Békés Megyei Népújság, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-23 / 70. szám
a 1980. március 23., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Hagyomány és korszerűség Beszélgetés a kolozsvári magyar színház igazgatójával tunk. Ebből 380 bemutató, 55 ősbemutató. 105 hazai szerző művét vittük színpadra. Előadásainkat 4 138 509 néző tekintette meg. — Az 1979—80-as évadban eddig két új bemutatót tartottunk. A Titanic keringőt Aureliu Manea, a Tordai Állami Színház rendezője vendégként állította színpadra, Shakespeare Lóvátett lovagok című színművét pedig Horváth Béla rendezte. A szezon hátralevő részében, illetve ősszel még öt premiert tervezünk. — Már javában folynak a Nem élhetek muzsikaszó nélkül próbái, Harag György irányításával. Főrendezőnk úgy szeretné megcsinálni Móricz Zsigmondnak ezt a darabját, hogy aki korábbi feldolgozásait látta, rá se ismerjen. Harag ugyanis úgy véli, hogy a darab „mulatós” felszíne alatt csehovi mélységek rejtőznek, ezeket szeretné feltárni. A fiatalurat Héjjá Sándor, Pólikát Bor- báth Júlia, a három „öreg hölgyet” pedig Orosz Lujza, Bereczky Júlia és Török Katalin alakítja. — Bemutatjuk „háziszerzőnk”, Sütő András új drámáját, A szuzai menyegzőt is. E darabbal tulajdonképpen drámai tetralógiává bővül a szerző műveinek a nép és hatalom konfliktusait feldolgozó sora. A Sütő-alkotást ugyancsak Harag György rendezi. — Horváth Béla készül Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicaljének, Ecaterina Oproiu Nem vagyok az Eif- fel-torony című darabja musical változatának és Szabó Magda Budapesten nagy sikerrel játszott darabjának, a Régimódi történetnek rendezésére. Aureliu Manea pedig Teodor Mazilu Hamis angyalokját állítja színpadra. — Manea, a Tordai Állami Színház rendezője tehát ismételten vendégszerepei Kolozsvárt. Általános gyakorlata színházuknak, hogy más társulatok művészeit bevonják munkájukba? — Nagy hívei vagyunk az efféle frissítésnek. Vendégrendezők, tervezők rendszeresen dolgoznak nálunk, a mieink is vállalnak feladatokat más színházaknál, de még kölcsönös színészi vendégjátékra is nem egy példa akad. Az egyik leggyakoribb vendégünk Major Tamás, ö rendezte nálunk a Téli regét és a Szecsuáni jó lélek című Brecht-darabot, Örkénytől a Kulcskeresőket. Kilenc éve játszom , együtt Majorral Jerome Kilty Kedves hazug című kétszemélyesét — eljutottunk vele már szinte valamennyi magyarlakta területre —, most pedig magyar és román költők műveiből közös szavalóestet tervezünk. Díszletet, illetve jelmezt tervezett nálunk Livin Ciulei, a Bulandra SzínÓriási sikerrel vendégszerepeit Budapesten és Szegeden a kolozsvári Állami Magyar Színház. Sütő András három drámájának — Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel —, valamint Paul Eve- rac Az ötödik hattyú — és Tudor Musatescu Titanic keringő — darabjainak előadásai azt bizonyították, hogy a társulat fényes múltjához, nagynevű elődeihez méltón képviseli a magyar színház- művészet ügyét. A vendégjáték befejeztével megkértük Bisztrai Mária igazgatót, beszéljen a színház műsorpolitikájáról, az idény hátralevő bemutatóiról, a távolabbi tervekről. — A hagyomány és a korszerűség munkánk két tartóoszlopa. Olyan hagyományaink vannak, amelyekre büszkék lehetünk, és bátran alapozhatunk. 1792 óta, amikor is Kófsi Patkó János vezetésével megalakult Kolozsvárt az első állandó magyar színtársulat, az Erdélyi Színjátszó Társaság, városunk színművészei mindig a haladás eszméit, az anyanyelv művelését szolgálták, de sohasem az elzárkózás, hanem a népek közötti egyetértés és testvériség célkitűzésével. Olyan nevek fénylenek visz- sza az eltelt 187 esztendőből, mint Déryné és Jászai Mari, Egressy, Lendvay, Szentpéte- ry, s a legendás igazgatók: Ditrói Mór, Ecsedi Kovács Gyula, Janovics Jenő. Az ő örökségük jegyében törekszünk arra, hogy korszerű színházat csináljunk, segítsük új magyar és román drámák megszületését. Néhány adat talán érzékelteti számszerű eredményeinket. 1945-től 1979 végéig — otthon és külföldön — összesen 10 069 előadást tartót Balogh Zsigmond: Fatányér Balogh Zsigmond: Házaspár ház világhírű művésze, Cons- tantin Russu, Doina Levin- ta, Nircea Matcaboji és mások. Silvia Ghelan, a Kolozsvári Nemzeti Színház — városunk román nyelvű színháza — művésznője Olgát játszotta nálunk — magyarul! — a Három nővérben, a mi színészünk, László Gerő viszont náluk vállalt román nyelvű fellépést. Rendezőink ugyancsak gyakran vállalnak vendégrendezést. Így például Harag György románul .rendezte a Tótékat a Kolozsvári' Nemzeti Színházban, Horváth Béla a Macskajátékot németül a nagyszebeni színházban. — Milyen kapcsolatuk a közönséggel, hogyan foglalkoznak a nézők nevelésével? — Közönségünk rendkívül hűséges hozzánk. A mostani idényre 7000 bérletet adtunk el, s nem ismerjük az úgynevezett fantomnézők fogalmát. A mi bérlőink eljönnek az előadásokra. Ami a nézők nevelését illeti, úgy véljük, ezt a munkát nem lehet eléggé korán elkezdeni. Rendkívül fontosnak tartjuk tehát a gyermekelőadásokat. Ebben az idényben a Pi- nocchiót mutattuk be a legfiatalabb korosztálynak nagy sikerrel. A címszerepet nálunk — szemben az általános gyakorlattal — férfiszínész: Sata Árpád játssza. A nagyobbaknak görög drámaciklust indítunk oratórikus formában. Ezekkel az előadásokkal — amelyeket Sen- kálszky Endre rendez — iskolákat, művelődési házakat, klubokat keresünk fel. — Színházuk közös épületben dolgozik az Állami Magyar Operával. Nem okoz gondokat ez a „társbérlet”? — Megértésben dolgozunk együtt, de olykor természetesen küzdünk helyszűkével. Folyik azonban egy építkezésünk, amelynek keretében új próbatermek, műhelyek, raktárak létesülnek. Ha befejeződik az építkezés, köny- nyebben leszünk, s egyúttal lehetőségünk nyílik igazi stúdiószínház létrehozására. — Befejezésül hadd érdeklődjem az igazgató színészi terveiről. — Jövőre lesz harminc éve, hogy színész vagyok, s megszakítás nélkül ennek a színháznak a tagja, tizenegy éve igazgatója. Talán érthető ragaszkodásom, hiszen már megszületésem előtt gyakran voltam jelen ezen a színpadon. Édesanyám — Kabdebó Duci — ugyanis Janovics Jenő idején népszerű primadonna volt, s bár már a hatodik hónapban járt velem, még játszotta szerepeit. A három évtizedes jubileumot egy önálló esttel szeretném ünnepelni, összefoglalni színészpályám és életem tapasztalatait. Morvay István TÉKA Raffai Sarolta: Legyen krizantém Végül is élni a legnagyobb tudomány. Sokszor azt hisz- szük, hogy tudunk is, sőt, nem egyszer másokat is kioktatunk rá, holott minden élet egyszeri, és mert megismételhetetlen, egyedi is. Hogy ez közhely? Igen, az, de lényegében ezt a közhelyt ismétli, variálja a prózairodalom, Longos, Boccaccio, Stendhal és Csehov óta, mintha semmi új nem lenne a nap alatt. Vannak persze — minden korban — lekerekített happy anddel édesített történetek is, de ezekkei nem sok dolga van a művészetnek. Az igazi írót, aki „ad magára”, csak a konfliktus érdekelheti, azok a törésfelületek, amelyeken kirajzolódik az emberi lélek és természet. A teher alatt derül ki, hogy ki mennyit bír elviselni. Raffai Sarolta novelláskö- tete 17 történetet tartalmaz. Ezek a történetek azonban. nem azonos súlyúak, fajsú- lyúak. A különbség a fentebb említett konfliktusok minőségéből adódik. Vannak konfliktusok, amelyekben a világgal koccannak össze, mert így tapinthatjuk ki a lehetőségeinket és korlátáinkat, és vannak benső, a lélekben lejátszódó összeütközések, amelyek morális természetűek. Nos, a kötet tanúsága szerint Raffai az utóbbiakat kedveli jobban. A kettő közötti különbség nem jelent feltétlenül értékkülönbséget, a hatásfokuk mégsem azonos. Alapigazság, hogy a művészet és minden író morális igazságokat is hordoz, ki akar mondani. Csakhogy az erkölcs sohasem vonatkoztatható el tértől és időtől. Minden kort meghatároznak a viszonyai, értékítéletei. A paradoxon mégis az, hogy azok a művek lesznek időtállóak, amelyek magukon hordozzák az író korának konkrét nyomait is. Konfliktusait. Milyen konfliktusokat tart jellemzőnek Raffai Sarolta? Az egyik legsikerültebb, mert legkonkrétabb írása, a Királyi kegyből. Egy fodrász ' tanuló kislány kiszolgáltatottságát, mai közkeletű szóval manipuláltságát írja le benne. A szerencsétlen gyerek egy iskolai dolgozatban kifecsegi a műhely „titkait”, a tanárnő „utána jár”, a kislány rettegve várhatja a retorziót. Nagyon is valóságos és mindennapi élethelyzet, amelyről éppen a kiszolgáltatottak megfé- lemlítettsége miatt alig. esik szó. „Ne szólj szám, nem fáj fejem.” Sokszor el sem tudják mondani ezeket a sérelmeket, megaláztatásokat. Nem csupán azért, mert nincs kinek, hanem Képeink Mai Köröstáj-számunkban Balogh Zsigmondot, a népi iparművészet mesterét mutatjuk be olvasóinknak. A Kondoroson élő és alkotó Balogh Zsigmond 1933-ban született Túr- kevén. Fát és kést először 1963-ban vett a kezébe. Első bemutatkozása hat évvel később, egy békéscsabai gyűjteményes kiállításon volt. A kitüntető és elismerő címet a Népi Iparművészeti Tanácstól 1973-ban kapta meg. Lakóhelyének közönsége 1969-ben láthatta munkáit; ez a kondorosi tárlat volt első önálló kiállítása. Azóta igen sok tárlaton, kiállításon szerepelt már. Fafaragó; de nemcsak díszítő jellegű alkotásokat készít, hanem használati tárgyakat, többek között bútorokat is. A szarvasi Szirén Szövetkezet megrendeléseire is dolgozik. mert — s ez benne a legszomorúbb — nem is észlelik, nem is fájlalják, hogy megalázták őket. Természetesnek tartják, s majd ők is „így adják tovább”, ha módjuk lesz rá. Mond erre is példát Raffai: a Tágas udvarokat. Ebben a felnőtt gyerekek zárják lakat alá a szenilis, állandóan „bájt- okozó” öregeket. Ez a konfliktus azonban — noha korántsem ritka — mégis magántermészetű, „családon belül marad”. S ezáltal kissé le is fokozódik; bagatelli- zálódik. Még az Egyszeri kaland is, amelyben a gyár- ig^gató lényegében a halálba küldi a 18 éves kislányt, aki lakás reményében viszonyt kezd vele. Az olvasó együtt háborodna fel az íróval, ha elhinné a történetet. Csakhogy az élet más, vaskosabb eseteket produkál. A lakáspanamákra is, az idős urak kalandjaira is. Szinte komikus — az író szándéka ellenére — a Bun- dika bútora — például, amelyben meg akarják dorgálni a főagronómust, mert bútort vett a szeretőjének. A komikus, már-már groteszk ebben az országban az, hogy „erkölcsön” jószerével csak a szexuális erkölcsöt értik. Lopni, csalni, erőszakoskodni, törtetni, a másikba belegázolni, a hatalommal cinikusan visszaélni (például hozzáértés nélkül elvállalni a funkciót) mind bocsánatos bűn, ha nincs szoknyaügy. Azokon felháborodik az egész kisváros. Azaz, Raffai történeteinek a színtere. Van persze példája Raffainak a visszaélésre is. Éppen a címadó novella. A szegény özvegyet becsapják a temetőcsőszök, ráerőszakolják, hogy krizantémot ültessen a nemrég elhunyt férje sírjára, holott a megboldogult utálta ezt a virágot. Na és? — kérdezhetné a „cinizmus”, a halottaknak már oly mindegy. De nem mindegy az olvasónak! Kis bosszúságok is megkeseríthetik az életünket — tanítja Raffai, s ebben igaza is van. Az élet végül is sokszor apróságokon múlik. Olyanokon, mint az önzés például. A ki érti? orvostanhallgatója elvárja, hogy az apja nehezebb munkát vállaljon, csakhogy lépést tarthasson a korral, haverokkal, szerelmével. Együttér- zünk a szülőkkel, a fiatalember ábrázolását mégis bántóan sommásnak tartjuk. Valóságosabb még anakronisztikusságában is a Magdolna megtérése konfliktusa. A szülők ellenkezése a legboldogabbnak tűnő házasságot is tönkreteheti. Csakhogy a házasság csupán kezdődik az esküvővel! Nagyon kíváncsiak lennénk, hogy ez a boldogtalan Magdolna (kétszer is öngyilkosságot kísérelt meg) hogyan él a férjével 5, 10 év múlva? Ügy-e, mint a Hazatérés házaspárja, vagy a Megbékélésé? Emitt a férj, amott az asszony súlyos beteg, s döbben rá, hogy egyedül maradt. Ám mindkét novellában motiválatlan az asszonyok „lázadása” (az egyikben nem ad túrót a ' tésztára az ünnepi vacsorára, a másikban moziba megy a rokkant férj tiltakozása ellenére). Raffai sok mindent tud a magyar kisvárosról. Esetei, történetei valóságosak, „élet- szagúak”. De sok esethen nem haladják meg a presz- szóban sebtében elmesélt „sztorik” szintjét, amelyeket — akkor, ott — élvezettel vagy megbotránkozva hallgatunk, s vagy elfelejtjük őket, vagy mohón várjuk az újabbakat (hogy aztán azokat is elfelejtsük). Közben csóváljuk a fejünket, ej-ej, emberek! mikor tanultok már meg élni?! Tanulságnak ennyi talán elég is, művészetnek azonban nem mindig. (Magvető Könyvkiadó, 1979.) H. S.
