Békés Megyei Népújság, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-23 / 70. szám
1980. március 23., vasárnap o Molnár Zoltán: A vereség (Részletek) — Ennek van a legjobb dolga, halljátok! Még csak egy puskát sem kell cipelnie. — Add oda neki a magadét! — mondta Czauner. — Nézzük, el bírja-e sütni?! — Jól van na, jól van, nem kell neked sem mindig olyan okosnak lenned! — Na! — nézett hátra András. — Ne mutassátok az ellenségnek, hogy egyenetlenség van a sorainkban! Tekintete véletlenül találkozott a román katona tekintetével. önkéntelenül ösz- szemosolyogtak. Meg kellett kérdeznie: — Hova való vagy? Jól tudsz magyarul. — Kolozs megyei vagyok. Voltam az olasz fronton, magyar ezredben szolgáltam. De hát már otthon is tudtam. Mert vegyes a falunk, kétnyelvű. — Titeket ide most... soroztak ? — Engem nem <— mondta öntudatosan a román —, én első perctől harcolok a magyarok ellen. András elhallgatott. — Na lám, ez nem egy véletlen elem — szólalt meg most Czauner. — Nem, barátom, ez egy öntudatos kis nacionalista. Csak így tovább, Kleinbruder! Még sokra viheted a királyod zászlaja alatt! A román nem szólt rá semmit. Lehet, hogy nem is értette. Csak lépegetett a ló fara ‘ mögött, kötelességsze- rűen. Hanem Dvorcsák nem bírta ezt annyiban hagyni. — Aztán, mitől vagy te ilyen nagy román, hékás? Te talán nem éppen olyan nyamvadt proli vagy, mint mi itt, mi?! Mivel főzött meg téged az a te királyod? — Román vagyok — mondta a román. — Román... ő román! Halljátok ezt?... Hát idefigyelj, te román! Én meg, ha szigorúan veszem, én tót vagyok, vagyis hogy szlovák. Mehetnék én is a Masaryk Csehszlovákiájáért harcolni. A magyar urakat meg, vedd tudomásul, úgy gyűlölöm, hogy gulyást tudnék aprítani valamennyiből! Azt hiszem, hogy nincsenek is sehol gyalázatosabb urak, mint a magyar urak! S, na mit szólt, mégis itt vagyok... ! A román hátrapillantott. Nem csudálkozással, nem is megütközéssel. Csak éppen megnézte magának azt a tó- tot, aki azt mondja, hogy gyűlöli a magyar urakat, s lám, mégis a magyarok oldalán harcol. — Bámulsz, ugye?! — értette félre némiképp Dvorcsák János. — Hát te azt hiszed, hogy a tót urak meg az oláh urak különbek lesznek? Azért kell harcolni, barátom, hogy soha sehol ne legyenek többé urak! Se gróf, se bur- zsuj, se király! Még hogy király ... Na, nézd a bugását, király kell neki! Semmiféle kizsákmányoló... érted-e ezt? Érted a fenét! — jött egészen tűzbe. — Buta paraszt vagy, nem értesz semmit... különben nem hetvenkednél itt azzal a századik lovas hadosztállyal! — Csitulj csak egy kicsit, agitátor! — szólt rá higgadtan Czauner. Állát felszegte a levegőbe, s nagyon kezdte kutatni az ,eget. A csendben aztán ők is meghallottak valami halk, távoli zúgást. Repülő lenne? * Stammler Frigyes fenn ült a katedrán, háttal a padoknak, és nádpálcával a kezében Európa térképét tanulmányozta. — Gyere, András, gyere! — pillantott hátra az ajtónyitásra. — Nézd, micsoda térképet találtam! Ülj csak ide mellém!... Az ám, Jóska, mi van a fogollyal? — Jelentem — Czauner összevágta a bokáját — parancsodra átvittük a zászlóaljhoz, ftiég az éjjel. — Hogyhogy, te tán ki se hallgattad? — kérdezte András. — Dehogyisnem, mit képzelsz?! Éppen azért küldtem sürgősen át, mert nagyon érdekes dolgokat mondott. Hát erre András is kíváncsi volt; végtére ők hozták a nyelvet. Hogy vajon mi érdekeset mondott? — Igazán? Szedtél ki belőle valamit? — Kijelentette, hogy nemsokára vége lesz a háborúnak. Az antant egész erejét vei minden oldalról megindul. Magyarországot feldarabolják, semmi sem marad belőle. Hát ez csak elég érdekes, nem? — Na lám — mondta András, és odatámaszkodott Stammler mellé az asztalhoz. — Velünk a fickó ezt nem is közölte. Pedig egészen barátságosan elbeszélgettünk. — Barátom, én módszeresen kihallgattam. Ami benne volt, azt én mind kiszedtem belőle. — Talán még azt is, hogy miért harcolnak? — Ugyan, miért? Maradi- ság, nacionalizmus, butító propaganda... — Gondolod? — Mi az, hogy gondolom? Ez csak világos. — Csak mert kevesellem. Hogy ilyen egyszerűen ... Szóval, én ezt így mindenesetre nagyon' kevesellem. Czauner közben már kö- szörülgette a torkát. Most végre nekiszánta magát, hogy megszólaljon: — Földet kapnak a királytól, Frici, a földért harcolnak. Királyuk is lesz, földjük is lesz, hát nem nagyszerű ... ? Stammler ránézett, de egy darabig nem szólt semmit, csak szúrós tekintettel must- rálgatta. Czauner állta a tekintetét. Egy idő múlva csendesen még hozzá is tette: — Hát, ez a helyzet, parancsnok. — És mit akarsz ezzel mondani? — Semmit. Amellé állnak, aki földet ígér. — Mondd ki akkor mindjárt azt is, hogy nem kellett volna köztulajdonba vennünk a latifundiumokat! Mert erre célzol! Világos! Mondd, hogy nem erre célzói! — Nem, ami a nagybirtokot illeti... — kezdte Czauner, de aztán csak legyintett, abbahagyta. — Mit legyintgetsz itt nekem, mint legyintgetsz?! Nem hiszem, hogy ezen vitatkozni lehet! Szocializáljuk az ipari üzemeket, hát szocializálnunk kell a mező- gazdasági üzemeket is. Különben mi az istennek csináltunk tanácsköztársaságot? András most nem szívesen bonyolódott vitába; minél előbb menni szeretett volna. De hát mégsem bírta megállni, megfogta Stammler vállát: — Ide figyelj, Frici! Azt az egyet mondd meg nekem, hogy szüksége van-e a forradalomnak katonára?! Emlékszel, hogy már az előnyomulás alatt is akadtak parasztok, akik otthagyták a frontot? De csak hirdesd ki, akár még most is!... Akár itt, ezekben a községekben, hogy aki fegyvert fog, és velünk jön, az kap három holdat... ne többet, • hármat ... Persze, azonnal. A családja már rakhat is bele egy kis száznapos kukoricát... — Három hold, tíz hold ... Miket beszéltek ti itt, mint valami ártatlan, civil, kávéház politikusok? Hát erről van szó, barátaim? Hát nem erről van szó! Nem szabad játszani a katonával. S ami mindennél fontosabb: nem szabad eldobni a megszerzett győzelmet! Nem lett volna szabad északról visszajönni, akárhogy is ugrálnak, és akármit hazudoznak Cle- menceau-ék! Kész! Ez mindennek a lényege. — Ezen már túl vagyunk ... — mondta András. Tudta, hogy ha megint elkezdik az északi hadjáratot, akkor ez a vita, hacsak valami félbe nem szakítja, nagyon sokáig eltarthat. # — Egy ilyen úri honvédővel ma már találkoztam — mondta ridegen András. — De az már a genfi konvenciónál tartott. Sőt, a parasztjelmeznél ! — Nem vagyok úri honvédő! — mondta a fiú elvörösödve. Hát mi vagy? — akarta kérdezni, de csak legyintett. — Költő! — mondta Czauner komolyan. — S velem akarja megvédeni a magyar hazáját. Hát nem látom, azt mondja, hogy a románok sem osztályjelszavakkal rendezkednek be Erdélyben?!... Figyeld, elindult! Ezt nem értette. — Mi indult el? — A csónak a másik partról. Addig szuggeráltam. András megfordult, homlokához emelte a tenyerét, mert a nap már a másik part felé kezdett leereszkedni. Az ám, a csónak; két evezős küszködött a vízen. — Figyeld az irányt! — figyelmeztette Czauner. ~~ — Szerintem kétségtelenül odatartanak ... az asszonyod fedezékéhez. — Ha úgy volna... — figyelte András a csónakosok erőlködését. — Visszamegyek ... felteszem; hátha fel tudom tenni... — Túl sokat közlekedsz, komám. Figyelj rám! Az ágyúzás gyérül; vagyis most már inkább a folyót lövik. Nemsokára megindul a roham. Mi itt azért még tartogatjuk nekik ezt a kedves kis meglepetést. Mert azt hiszik, hogy most már igazán csak vaktöltényünk van ... Ettől majd frászt kapnak, ezt bízd rám. Lefekszenek. Akkor tüzelőállást váltunk. A váltóállás ugyan egy kicsit messze van, de kell, hogy annyi időnk legyen. Odavisszük a masinát az asszonyod feje fölé. Hogy mindenképpen be tudjon szállni abba a ladikba. András hallgatott. Méregette a távolságokat. A csónak a Tiszán, a váltóállás. Meddig lapítanak a románok, ha a rohamukat feltartja egy jó sorozat? — Na, szólj már! — biztatta Czauner. — Hát szép terv ... precíz; méltó a szász agyadhoz ... — Odafordult a költőként aposztrofált fiatalemberhez. — Mert ez egy erdélyi szász, barátom... — Én meg tót vagyok! — nyilatkozott rögtön Dvorcsák János is. Kovács is közelebb csúszkált a fenekén. — Mondd meg neki, András, hátha egyedül ő marad meg közülünk! — Mit mondjak? — Mit tudom én? Hát, amit kell. Mert őt a munkásosztály, meg ilyesmi, nem nagyon érdekli... Éppen csend lett, elhallgattak az ágyúk. Ez már a roham előtti csend volt. Most mindjárt megindulnak. Megragadta a fiú vállát: — Ide figyelj! Semmi más szóval, mint testvéri szóval, mi itt nem boldogulunk. Mennyi román, tót, ruszin, horvát meg minden esik egy magyarra?! Belül a Kárpátokon is, hát még kívül... Százmillió ember él itt, annak mi a tizede vagyunk... — Annál több... a tizedénél jóval több... — szólt közbe ingerülten a fiú. — És mi az, hogy százmillió? — Hát több. És akkor? Nem lehet mindenki ellenségünk ... Mi még létezni is csak úgy létezhetünk, ha együtt a többiekkel... ha értük. Értük... így a legjobb! De ellenük semmiképp ... — Az ülést berekesztem! — szólt hátra Czauner; most egy kicsit rekedtes volt a hangja. — Jönnek a hazafiak. Gyorsan mindenki a helyére kúszott. Czauner József hüvelykujja, mint ugrásra készülő ragadozó, várakozott a levegőben, a gépfegyverbe kapaszkodó többi ujjától külön. És akkor nem a románok indultak meg, hanem a híd felől csapott fel egy hosz- szan elnyúló csatakiáltás... — A-á-á-á-á... Dvorcsák felállt csudál- kozva. Talán látta is a szuronyaikat, leszólt: — Az oroszok ... A dandár huszonhetedik zászlóaljának maradványai, nagyobb felében volt orosz hadifoglyok, látván, hogy golyóik végképp nem fogják az ellenséget, a végső megoldást választották, szuronyrohamra mentek. — Na, hiszen, szuronyunk még nekünk is van... — mondta Dvorcsák, és fejjel előre legördült; bekötözött kezével fennakadt a fűzbokorban. Holtában még újabb és újabb találatokat kapott. — A kíváncsi istenedet ... ! — káromkodott Kovács. — A hazafiak — mondta Czauner. — Ezek a román hazafiak. Most már megindultak. De még nem lőtt. Felettük záporoztak a lövések, de ők csak feküdtek mozdulatlanul. Dvorcsákért kimászni értelmetlen lett volna. Csak legalább vége legyen, gondolta András, a legelső lett légyen a halálos. / Amoda fent, a hídroncson túl, még tartott a kézitusa. A román golyózápor miatt alig hallottak belőle valamit, de mindnyájan tudták, érezték, mintha érzékeiken túli műszerekkel fogták volna fel, ami a hídon túl folyik. Végre lecsapott Czauner két hüvelykujja. — Ta-ta-ta-ta-ta-ta ... A váratlan sorozat belekaszált a románokba, szinte meghökkenten bukdácsoltak fel, mint a kuglibabák. — Hevedert! Fűzte utána, zúdította rájuk, a már fekvő, megtorpant csatárláncokra a következő sorozatot. — Na, most gyerünk! Balogh Zsigmondi Széktámla Károlyi Amy: Festmény Egy régi ház. Rozsdaszín vonalak. Ablak mögött sötét ágyak mélyén nagy dunyhák alatt nénik alszanak. Almodnak fánkról, kávésbögréről, álmodnak nyárról, álmodnak télről. Száncsengő csilingel a párnájukon. Főznek. Öltöznek. Lakodalom. Küszöbbe botlik egy kisgyerek, én voltam? te? vagy a szomszédgyerek? A pókhálókban nevetés tanyáz. Mindenki meghalt. Mindenki él e képen. Múlhatatlan délután. Eső előtt. Eső után. Korín Géza versel: Hazafelé (KOHÁN GYÖRGY EMLÉKÉRE) öreg házakba térdre esve Csöndes málasztnak bújik az este Pihenjre vált a fáknak teste Érezhető a nyár. eleste Roskadó nagykapuk magánya Részeg szívünket kulcsra zárja Szétrobbanva a színek háza Éjszaka van — ablakba zárva Hallgat a csönd halott fiára Koporsóba zárt Nap: magánya Kutyák istene: Hold kerekje Rézpénz a halott szemekre Mit is tehetnél Egy napon elindulsz te is, elhagyod arcodról a fintort. Egy napon elindulsz hát, mint annyian, félrelököd apró poharainkat. Egy napon, mint kövek között a mag, úgy érzed összeroppansz. Egy napon gyermekkorodból fölragyog egy üresen lengő hinta. Dómján Gábor: Könyvekkel babrál A ház még tűnődő elhagyatottság. Igazi fénye: bútorok szemrebbenése. Könyvekkel babrál, fölesküszik a legszebb eszmére asszonyod, az éjre —
