Békés Megyei Népújság, 1980. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-20 / 16. szám
NÉPÚJSÁG 1980. január 80., vasárnap Cserei Pál: Tomi Amikor Tomi már a harmadik gimnáziumba járt, szemét sokszor rajta felejtette Erzsin, az osztálytársán. De Erzsi eleinte észre sem vette, ha a fiú valamit szólt neki, mert mások is mindig ott legyeskedtek körülötte. S ez megszokott kép volt az iskolában, mert a fiúk nyiladozó szívét megdobogtatta Erzsi sugárzó arca, a hátán ide-oda hullámzó fekete haja, s a ringó csípője. Majd egyszer aztán Tomi Erzsi mellé szegődött, amikor az egyik napon estefelé az orosz nyelvi szakkörből elindult az hazafelé, és akkor észrevette, hogy a fiú kiválik cingár társai közül; ha felemeli alsó karját, észrevehető a muszklija, a melle nem furnérlemez, mint a többi fiúé. Az arca sem gyerekesen röhögés, mint amazoké, akik azon is úgy röhögnek, mint a gyerek, amikor csiklandozzák, ha valamelyiknek a válla véletlenül egy lány melléhez ér. Ez a találkozó úgy folytatódott, hogy aztán mindig együtt jártak, amikór lehetett. Kettesben menték szombatonként a moziba, vagy „rázni” a diszkóba. Olykor beültek a presszóba egy-egy feketére, limonádéra. Egy ilyen alkalommal látta meg őket Tomi édesanyja, aki sűrűn látogatta a presszót. Nem úgy Tomi édesapja, aki egy szövőüzem mérnöke, és szabad idejében otthon is a műszaki leírásokat bújta. S olykor még örült is, hogy a felesége nyakába veszi a várost, nem zavarja apró- cseprő dolgokkal, és elmélyülhet a munkájában. — Az a fontos — mondogatta sokszor a feleségének —, hogy Tomi gimnáziumban tanul, s közben majd megszeret valamilyen szakmát. Mert itt kezdődik az ember igazi élete. Tomi édesanyja most is a szokott helyére ült, a műmárvánnyal fedett mennyezettartó oszlop mögé. S miközben kortyolgatta a konyakot és a feketét, az oszlop mögül lopva a fiatalokon legeltette a szemét. És látta aztán, amikor a pincér a fizetési blokkot a kis kerek asztalra tette, Erzsi a kézitáskájából, Tomi meg a zsebéből kotorászott' ki egy- pár forintot, s egy csomóba tolták a tenyerükkel. A pincér pedig a markávai leseperte az asztalról a fehér pénzérméket és a sárga kétforintosokat, ők pedig elmentek. Otthon aztán vég nélkül duruzsolta a férjének, hogy legalább, amikor hazamegy, tegye félre azokat a könyveket, mert neki kellett észre- vennie, hogy Tomi kinőtt a gyerekkorból, felcseperedett. Nem lehet azt már reggelenként két kifli árával, szombaton és vasárnap pedig egy moziravalóval elengedni hazulról! Mert most már nemcsak magának kell ,vennie mozijegyet, hanem a lánynak is. Aztán pedig a lányt meg kell kínálni csokoládéval vagy valami mással, és olykor feketével, s ha szereti, egy kis itallal is. Ne kelljen szégyenkeznie Tominak a lány előtt; az ő fiuk legyen gavallér! Tomi édesapja nevetve nézett fel az íróasztalán heverő könyvekről, és azt mondta, hogy ő a felesége felfedezése nélkül is látja fia felcseperedését. És azt is tudja, hogy Tomi együtt jár Erzsivel, azzal a fekete hajú osztálytársával. Sétálni is látta már őket. De hogy sárga kétforintosokat vagy filléreket hord-e Tomi a zsebében, azt nem tudja, mert a napi kiadásokra szánt pénzt a felesége osztja be. S ahogy kitelik abból a felesége cigarettája, presszókávéja, Tomi költségei ugyanúgy beleférnek abba. Mert arra nem csinálnak külön családi költségvetést, hogy hetenként egy vagy két mozijeggyel többet '■vesz Tomi. A csokoládé meg belefér akár a család süteménykeretébe. Még egy kis likőr is, ha éppen úgy adódik. De hát szeszt nem is szabad fogyasztaniuk az iskolásoknak. És hogy Tomi gavallér legyen? Mivel lány körül !e- gyeskedik, akkor már az. ÉÍs divatosan öltözködik, mert farmerban jár. Ha meg valamikor lesz neki miből, akkor majd bőkezűsködhet. De a napi kiadásokra szánt összeg azt már nem bírja el. Csak akkor, ha a felesége lemond a napi egy csomag Sopianaeról, és hetenként odaadja Tominak a hetven forintot. Az asszony felháborodva csapta rá a férjére az ajtót, és hol a másik, hol a harmadik szobából hallatszott át a hangja, hogy azok az átkozott könyvek elveszik már a férje eszét! Csak azért lehet ilyen smucig a fiával szemben. Pedig azzal még nem lennének szegényebbek, ha ezerrel megtoldanák havonta a napi kiadásokat. Mi az a kétszázötven forint hetenként? A mérnök nem lepődött meg a felesége viselkedésén, mert előidézett az már hasonló kínos helyzeteket, de aztán, hogy kifújta magát, rendbe jött minden. És most is azt gondolta, miután csend lett a lakásban, hogy megbékélt az asszony, s újra a megszokott kerékvágásban van minden. Csak hát most Andrejs Skailis két írása A kőtűzhely Csak tegnap jelentettem be, hogy csöpög a radiátorom, és — nem fogják elhinni — ma már ki is jött a szerelő. — Maga Kucehvosztisz? Na, mutassa csak azt a kőtűzhelyet ! Tiszteletteljesen feleltem, hogy az én lakásomban kőtűzhely ugyan nincs, viszont a radiátorom csepeg. — Mit érdekel engem a maga radiátora! — fortyant fel a mester. — Az irodán világosan és félreérthetetlenül azt mondták: „Kucehvosztisz polgártárs kőtűzhelyét megjavítani.” — Utoljára kérdem: hol az a kőtűzhely? Kifejeztem abbéli gyanúmat, hogy nyilván az egész iroda be volt csípve, de ezzel végképp feldühítettem a szerelőt. Hogy elkerüljem a pörlekedések áradatát, elmentem a házkezelőségre. A főnök végighallgatott. — Hallatlan! — mondta aztán. — Kucehvosztiszék először mindenütt panaszt tesznek, hogy a házkezelőség nem javítja meg a kőtűzíhe- lyüket, azután meg idejönnek, és azt állítják, hogy nincs is nekik olyanjuk! Megesküdtem, hogy mi a radiátort jelentettük be, nem pedig a kőtűzhélyet. A főnök erre elővett a szekrényből egy vastag iratköteget. — íme, az írásos bizonyítékok! Kucehvosztisz lakónak küldött hivatalos levelek másolatai. „Tisztelt Polgártárs! Tegnap kisiklott a villamos, ezért a szerelő nem tudott az ön lakására kimenni. Az objektív nehézségek ellenére azonban kőtűzhelyét a közeljövőben megjavítjuk.” — Na, mit szól? Semmit nem szóltam, a főnök pedig továbblapozott. — íme, egy régebbi okirat kópiája: ,,Tisztelt Kucehvosztiszt! Pestis miatt a szerelő nem tudott kimenni önhöz. Az objektív nehézségek ellenére azonban kőtűzhelyét a közeljövőben megjavítjuk.” A harmadik okirat másolata pergamenre volt írva; a főnök csak üggyel-bajjal tudta kibetűzni. * — Borzalmas helyesírás, de azért a szöveget meg lehet érteni. „Igen tisztelt Kucehvosztisz! A szerelő részt vesz a keresztes hadjáratban, emiatt nem tudott kimenni önhöz. Az objektív nehézségek ellenére azonban kőtűzhelyét a közeljövőben megjavítjuk.” Láthatja, a dokumentumokban mindenhol kőtűzhely szerepel, maga meg állandóan a radiátorát emlegeti! Akkoriban — hadd jegyezzem meg — nem is volt még radiátor... Jé milyen érdekes, a következő okirat meg bőrre van írva! "Igen tisztelt Lakónk! Szerelőt nem tudunk küldeni, mert az erdőben egy nekivadult mammut garázdálkodik. Mihelyst megdöglik, a szerelő máris ott lesz önöknél, és megjavítja a kőtűzhelyet. Minden bizonnyal meg lesz a közeljövőben.” — Ó! És itt van a maga bejelentése! Csak nem fogja letagadni, hogy ezt maga írta?! Tagadni nem lett volna értelme, mivel a nyírfakérgen, amit a főnök elém tett, világosan látszott a belekarcolt szöveg: „Tisztelt Barlangigazgatóság. Barlangomban a minap széttört a kőtűzhely. Kérem megjavítani. Kucehvosztisz.” Végül is minden elrendeződött. Sajnálatomat fejeztem ki, hogy Kucehvosztiszék nemzetségében tönkrement a kőtűzhely, a házkezelőség pedig megígérte, hogy megjavítják csöpögő radiátoromat. Méghozzá a közeljövőben. A kutya Borzasztóan szeretem az állatokat, ezért nemrég egy1 kutyával, egy kis görbe lábú szőrmókkal tértem haza. Hegyes farka, mint az ablaktörlő a szélvédőn, ide-oda járt. Hogy szokj a az új helyét, kivittem az az udvarra. Amikor szomszédom, Kern fészere mellett haladtunk el, a kutyám felemelte hátsó lábát. Ugyanezt akarta tenni Ski- melisz és Spickaul ajtaja előtt is, de elvonszoltam onnan. Amikor észrevettem, hogy kutyám ártatlan kalandjait mindhárom szomszéd árgus szemekkel figyeli, éreztem; ebből botrány lesz. És valóban : épp hogy hazaértem, kopogtattak. Kern volt. Ez az általában kötekedő, nagyhangú, trágár beszédű ember szemmel láthatóan zavarban volt. — Miért így kellett ezt elintézni? — szólalt meg reszkető hangon. — Muszáj volt bűntényt csinálni belőle? Hoztam volna két üveg piát, vagy kifizettem volna, amit kérsz értük, és minden rendben lenne. Jól megnéztem a szomszédot. Józannak látszott. — Az Isten szerelmére kérlek — Kern hangja megbicsaklott — ne nézz így rám. Jól van, bűnös vagyok ... az ördög műve volt, hogy három hasáb fádat fogtam, és átdobtam az én fészerembe ... De azért mindjárt nyomozókutyával kellett jönni, hogy mindenki lássa? Le kellett ülnöm. — Jól van. Eredj békével. Kern kezet akart nekem csókolni. — Imádkozni fogok érted reggel-este! Hidd el. Soha nem nyúlok többé a fádhoz! Egy perc múlva ismét kopogtak. Lassan, mintha temetésen lenne, Skimelisz vonult be a szobába. — Kapsz egy tízest, csak ne csinálj hülyeséget — súgta. A kalucsni ott volt a padláson a kémény mögött... eltettem, nehogy valaki elvigye ... Ki gondolta volna* hogy kutyával keresteted?! Légy emberséges! Istenemre, ra sem nézek többé a ka- lucsnidra! Ahogy Skimelisz elment, bevettem egy valeriánát, mert a szívem erősen dobogott, és a fülem zúgott. De nem hallucináció volt: a hang erősödött, és üvöltésbe csapott át. Kinyitottam az ajtót, hát Spickaul bömbölt a folyosón. — Szeretet vitt rá ... — zokogta —, a kések szerete- te ... Beismerem, bíró urak... Az étteremből elvittem egy kést... a kebelembe rejtettem ... Másoknak lehet — engem meg mindjárt kópéval ... Engedj el, ne adj a bíróság kezére, ne hagyd, hogy börtönbe jussak ... Soha az életben ... Spickaul üvöltése a fülemben zúgott tovább. Gyorsan ráadtam a nyakörvet a kutyára, és rogyadozó lábakkal a legközelebbi rendőrőrsre indultam. — Tegyenek velem, amit akarnak — mondtam az ügyeletesnek. — Elloptam egy kutyát. Nem gondoltam, hogy nyomozókutya. Esküszöm, hogy soha többé... Somi Éva fordításai ANDREJS SKAILIS (1927—) kiváló lett szatirikus és humorista, 1963-tól a Dadzisz című folyóirat szerkesztőségének tagja. Skailis a humort és a szatírát nagyon fontosnak tartja az irodalomban és az életben egyaránt. „Ha nem lenne, a föld visszafelé kezdene forogni: az emberek pedig már ezen is nevetnének.” — írásaiban könyörtelenül leleplezi a nyárspolgárokat, a karrieristákat, a szolgalelkű bürokratákat, a részegeskedőket, a naplopókat; az éles kontúrral megrajzolt figurákból egész panoptikumot hozott már létre. Pátosza az új erkölcs magas normáinak igenléséből ered. nem azért csendesedett meg az asszony, hogy kifújta magát, hanem hirtelen eszébe jutott, hogy nem fog ő ezután civakodni Tomi miatt a férjével. Úgyis sok minden drágább lett, és majd ennek ürügyén apránként kikapar attól annyit, hogy Tominak legyen miből szórakoznia. Mert azt most már tudja, hogy Erzsinek éppen hogy adnak a szülei egy kis költőpénzt, mert az anyja szövőnő, az apja meg újságkihordó. Elég azoknak taníttatni a lányt, meg ruhával ellátni. Bár nagyon szépen járatják. Meg aztán a férfinak kell kitenni magáért! Nem lehet, hogy Tomi kraj- cároskodjon, és elfogadja a lány pénzét, amikor fizetniük kell valahol. Egy vasárnap aztán az ebédnél Tomi édesapja nagyon nézegette a gulyást, mert úgy tűnt neki, hogy kevesebb abban a hús, mint máskor. Kérdezte is a feleségét, hogy talán nem kapott elég húst a hentesnél? A felesége azt válaszolta, hogy hús van bőven mindig a hentesnél, és olyan, amilyet akar. Csak most harminc deka marhahús helyett húszat vett hármójuknak, mert jobban be kell osztania a háztartási pénzt, amióta felemelték az árakat. A mérnök felhúzta a szemöldökét, dehogyis gondolta volna, hogy lódít a felesége, és azt mondta annak, hogy amit ésszerű csökkenteni, az helyénvaló, de a húsadagot nem szabad, mert azt megsínyli a szervezet. Tominak meg most fejlődik a fizikuma, és káros lenne a szervezetére, ha nem enne elegendő húst. S ha már másként nem lehet megtartani az eddigi adagot, akkor megtoldja a konyhapénzt. Amikor aztán befejezték az ebédet, Tomi édesapja bement a dolgozószobájába, majd az erszényéből kivette a kulcscsomóját, és kinyitotta az íróasztala egyik oldalfiókját, s egy fémdobozból kivett öt darab százast. — Itt van a húspótlék — mondta nevetve, amikor odaadta a feleségének a pénzt. — Csak közben arra is gondolnunk kell, hogy szirtes tévét akarunk venni, meg a hálószobába franciaágyat. Az asszony most már vidám lett, és mivel vasárnap volt, azt mondta a férjének, hogy nem zavarja tovább, dolgozzon, olvasson nyugodtan. Majd kisietett Tomihoz, és cinkosan meglobogtatta a százasokat, hogy most már nem kell krajcároskodnia, az apja bevette a csalétket a hússal. Ezen aztán mind a ketten nagyot nevettek. S az asszony oda is adott mindjárt Tominak az ötszáz forintból kétszázat, és azt mondta annak, hogy érezze jól magát, hiszen vasárnap van. * * * Másnap reggel, amikor Tomi felkelt, azt mondta az édesanyjának, hogy minden klasszul ment az este, csak egy kis gikszer csúszott be, nyolcvannal sáros lett a pincérnél. De nem sóheresked- het, egy százast kell annak adnia, mert máskor aztán hiába kér attól. Mert hát a dohány beszél! — Ne is alacsonyítsd le magad, kisfiam — mondta az édesanyja. — Lássák, hogy gavallér vagy. Majd előkotort a kézitáskájából egy százast, és odaadta Tominak, aki körülfonta karjával az édesanyja nyakát, s megcsókolgatta. Aztán úgy nézett rá, mint a templomba járó a Szűz Mária képére, miközben esdeklőn mondta: „Mamuci... add még nekem azt a két piros hasút is.” És most már Tomi édesanyja rendszeresen kicsikart a férjétől húspótlékot. Csak egyszer aztán a fülébe jutott annak, hogy Tomi igazgatói megrovást kapott, mert megszegte az iskola rendjét, éjszakai mulatókba jár. Ezenkívül pedig belesodorta az éjszakai életbe egy osztálytársát, a kitűnően tanuló N. Erzsébetet, aki emiatt megtorpant a tanulásban. S ezen a napon elébe állt Tominak, és azt kérdezte attól, hogy mi akar ez lenni? — Ugyan, papa! — rándította meg a vállát Tomi. — Csak hőbörög a diri. A fiú édesanyja meg — mivel a konyhában voltak ekkor — gyorsan a mosogatóhoz lépett, és az edényeket kezdte , ide-oda rakosgatni, mert ő tudott az igazgatói megrovásról, csak a férje előtt hallgatott arról. — Na, jól van — mondta aztán mogorván Tominak az édesapja. — Majd utánanézek a dolognak. Miután a fiú édesapja kiment a konyhából, az asz- szony kétségbeesve tördelte a kezét, hogy mi lesz most? S azt mondta még Tominak, hogy azért nem kellett volna éjszakáznia. — Ugyan, mamuci! Miért vagy úgy beijedve? — mondta Tomi, és megcsókolta az édesanyja homlokát. — Ha nem tetszik valakinek, akkor mi van? Fütyülök rá! — De kisfiam, kicsapnák az iskolából! — könyörgött Tominak az édesanyja. — Na és aztán? — nézett az édesanyjára Tomi, majd kilépett az előszobaajtón, és visszaszólt még onnan. — Nem kell magolnom, és kész. Ezen a napon este szótlanul feküdtek le Tomi szülei, és álmatlanul hánykolódtak az ágyon. Éjféltájban aztán az édesapja felkelt, kiment a nappali szobába, hogy megnézze, itthon van-e már Tomi, mert ott szokott aludni a plüssdíványon. De Tomit nem találta a díványon, az ugyanúgy volt, mint amikor a felesége este megvetette. Miután Tomi édesapja visz- szafeküdt, későbben úgy rémlett neki, mintha az udvarról zörgést hallana. Ekkor megint felkelt, mert arra gondolt, hogy most jött haza Tomi, és majd négy- szemközt beszél a fejével. De nem találta most sem a szobában. Kinézett aztán az udvarra, de ott sem látta. Miután visszament a hálószobába, a felesége aggódva kérdezte tőle: „Még most sincs itthon?” — Nincs — mondta kurtán. Reggel aztán, alig, hogy megvirradt, mind a ketten felkeltek, és rögtön a nappali szobába siettek be. De a megvetett díványt most is érintetlenül találták. — Ez már sok! — mondta ingerülten Tomi édesapja, és kiment az udvarra, mert úgy érezte, hogy friss levegőre van szüksége. A felesége meg beleharapott az ajkába, és leült a megvetett díványra. Alig telt el pár perc, Tomi édesapja háborogva jött vissza az udvarról, hogy a garázs tárva-nyitva, a kocsi meg sehol!. — Hát bandita lett ez a kölyök!? — tört ki magából aztán. Ekkor a dolgozószobájában megszólalt a telefon. Hirtelen egymásra néztek, hogy ki telefonálhat nekik hajnalban? És mintha egymásra vártak volna, hogy melyikő- jük vegye fel a telefont, egyikőjük sem mozdult, míg végül a férfi berohant a dolgozószobába, az asszony meg utána. Alig vette fel Tomi édesapja a telefont, az arca halottfehérré vált, és a kezében megremegett a khgyló. Az asszony riadtan megfogta a férje karját, hogy mondja már, ki telefonál, és mit? A férfinak lehullt a karja, s alig tudta rátenni a kagylót a készülékre, miközben fájdalmasan mondta: ,,A rendőrség. Tomi az éjjel szeszes állapotban karambolozott a kocsival. Erzsi meghalt, Tomi meg életveszélyben fekszik a kórházban.” Az asszony felzokogott, és mint egy lazán töltött búzászsák, amit leejtenek a kocsiról, lerogyott az íróasztal melletti székre, s jajgatva ismételgette: „Tomikám, Tomikám ...” A férje pedig megtántorodott, s nékiesett az íróasztal mögötti ablakfának, majd úgy szólt, mintha tépnék belőle a szavakat: „És ha felépül, mehet a börtönbe.” Az asszonyon hirtelen kitört a sírógörcs, ésmijit egy tébolyult kiáltozta: „Drága Tomikám! Drága Tomikám !... ” Erzsi édesanyja ekkor már a halott lánya haját, arcát simogatta remegő ujjaival, az édesapja meg lehajtott fejjel állt a kihűlt tetemnél, és újságcímet viselő micisapkáját gyűrögette...
