Békés Megyei Népújság, 1980. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-06 / 4. szám
1980. január 6., vasárnap Tóth-Máté Miklós: A notesz Czirok Menyus noteszének híre volt a szakmában. Legendák keringtek róla színészkörökben. A notesz akkor szerezte nimbuszát, mikor a harmincas évek végén Czirok Pestre szerződött a Czuczor Gergely Színházhoz. Abban az időben még senki sem tudott a noteszről, egészen addig, amíg egyszer Czirok elő nem vette, sőt elősimogatta, előbecézte gyöngéd tapintattal, és röpke belepillantás után már tárcsázta is báró Vajnay Amoldot a titkos telefonszámán. Azt a báró Vajnayt, akit akkortájt igen jelentős báró Vajnayként tartottak számon a művészvilágban. Azok a szerencsések, akik láthatták a jelenetet, megkövültén meredtek a noteszre. Mintha csak magát báró Vajnayt bámulnák az egyszerű fekete külső mögött, szemre csippentett monoklival, és még a kellemetlenül fejhangú raccsolását is hallani vélték. Ami a notesz küllemét illeti, az később sem változott az évek folyamán. Akár az ősnotesz, leszármazottai sem hivalkodtak a köntösükkel. Egyszerű, fekete fedelű, közönséges tucatáruként, talán a legolcsóbb kivitelben tűntek el Czirok zsebében, csak zsúfolt -tartalmuk vándorolt át újévkor a frissen vásároltba. Természetesen illő rostálás után. Esztelenség lett volna ugyanis az ötvenes években azt a bizonyos báró Vajnayt keresni benne, mint ahogy hiábavaló fáradozással tölti az időt, ha valaki a hatvanas évek elején kutat olyanok után, akiket még az ötvenes években piros ceruzával is aláhúzott a notesz tulajdonosa. Az ilyen találgatások persze csak elméletben jöhettek létre, unalmas próbaközi szünetekben, mert abba a noteszbe belenézni nem lehetett. Czirok állandóan a szíve fölött, a belső zsebében hordta, öt gombbal is biztosítva a zsebet, sőt akadt olyan időszak is, amikor egyesek szerint bevarrta, és csak otthon fejtette fel titokban. Szilánka Maca, ismert operettszubrett, aki életének egy depressziós időszakában bizalmas viszonyt folytatott Czirok Menyussal, a Kanadába vándorolt nagyapja életére állította, hogy Czirok még a legintimebb pillanatokban is fél szemmel a kabátján csüngött, és izgalmában képtelennek bizonyult férfiúi kötelességét teljesíteni. Ami Szilánkával- szemben a legnagyobb neveletlenségnek számított. A notesz körül tehát tovább gyűrűztek a mendemondák, főleg a Csortos Gyula-művészklubban, ahová a színészek jártak. Azt azonban kénytelen volt mindenki tudomásul venni, hogy eredményes kis könyvecskével állnak szemben. Czirok Menyus szépen gyarapodott a notesz segítségével. No, nem művészileg, mert arra egyszerűen nem is vágyott. Nem csinált hiúsági kérdést az ilyesmiből, inkább lenézte azokat a szerencsétlen és feltehetően őrült pályatársakat, akik éjt nappallá téve, vajúdtak egy szerepen, amitől aztán nem értek rá pénzt keresni. ö bizony ráért. Hiszen a színházban játszott kis szerepek nem fárasztották ki túlságosan, és így örökösen megbízások után csatangolt. És a notesz szerzett neki! Mert a notesz „bejáratos” volt a filmgyárba éppúgy, mint a televízióba, rádióba, vagy akár a pékek szakszervezetébe, téeszek- be, kátéeszekbe, laktanyákba, iskolákba, óvodákba, mindenhová, ahol csak fel lehetett bukkanni. És ebből a sok kis különféle „felbukkanásokból”, régi kup- lékból, penészes magánszámokból szép lassan emeletes családi ház nőtt a Zugligetben, alagsorában, garázzsal, amibe később egy Zsiguli is gördült, és kertjében már félig kész volt a fürdőmedence, amikor beütött a szerencsétlenség. A notesz szőrén-szálán eltűnt! Többen először nem is akarták elhinni ezt a szörnyűséget, „kacsának”, vaklármának hitték, gondolva: Czirok ellenségei terjesztik, de aztán egy napon mindenki meggyőződhetett a szomorú tényről. Lefogyva, kialvatlanul, rogyadozó térdekkel imbolygóit be Czirok a Csortos- klubba. Amikor megszólalt, hangja a tücsök ciripelésénél is gyengébbnek tetszett, és jobban pöszített, mint egyébként. — Nem láttátok a. noteszt? — kérdezte, és egy kimúlni készülő kutya szomorú pillantásával nézett körül. A noteszt! Így, szinte megszemélyesítve, mintha azt tudakolná: nem látták-e Napóleont? I Az általános sokkból Ke- menes Ervin tért először magához. Kemenes régóta rivalizált notésztéren Czi- rokkal, de mit ért az ő könyvecskéje a másikéhoz képest! Semmit! Dilettáns, kis kezdő noteszt birtokolt csupán, ezért hát a legnagyobb tisztelettel, megrendültén kérdezett vissza, teljesen fölöslegesen, inkább csak a pillanat rendkívüli feszültségét fokozva. — A noteszt?! — A noteszt — lehelte Czirok és lecsuklott egy székre. — Két hete hiába keresem. Eltűnt. Széttárta kabátját, és mindenki felé odamutatta a behorpadt, üres zsebet. — Itthagyott — bámult ő is könnytől fátyolos tekintettel a zsebre. Tanácsok röpködtek, különböző ajánlatok a notesz felkutatására, de Czirok csak némán ingatta a fejét. — Mindent megpróbáltam — sóhajtotta —, de semmi eredmény. Végignéztem a környék összes kukáit, felástam a kertet, falat bontottam, szétszereltem a kocsimat, meggyanúsítottam a szomszédokat... Hiába! Kemenes ekkor már cselekvésre készen állt. Érezte, hogy eljött a nagy alkalom, amikor majd a legendás noteszből hála fejében átkerülhet néhány név és titkos telefonszám az övébe is. — Gyere — ragadta karon Czirokot —, megmozgatunk mindent, annak a notesznek meg kell kerülni! Ellopták! A tolvajt a fülénél fogva ráncigáljuk elő, megsemmisítjük, eltiporjuk, karóba húzatjuk! Késlekedésre nincs idő, minden perc egy lappal megrövidíti az életét! Kivonszolta Czirokot a klubból, és izgalomtól nagyra tágult orrcimpákkal, akár egy vadászvizsla loholt előre. Rendőrségre mentek, tűzoltóknak szóltak, bemondatták a tévébe, rádióba, öles apróhirdetéseket adtak fel, végül mozgósították még a katonaságot is. Közben Kemenes a lézersugárnál is áthatóbb tekintettel lesett minden note- szes embert, különösen, aki telefonált. Ebből aztán sok félreértés is történt. Az egyik utcai fülkében középkorú férfit vettek észre, kezében fekete notesszel. Kemenes rögtön felrántotta az ajtót, éppen, amikor az ileltő ezt mondta: — Boldog vagyok, igazgató kartárs, hogy elsőnek gratulálhattam a kitüntetéséhez, és ha szabad kémem ... — Nem szabad! — üvöltötte Kemenes, és nyakon ragadta. — Tolvaj! Az a mi noteszünk! — De kérem... — hebegte felháborodottan a férfi, mire Czirok is lefnondóan legyintett. — Hagyd! Az nem az. Másik alkalommal trafikban figyeltek fel egy fekete noteszes kis kövér emberre, labdafeje kifényesedett a vigyorgástól; ahogy a telefonkagylót szorongatta. Kemenes válltömésen ragadta, nem engedve befejezni gyönyörűen indult körmondatát, melyben valami Kiss kartársról esett szó, aki többek előtt egy születésnapi összejövetelen egyszerűen „büdösbogárnak”, sőt közönséges „lótetűnek” nevezte a kedves főosztályvezető kartársat. — Megvagy, gazember! Ez a mi noteszünk! — harsogta diadalmasan Kemenes, de Czirok most is csak fáradt beletörődéssel intett. — Ugyan, Ervin, ne légy nevetséges... Hol van ez attól? Csendes Ferenc; Körös-vidék Csendes Ferenc: Út a Körös-parton További nyomozásuk során elkeveredtek az Eb utca környékére is, ahol egy villa nyitott, földszinti ablakán betekintve, Kemenes sólyomszeme ismét nagyon ismerős fekete noteszon akadt meg. ötven körüli, aranylánccal, függőkkel ékített nő selypegett a telefonba, de a notesz férje kezében lapult. A hölgy házi disznótoros vacsorára' hívta Bolhái főkönyvelő kartársat a kedves feleségével együtt, és a férje súgására figyelve felsorolta, hogy kik lesznek még jelen. A tizedik névnél Kemenes be akart mászni az ablakon (nem bírta kivárni a többit), de Czirok erélyesen visszarántotta. — Örült! Ezt nézed te az én noteszemnek?! Kemenes szégyenkezve adott igazat, és kezdeti lelkesedése egyszerre a fagypont alá zuhant, mert belátta, hogy Czirok Menyus nimbusztól körülövezett noteszét, ennyi egyforma notesz közül lehetetlen előkeríteni. És a notesz nem is került elő. Sem aznap, sem később. Minden igyekezet kárbaveszett. Czirok annyira szívére vette híres noteszének az eltűnését, hogy teljesen összeroppant. — Egyedül maradtam! — hajtogatta eszelősen, és már csak nagyritkán tűnt fel korábbi „felbukkanásainak” a színterein, míg végül egy békésen gördülő szemétszállító autó elé hengerítette magát, mielőtt az még elérhette volna a soron következő kukákat. Feleségének pár soros búcsúlevelet hagyott hátra. Ezt: Drágám! Kerék Páléknak pénteken házassági évfordulójuk van, ne feledkezz meg erről. Ments ki minket, hogy nem lehetünk jelen, de ha közlőd a tragikus esményt, biztosan meg fogják érteni majd, és eljönnek kondoleálni. Vigyázz,' Kerék csak Kentet szív, és a feketét cukor nélkül issza! Szimatost utálja, ne említsd! Ital: Martini! Zene: Vivaldi! Csókol: Menyus. Ezek után teljesen érthető,' hogy neje a sírkövére hatalmas noteszt vésetett, be- learanyoztatva egy húsz jegyű telefonszámot. Egyházi körökben tudni vélik, hogy a Szent Péteré! (Szigorúan titkos!) Az a ravasz Czirok, mielőtt elhunyt, még azért ezt is felkajtatta valahonnan! Találkozások Lukács Sándorral Emlékezetes alakítása a gyulai Várszínházban: Caligula helytartója Tulajdonképpen semmit nem változott azóta, hogy először találkoztunk, egy televíziós műsor megbeszélésén, nyolc évvel ezelőtt. Az volt élete első televíziós szereplése. Akkor is farmerben volt, most is. Igaz, akkor az volt a farmere. Pironkodva közölte, hogy a felvételre is ebben tud csak jönni, fehér inggel. Ez van. Harmadéves főiskolás volt, s Ady Endre Harc a Nagyúrral című versét mondta el egy Iskolatelevízió számára készült műsorban. Meglepő felkészültséggel. — Csak negyedik jelentkezésre vettek föl a Szín- művészeti Főiskolára — mondja Lukács Sándor —, és addigra már három, színháznál töltött év volt mögöttem. Egy évig felléptidíjas segédszínész voltam a Tháliában, két évig pedig a Nemzeti Színház stúdiójának a tagja. Utólag most már tudom, hogy rengeteget profitáltam a három évből. (Annak idején persze boldogtalan voltam a sikertelen felvételik miatt.) De hogy az .egyik siheder’ lehettem a Mario és a varázslóban Latinovits mellett, hogy szöveges szerepem volt a Major Tamás rendezte Tragédiában, részt vettem a Rozsdatemető, Az ördög és a jóisten, a Helytartó előadásain — ma felbecsülhetetlen emlék, állandóan alkalmazott gyakorlati tapasztalat és tanulság számomra. Igaz, csak egytől-tíz mondatig terjedtek szerepeim. Viszont megtanultam „színházul”. — A főiskola az első két évben nem engedi játszani, színházi vagy filmszerepet vállalni hallgatóit. — Viszont a falakon belül játsszunk! Simon Zsuzsa volt az osztályfőnököm, Szinetár Miklós és Gáti József a tanáraim — s már el is jött a harmadév, amikor is az első szereplés a televízióban is megtörtént, az Ady-verssel. — A főiskola elvégzése után pedig vígszínházi szerződés következett, Várkonyi Zoltán meghívására. — Várkonyi látta az egyik főiskolai vizsgaelőadást, amelyben Kelemen pápát játszottam. Később elmondta nekem, akkor határozta él, hogy szerződtet. — Bár meglehetősen modern alkat, maszkkal, vagy anélkül egész történelmi arcképcsarnokot eljátszott eddig, elsősorban tévéjátékokban. — Petőfi Sándort és Petőfi Zoltánkát, Lipót császárt és II. Józsefet, Hunyadi Mátyást és Napóleont többek között. Hajdufy Miklós kilenc televíziós főszerepre kért fel. Most a Petőfi életéről készülő sorozatban, majd pedig Horváth Ádám rendezésében Kossuth Lajost játszom. — Színházi szerepei köz- zül számomra a legemlékezetesebb a Szent Johanna ink- vizítora volt. A kritikák is kiemelték újfajta szerepfelfogását: nem a kegyetlen és gonosz inkvizítort játszotta, hanem azt, aki Johannát meg akarta menteni. — Az igazi drártiában mindegyik szembenállónak igaza van! Az inkvizítor hite és jezsuita beállítottsága szerint cselekszik. Csak Johannával szemben válik morális vesztessé. — Szinetár bízta meg az inkvizítor szerepével, s a következő évben, Szegeden Luciferrel is, Az ember tragédiájában. — Nem sokkal ezután jelent meg a Tragédia lemezen. Itt Ádám voltam. (Fordítva találkoztam a Tragédiával, mint általában a színészek. Előbb lettem Lucifer, csak azután Ádám. — Gazdag leltár. Hogyan közelít a szerepeihez? — A színészi munkának két gyönyörűsége van: az egyik, amikor az embernek a figurát valósággal ki kell izzadnia magából, a másik, amikor szinte „semmit” nem kell tennie, mert az aznapi hangulata fedi a lényegét. Utóbbi tűnik könnyebbnek, de nem biztos, hogy köny- nyebb ez a természetesség. Az előző esetben — ha sikerül — a megcsinálás öröme jut az embernek. — Honnan merít egy-egy szerep formáláshoz ötletet? — Közhely, hogy a színész a külső világot átszűri belső világán ... Mindenünnen merítek! Egy utcai veszekedésből, és a képzeletemből: hogyan tenné az a figura ezt vagy azt. Megélem vagy megálmodom. A többit a színpadi helyzet, a drámai szituáció hozza magával? — Legkedvesebb szerepei? — Sok volt és van. Az említetteken kívül nagyszerűen éreztem magam Caligula helytartójaként, amelyet Gyulán mutattunk be, és Harag György rendezett. — És az apaszerep!? — Ügy látom, ez sem marad titok. Máté fiam november negyedikén született, három kilóval. És ez az apaszerep — igazi főszerep az életemben... T. A.
