrövidebb éjszaka után, reggel keltünk át a Pronyán; tehát negyvennégy június huszonkettedikén. Légierőnk egész éjjel működött, hajnalban lecsapott a tüzérség, aztán elindultunk mi. Átjutottunk a peremsávon, ezen a Pronya folyón, megyünk előre, beérünk az áttörési övezetbe, én vezetem a harckocsit, a toronylövész célpontokra tüzel — szabályosan folyik a harc. Az ütközet közepette gyorsan repült az idő, s mi buzgón verekedtünk. Hirtelen odaszól a parancsnok: a lőszerkészlet elfogyott, nincs mivel tüzelni. De a harcból nem vonnak ki bennünket, a feladat végrehajtása még folyik, az ellenség megingott és visszavonul ugyan, de még él. A harcból való kiválásra nincsen parancs — hát üldözésbe megyünk át. Én vezetem a tankot, és egyszer csak egy sebtében körülkerített, gyatra, de még működő, ellenséges faerö^öt látok: nehézgéppuska 'pörkölt onnan, hirtelen tűzcsí- kot látok, látom, amint a géppuska fordítja csövét a figyelőrésben. És tudom is, hová tüzel — a gyalogságunkra. A gyalogságban pedig Lenin ugyanolyan gyermekei vannak, amilyen én is vagyok, és nekik is volt anyjuk, aki szintén meghagyta nekik, hogy sokáig, örökké éljenek. De hogyan örökké — amikor mindjárt elvágja életük fonalát a tűz! Lehunytam a szememet és kinyitottam; valamiért azt gondoltam — talán abbahagyja a tüzelést az ellenséges géppuska ebben a percben, talán túlhevül a csöve, vagy a mieink odasóznak. De a géppuska csak pörköl, mi meg nem tudunk tüzelni. Odaszól a parancsnok: látod, mi a helyzet! Felelem: látom! Félelem, szégyen fogott el. A parancsnok: rajta! Én megértettem; ugyanazt gondolta, amit én, végszükségben az emberek hasonlítanak egymáshoz. Megfordítottam a harckocsit, egyenest a kiserőd felé vezettem — mindjárt szétzúzom! „Édesanyám — gondoltam — látod!” — és nekihajtottam az ellenségnek. A harckocsi megakadt a földben levő gerendák között, erre még emlékszem, meg arra is, hogy hirtelen teljes fordulatszámmal felbőgött a motor — aztán nem emlékszem, mi történt. Amikor pedig felocsúdtam, megértettem, mi történt: az erődítményt egész töltelékével együtt szézzúztuk, de mi is felrobbantunk. Végigtapogattam magam — érzem, épségben maradtam, kisebb zúzódást szenvedtem, fejem fáj, orromból folyik a vér. Eh, gondolom, hát nem égtem benne: anyám megtiltotta, hogy meghaljak, és én nem is fogok meghalni. S ekkor jutott szembe: hátha beszorultam a harckocsiba, nem tudok kivergődni! Mégis kivergődtem ... — Szilin elhallgatott. — Vége? — kérdeztem. — Nincsen vége, nem ám. Miért is volna? Mindjárt, csak kifújom magamat... — Én is érzem, hogy nincsen vége! — Ugyan, mit érzel te! — mondta Szilin. — Hiába érzed, hiszen nem tudod mi történt velem ... Kivergődni hát kivergődtem, és lehasaltam a harckocsi mellett: az ellenség hevesen tüzelt. Nem messze, kissé odább, látom, ott fekszik a parancsnokom és mellette a toronylövészünk, Nyikolaj Verzij; kézifegyverükből tüzeltek. Körülnéztem és rájöttem: az ellenség ellentámadást indít, tiszta sor. Szö- kellve akartam odajutni a parancsnokomhoz. Fel is emelkedtem kissé, de mindjárt megperzselt valami. Meleg támadt a mellemben, aztán üresség és hideg, én pedig újra a földhöz tapadtam, és olyan gyenge lettem, mintha álmos volnék. És akkor a föld alól két német ront rám — a föld körös-körül feltúrva, még, aki közel van, azt se lehet látni — és rám rontanak... És ugyanabban a pillanatban, volt- nincs — mind a ketten a földre buknak. Leterítette őket valaki, a mi katonáink közül, és nem is lehetett hallani, hogy mivel; felemelkedett fölibém, és azt mondta: élj csak, testvér — és továbbindult a harcba. Azután mások is látták azt a katonát, kitüntette magát állítólag; kérdezősködtem, amikor hátraszállítottak a kórházba; de különbözőféleképpen beszéltek róla; hiszen a harc már feledésbe merült — az egyik így meséli el, a másik úgy. A nevét is mondták, de megint csak helytelenül, ilyen névre senki sem hallgat. Nem hallottál ilyenről: valami Vermiselnyik Gye- mon vagy tán Gyemjan Iva- novics? — De hallottam — mondtam. — Karuszelnyikov Gyemjan lvanovicsnak hívják. — így már jobban hangzik — állott rá Iván Firszovics. — Ezek meg Gyemont fun- dálták ki!... De hol lehet most, nem tudod? — De tudom. — Él? — Él. — Hol van — nem tudod? — Itt van — mondtam én, mert én voltam Gyemjan Karuszelnyikov. — Hol? ... Te vagy az tán? Aligha! — Igenis, törzsőrmester elvtárs — én vagyok. — Nem hasonlítasz rá! — mondta Szilin. — Nem hasonlítasz arra, bár nem is vettem szemügyre, egyáltalán nem emlékszem rá ... Hát így esett! — De hiszen azt mondtad: neked se apád, se anyád, hogy apátián árva vagy... — Az anyám inge nem volt a zubbonyom alatt... De hazám van, és Leninem is, akárcsak neked. Te általuk maradtál életben, meg én is épségben, mint láthatod. Tehát én se vagyok apátián árva. Fordította: Gellért György Zelk Zoltán: Nem tudsz te meghalni Hiába feküdtél a sínekre, lásd be, nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb évek szerelvénye — nem fog rajtad halál. Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod, a megváltók sorsa kikelni a sírból. Te sem rejtőzhetsz hat, hiába vágysz ülni holt rigók leikével, a semmi nyugalmas, fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán. S kínálnád még százszor magad a halálnak, lenne pusztulásod országos ezerszer, akkor sem bocsátna el az élő világ. Hogy is bocsájtanának! Szükség van szavadra. Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz. Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát, fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak értetlen, vak szavak sivár hamujától. Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó, várnak éji szobák, s Költészet gondja. Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe. Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sínekről, te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza, ahogyan éveid azt megkövetelik, már a tél derével hetyke bajuszodon, így illesz már közénk... Hát még ai ifjakhoz, kik atyjuknak Valinak, s versed páncéljába, hűségbe öltözve vágnak az időnek — hidd el, fölismernék, téli ág alatt is változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod!
