Békés Megyei Népújság, 1980. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-20 / 92. szám
Ménesi György: Hőlégballon Szilágyi Domokos hitével nem egyedül a hűvös józanság modern égőfejei fűtik a ráncos kupoládat az ingó terek fejünk fölött a mutatványos szellem görögtüzeitől is nőnek tüzet okád vagy tüdőt ki cigányai között dankó s aranynak nagyidat a ládák zenéjéhez az infarktusig fölszolgálnak újgazdag csámcsogást hadd izzón látva a cifra nők mint hányják magukra a keresztet a súlyos ékszereket s miként kél testük a nerc habjaiból hogy hízott rómaiak villájában a szőnyegeken... hadd izzón a villák a kultúra otthonai sokba jár költő udvari festő bolond is tán néhol akad hadd izzón jobb iskolába kerül onnan az egyke s nem foglal helyet ha marós lesz a bolyaiban cigány fia egy sem hadd izzón az új módi ím eljött a gerinc gumiból ál-úri finom hajladozásra s az ósdi meszes csontok mint szaporodnak forgókban rejtett rekeszekben és a telephelyeinken hadd izzón (okádjon tüzet vagy tüdőt) nem egyedül a hűvös józanság modern égőfejei fűtik a ráncos kupolákat az ingó terek fejünk fölött a mutatványos szellem görögtüzeitől is nőnek Valentyin Szorokin: r Eletszomj Nem hiszem, hogy valaha is meghalok: Ez a dal ifjúságom kiáltása. Szélben a zászló — életem ellobog Feletted új életünk szép világa! Pihenő időt nem kértem sohasem, Bár nem kevés baj zúgott el felettem. Rakétámról a fokozat leégett, Leváltak rólam a tovatűnt évek. Se éjjelt se nappalt én nem ismerek, Hajt engem mohó, kapzsi kíváncsiság. Csak kinyitom lázban égő szememet — Tűzzön be rajta daloló napsugár! S élek, élek, élek — ahogy még soha. Sietek, sietek — ahogy még soha. S szeretek — bár ölelni már nem tudok. Így mindenkinek adósa maradok. Nem hiszem, hogy valaha is meghalok: Ez a dal ifjúságom kiáltása. Szélben a zászló — életem ellobog Feletted új életünk szép világa! Fordította: Barta Kálmán TÉKA Az újvidéki Fórum háza táján Az újvidéki Fórum Könyvkiadó kiadványai — a szomszédos szocialista országok magyar nyelven publikáló kiadóihoz hasonlóan — a közös könyvkiadási egyezmény keretében kerülnek piacra nálunk is. A vajdasági magyar irodalom egy részére jellemző a modernség, a legújabb irányzatok követése, új utak keresése s megteremtése. Ezt láthatjuk a prózában, versben és esz- szében egyaránt. Viszonylag kevés a szociografikus ihle- tettségű író a Vajdaságban, kevesebb — legalábbis a könyvtermés ezt mutatja — az úgynevezett tényirodalom, dokumentumregény. Olyan jellegű kötetek, mint nálunk a Magyarország felr fedezése sorozat darabjai vagy mint Csák Gyula Mélytengeri áramlás vagy Csoóri: Tudósítás a toronyból, viszonylag ritkán születnek. Annál több az igényes, publicisztikai írás, olyan, mely messze túlnő a szokványos riporton. Legutóbb Bos- nyák István: Lakói esték című kötete, valamint jó fél évtizede Németh István Zsebtükör című könyve volt az, amiből a magyarul olvasó képet kaphatott a vajdasági életről, mindenekelőtt a magyar nemzetiség sorsáról. Nem nagy tablók, inkább jeladások voltak ezek. Kalapis Zoltán a Magyar Szóban az utóbbi három évben megjelent írásai közül válogatott egy kötetre valót: Bánát könyve címen. Egv másik tájegység könyvéhez hajlamos hasonlítani az ember Kalapis könyvét, Baranyai Júlia Dél-Bara- nyáról, a Dráva-szögről szóló könyvéhez, holott Kalapis többre vállalkozott. Nemcsak szépen megírt kultúrhistóriai könyvet ad kézbe, hanem a jelen problémáival* is foglalkozik riportjaiban. Ha lehet mit írni arról a vidékről, ahol tatár, török több emberöltőt töltött el, de a felégetések, kipusztulások, elnéptelenedések ellenére, ha lassan is, de talpra állt Bánát. Kalapis bejárja a falvakat, tanyákat, az olajbányászok, a téglavetők s az állandóan vándorlók otthonait, gyárakat és halásztanyát, várost és parlagon hagyott szőlőhegyeket. Szomorúan látja az elnéptelenedő falvakat, a parlagon hagyott földeket, a rozsdásodó drága gépeket, a közös meg nem becsülését. A magyar anyanyelvek sorsa érdekli elsősorban, iskoláztatási lehetőségeik, igényük a művelődésre, ragaszkodásuk a szülőföldhöz. Gazdag kötet, s elgondolkodtató a Bánát könyve. Olyan vidékről kapunk szociográfiai ecsettel megrajzolt képet, melyről alig-alig tudtunk valami jót három évtizedig. Egy kis kötet, a Gamma könyvek 12. száma szintén közeláll a szociográfiához. Benedek Mária: A képernyőn havazik című kis kötete mellbevágóan érdekes és meglepő könyv. A szerző védőnő, aki egy kis településen járja a házakat, injekciót ad és vért vesz, véleményez, sebet kötöz. És közben nemcsak néz, hanem lát is, a tiszta, nyolcgyerekes cigányasszonyt, a részeges családfőt, a kapzsi házbérlőket. Rövid látleleteket ad, szépírói igénnyel és eszközökkel. Brasnyó István, aki költőként indult 1966-ban megjelent Vadvizek című kötetével, majd több verskötet után novellákkal jelentkezett. A Csapda című könyvét Bori Imre „különös írásnak’’ nevezte, ezt mondhatnék most megjelent Família című regényére is, melynek delejes szózuhataga élvezetes és. érzékletes, ugyanakkor nem mentes bizonyos romantikától sem. Különleges írásmű Brasnyó új regénye, melynek cselekménye századunk 40-es éveiben kezdődik Közép-Bácskában. A Fórum újdonsága három új verseskötet is. Utasi Mária: Égő ezüstben és Báti Zsuzsa: Ütravaló. Báti Zsuzsa az ötvenes évek végén jelentkezett először verseivel, majd teljesen visszavonult. Újrakezdése az asszo- nyi hivatás vívódásairól, a megtalálás, s a magára találás öröméről. Utasi Mária hangja kopogóbb és szikárabb, több benne a csalódottság de a keménység is. A fiatalon elhunyt Dóró Sándor: A virágok pusztulása című kötetének rangját az jelzi, hogy ajánlását a legnevesebb vajdasági irodalomtörténész, Bori Zsuzsa írta. r Bertalan Agnes: Tűz mellett Tűzre rakni, éleszteni, túl a hétköznapi szükségleten, nem is hogy gyönyörűség vagy... szép, de: áhítat, varázslat. A tüzet őrizték, mint kincset az őseink. Szentélynek is mondhatjuk a tűzhelyet, mint az életünk egyik éltető elemének fészkét. Ma, amikor gáz-, villanyi’ avagy távfűtésre rendezkedett be, különösen a városi ember — de falun is már villany- és olajkályha van —> egyre nagyobb áhítattal állunk meg, s hallgatjuk, ha véletlenül olyan házhoz megyünk, ahol kályha van, s röhög a tűz, pattog a tűz, s a lángok játékos lobog ásóban megtelik az ember szíve. Mivel? Örömmel, emlékezéssel, a régi tüzek hangulatának idézésével. Nem találkoztam mostanában olyan emberrel, akinek ne hasonló érzései lettek volna a tűz láttán. Nos, mégsem egészen a régi hangulatok idézéséért vettem az őszön egy fafűté- ses kályhát, lévén gáz-, olaj- és villanytűzhellyel ellátott házam_ Csak... egyszer azt nem lehet kapni, máskor mást, de a többféle tüzelővel működő kályhák közül legyen egy, hogy valamelyik helyiséget fűteni lehessen. És most ez a kis kályha a legkedvesebb. Nem csak azért, mert a legmelegebbet ontja. Inkább: felbolydul bennem mindannyiszor, míg rakom a tüzet — nemcsak a régi tüzelések hangulata, a régi tüzek lobogása, a „spórban” rívó nyers akácfa illata, s hogy ... egyik vége már ég, lángol, a másikon csorog a könnye —, de idézi a rég elment nagyapám téli útjait a rétbe, ahonnan hozták, hordták haza a kökénybokrot, a „gezemicét” fűte- nivalónak a kemencébe. A tengerikóró levelét leette a tehén, maradt az „ízikóró”, ma is látom, ahogyan takarékosan elszelték, olyan.. harminc-, negyvencentis darabokra, s aminek mindig ........sré” volt mindkét vége. Tehát nem egyenesen vágták el, mint az akácfagallyat például, amit tőkén, kisbaltával daraboltak. Az más. Egészen más. Ennek ilyennek kellett lennie. És az ízikóró az már rangos tüzelő volt, mint a... napraforgókéra. Nagy vesszőkosárban hozták be, s valaki, öregasszony, ■ öregember melléült, s takarosán rakta a vályogból, sárból rakott spórba. Nem is maradt szál kóró sem tavaszra! Nem úgy, mint most, hogy... kiviszik a határra, meggyújtják, mert nem tudunk vele mit kezdeni. Tehát: potyára ég el! Hiszen a kemencét is rendre kidobtuk, elbontottuk, tehát nem kell a szalma sem, de még a gally sem. Talán ezért is alig van akácfa a faluban, nincsen rá szükség. Pedig még fejfának is jó volt. Szinte minden portán „ki volt szemelve” egy-egy szép szál akác, hogy együtt haljon meg az elmenőkkel. Nyáron meg ... mentek az asszonyok — a tilalom dacára is — a mezőre a marhaganét összeszedni. Csak mellékesen. Borsodban jártam az őszön, s mesélték, hogy X. Y. szedi a marhaganét, s autóval viszi a szénégetőkhöz, s egy-egy útja úgy .. 20—25 ezer forintot jelent. Ez hát a modern marhaganészedés! Nos, ez a két tüzelő már az igazi szegénységet jelentette valamikor. No de, a szalma, a szalma ... Odaállították a gyerekeket a kazal mellé, egykét marék szalmát kihúztunk — hosszú volt még akkor a búza szára —, s a felső végét lehajlítottuk, az- ’tán az alsót felfelé, de ezt már körül kellett csavarin- tani az összefogott szálak körül, amely csavarás összetartotta, tömörítette, ami nemcsak azért volt jó, mert nem hullott széjjel a szalma, de azért is, keményebb lett a tüze azáltal, hogy nem „szalmalángként” lobbant el. Persze, hamarjában nem tudom, mit is jelent az, hogy: csóva? Hiszen van tűzcsőva, az üstökösnek is csóvája van, van sütcsóva, van csóva, amivel földhatárt jelölnek meg, vagyis kis gödröt ásnak... No de ... most nem ez a lényeg, hanem. Mindent elégettünk, lévén faszegény vidék, de semmi, de semmi nem maradt amolyan... potyára égetésnek, amikor kórót, gallyt, gezemicét csak úgy, elégetünk a kert elején, vagy kint a határban, hogy ne legyen láb alatt. És, mint az egyik szomszédom mondja, akinek három és fél szobás, összkomfortos háza van. és aki igazán lakni akarja, és lakja is a házát: „Fél keresetünk szénre, fára, olajra, gázra, villanyra megy el, mert modernek akartunk lenni”. Mindez most azért jutott eszembe, mert... nagy a tél. síkos, hófúvásosak az utak, hol gázt nem hoznak, hol napokig nincs villanyunk, és mégis boldog vagyok, mert „tucskával” — lemorzsolt tengeri csutkájával — tüzelek, és nézem a portánkon még megmaradt akácfát, mennyi gally! Hány ebédfőzés lehetősége! És főleg: ahányszor tüzet rakok, hallgathatom a rohogást, nézhetem a lángok játékát, ülök egy kisszéken, s a kivetülő fénynél olvasok. Ruzicskay György: A gépirányító Katona Judit: Tavaszváró Fák szíve alatt, mint a magzat apró öklök verik az élet izmos hasfalát, mióta a nappalok világoskékek. Szelek sikálnak égi deszkát csillagtányérok reze fénylik Apám és anyám ülnek ott, a színt s az ízt a földre mérik. A parkból szél füttyent, a fény padokon alszik, pedig reszket. Apró öregek ülnek itt társak nélkül, kit eltemettek. A napravárók ülnek itt, járni tanulók s alig járók, Már nyújtózkodnak bőrömön láztól harmatos vérvirágok. Ruzicskay György: Elektromos kisülés Werasztó Antal: A fák és zöld lombkoronájuk A fákat kicsalogattam a rétre, a Nap elámult, s felébresztette a tavaszt. Én tenyerembe kaptam a Holdat, és eliszkoltam.
