Békés Megyei Népújság, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-09 / 288. szám
1979. december 9., vasárnap Béla Vali Az a gyönyörű kilenc hónap... Az orvos figyelte a fiatal nő arcát. Szerette volna a gondolatát is kitalálni, bár az volt az érzése, hogy a nő az igazat, a tiszta igazat mondja. „Főorvos úr, magának talán úgy tűnik, hogy nevetséges dolog az, amiért én idegösszeroppanást kaptam. Lehet, hogy nevetséges, én ezt nem tudom elbírálni. A maga dolga. Ügy nőttem fel egy kis faluban, hogy a világból csak a szépet, a jót láttam. Erre tanítottak a szüleim. Akarva-akaratla- nul megóvtak még a szél fúvósától is. Egyedüli gyerek voltam, hát kivel törődhettek volna jobban, mint velem? A gonoszság, a becstelenség nagyon messze elkerülte a házunkat. Amikor abba a korba jutottam, hogy dolgoznom kellett, a tőlünk 20 kilométerre levő B. városában találtam munkahelyet. Mint amolyan kis falusi lány, eleinte nehezen szoktam azt a sok embert, idegen arcot, akik a közelemben voltak. De olyan aranyosak, olyan kedvesek voltak a gyárban, hogy végül a szívem-lelkem adtam mindenkinek, aki egy csöppet is jó volt hozzám. Szerettem válogatás nélkül, megbíztam mindenkiben. Azt mondják, mindenki magából indul ki. Hát én ezt a szólásmondást talán szó szerint vettem. Magamból indultam ki. Őszinte voltam, nem is gondoltam arra, hogy az őszinteség buktatókkal jár, hogy visz- szaélnek a bizalmammal, a szeretetemmel.” A beszélő megállt egy pillanatra, lehajolt és gyű- rögette a kezében levő zsebkendőt. Kutatott a gondolataiban. „Egy darabig busszal jártam be, de később rávettek, hogy munkásszállásra menjek, mert akkor nem kell olyan korán kelnem, meg a szórakozási lehetőségek is mások, mint a mi falunkban. Anyámék először hallani sem akartak róla, de az egyik kemény, csikorgó hideg nap „megenyhítette” a szívüket, azt mondták, költözzek csak be, hiszen a hajnali 4 órás kelést nem lehet sokáig bírni. Hamar megszerettek a lányok és én is őket. Mindennapos gondjaink, örömeink egymáshoz láncoltak, tudtunk egymásról szinte mindent. Különösen Balogh Erzsi barátnőm volt az, akit nagyon szerettem, és úgy tűnt, hogy ő még jobban ragaszkodik hozzám. Hordtuk egymás ruháit és még a gondolataink is azonosak voltak. Erzsi jobban tudott alkalmazkodni. Azt hiszem, hogy jobb volt a természete. Ha a lányok ugratni akartak — most már tudom, hogy szeretetből —, én ugrottam és mérgelődtem. Kinek panaszkodtam volna? Erzsinek! Ő meghallgatott és csitítga- tott. Azt mondta, már rá se ismer arra a csendes kis falusi lányra, aki voltam. Makacs voltam és szerettem mindent elérni, amit elterveztem. Beiratkoztam a középiskolába. Hát azért is csúfoltak. Ugyan mit akarok, talán bizony igazgató lenni? Az volt az elképzelésem, ha jól sikerül az érettségi, továbbtanulok, és ha törik, ha szakad, textilmérnök lesz belőlem. Erről még Erzsivel is alig mertem beszélni. Nem untatom, főorvos úr? El kell, hogy mondjam ezt a történetet, hogy egyszer, végre megnyugodjak. Erzsi mindenben a segítségemre volt. Hozzászoktatott ahhoz, hogy ha valamit el kellett intéznem, nem én mentem utána, elment ő helyettem. Mindig azt mondta, tanuljak csak, ha már belekezdtem, majd meghálálom, ha mérnök leszek. De ezt ő nem gúnyból mondta, Vollmuth Frigyes: Modellek és ezért szerettem nagyon. Tudta, ha sikerül bekerülnöm a főiskolára, felkerül az életem i betűjére a pont. Mondta is, hogy mi úgy megértjük egymást, mintha testvérek lennénk. Hiába akarnak bennünket össze- ugrasztani különféle pletykákkal, nem sikerült. Egyszer viccesen megjegyezte: meglásd Juli, egy férfi lesz az, aki bennünket szétválaszt. Akkor derültünk ezen és ki nem mondva is azt hittük akkor, hogy az a férfi bizony nem született meg. Szorgalmasan jártam az esti iskolába és sikeresen tettem le a vizsgáimat is. Teltek a hónapok, az évek. Voltak kalandjaim. De az egyik fiú olyan volt, mint a másik. Nem érdekeltek. Arra vártam, hogy majd csak jön az igazi, akibe beleszeretek. Szerelmesnek lenni azonban sehogy sem sikerült. Aztán egyszercsak Erzsi megismerkedett egy fejessel. Külön élt a feleségétől és a gyerekétől. Váltak. Gyárunk kihelyezett üzemének volt az igazgatója. Ez is olyan kalandnak indult, mint a többi. Kifiguráztuk a hibáit, jókat derültünk azon, hogy bókokat mond, mert egy 45 éves férfi szájából a bókok olyan furcsának tűntek. Kis idő után Erzsi kezdett megváltozni. Nem volt olyan vidám, mint addig, rajtakaptam, hogy ábrándozik, még ugrattam is — mi van, csak nem szerettél bele a kuglifejűbe, mert annak neveztük Andrást. Ritka haját oldalra fésülte, hogy dú- sabbnak látsszon. Erzsi elnevette magát és erősen tiltakozott. Én megnyugodtam, azt hittem Erzsi fáradt, és békén hagytam. Készültem az érettségire* alig volt rá pár hetem. Az egyik randevúra engem is meghívott, és azt mondta, menjek csak velük nyugodtan kirándulni a Du- na-kanyarba, mert jön András egyik ismerőse, aki főosztályvezető a minisztériumban. Hasznomra lehet majd a felvételinél. Belegondoltam, hogy igaza van, miért ne mennék? Nem árt, ha egy kicsit kikapcsolódom, úgy is sokat tanultam, rám fér egy kis mozgás. De tényleg nem untatom, doktor úr? Úgy kiöltöztünk a találkozóra, mintha színházba mennénk. Kisminkeltük magunkat és a legszebb ruhánkat vettük fel. Szóval megjöttek értünk a fiúk. Gyuri jól ápolt, jól öltözött volt. Elindultunk és az úton sablonos, lényegtelen dolgokról beszéltünk. Száguldott a piros Zsiga. Feltűnt nekem, hogy András jobban követi a gondolataimat, és a végén csak mi ketten beszéltünk. Nem tuladonítottam neki jelentőséget. Jobban mondva, nem is vettük észre, hogy a kocsiban négyen vagyunk. Szentendrén szálltunk meg. Mi Erzsivel, külön szobában. Mert velem egynapos ismeretség után ne feküdjön le senki. Egyetért velem?” Nem is várt választ, folytatta: „Lezuhanyoztunk, mert úgy beszéltük meg a fiúkkal, hogy fél óra múlva lent a presszóban találkozunk. Levettük a jó cuccunkat, farmerbe öltöztünk. Nevettünk is rajta. Ezt aztán jól csináljuk! A presszó kellemes, csendes volt. Rajtunk kívül alig ült bent valaki. Halk zene szólt. Ha jól emlékszem, cseresznyét ittam, de ennek tulajdonképpen nincs' jelentősége. Először C^yuri kért fel táncolni. Kellemes volt. Mint minden férfi, ő is szépeket mondott. Tetszett is, nem is. Szerettem volna, ha udvarol, meg nem is. A fene tudja. Tánc közben láttam, hogy Andrásék veszekednek valamin. Nem tudtam elképzelni, mi van velük? Gyuri a helyemre kísért, még a széket is alámtolta, mintha öregasszony lennék. De azért jólesett. Hunya Márta: Éjszaka . Permetez. Vigasztalan, sűrű cseppek hullanak. Nedves az éj, hideg. Az álmok fázós kucorgása kitölti a sötét sarkokat. Apró neszek motoznak, megül a kétség a csupasz ágakon. Ázott verebek remegnek hajlott hátamon. A távolság, mint lazára engedett fonál, tétován bolyong. Szabó Ernő: Éveink emlékén — egy pillanatról __és lebegtek halk, lassú énekléssel a pró remegések, suhanó emlékek, vágyak és ködök — meg-megrándult néha pillád, szemöldököd — mikor beszélgettünk, AKKOR, azon az éjjel, a gesztenyefa alatt, tudod, a sarkon — szemedben pillantásom, arcodon arcom — és lebegtek bennem hűvös remegések, suhanó képek, illő, tünékeny emlékezések, hogy: mikor is volt? és: hogyan? ezmegez hol? ... igen, ez OTT történt — és emlékeimen átszűrődve: a jelen. Ami van. Azt hiszem tudtad: nem a válaszod várom. Hallgattál — arcodra hullt a tört fény — s két csönd között elröpült egy álom. MALOM Vollmuth Frigyes: Malom Erzsi morcos volt, kérdeztem mi baja, de csak any- nyit mondott, hogy megfájdult a feje. — Gyere Juli, akkor táncoljunk mi, Erzsi kosarat adott. Így kért fel András. És táncoltunk. Ez már más volt, most utólag sem tudnám megmondani, hogy miért voltam olyan emberfelettien boldog. A lelkiismeret furdalt egy kicsit, aztán elmúlj. Miért? Nem férje András Erzsinek. Ha Andrásnak velem jobb, úgy kell Erzsinek... És innen kezdődtek életem legszebb hónapjai. András azt mondta, amikor táncoltunk, hogy szeretne velem beszélni, mert ebben a zajban, tánc közben nem lehet. Először úgy éreztem, hogy tiltakoznom kellene, Erzsi miatt, de azzal nyugtatgattam magam, hátha éppen Erzsiről akar megtudni valamit. Amikor felmentünk, barátnőm nem szólt semmit. Ugyanúgy viselkedett, mint eddig. Én meg nem hoztam szóba a randevút. Vasárnap hazaindultunk. Gyuri továbbra is nekem bókolt, András meg a szűrne sarkából figyelte, hogyan fogadom az udvarlást... Nagyon élveztem, hogy mindkét férfinek én tetszem. Erzsi arcáról semmit sem lehetett leolvasni, se haragot, se durcásságot, csak a közönyt. Annál jobb — gondoltam. Mielőtt kiszálltunk a kocsiból, András egy cédulát csúsztatott a markomba: Kedden este 6 órakor érted megyek a 8-as busz végállomásához. Nagyon várlak! Ennyi volt. Aztán mielőtt kezet fogtunk a fiúkkal, Gyuri is megszólalt: Láthatnám, Julika, a közeljövőben? Elnevettem magam és azt mondtam, hát persze, hogy láthat. Majd keresni fogom a munkahelyén. Tudtam, hogy ezzel a módszerrel a legkönnyebb lerázni valakit. Eszembe sem jutott, hogy Gyurival találkozzam. Másnap telefonon kerestek. András volt. Azt mondta, nem tud keddig várni. Találkozzunk aznap. Én ráértem. Olyan erős szívdobogásom volt a randevú előtt, azt hittem megfulladok. De amikor megláttam András magas alakját, ahogy jött elém a buszmegállóban, megnyugodtam. Kérdeztem tőle, hogy nincs-e lelkiisme- retfurdalása Erzsi miatt? De ez a kérdés inkább önmagam megnyugtatására született. Nincs. Ennyi volt az egész, amit felelt rá. ' Az a gyönyörű kilenc hónap, amit együtt eltöltöt- tünk! Tele voltunk egymással és a tervekkel. Elhatároztuk, hogy a válópere után azonnal megesküszünk. Még a lakás berendezését, András esküvői ruháját is megterveztük. Kilenc hónap! Hát ennyi időt töltöttünk együtt olyan iszonyatos boldogságban, hogy azt hittük, csak a miénk lehet ilyen nagy szerelem. Boldog voltam, mert sikerült a felvételim is. Ősztől kezdhetem a főiskolát. Az életem rendeződik, "András felesége leszek. Aztán minden előzmény nélkül egy expresszlevelet kaptam. Tessék, olvassa!” Gyűrött, agyonolvasott levelet nyújtott át a főorvosnak. Ez állt benne: „Juli! Köszönök neked mindent. Életem legszebb ajándéka voltál. Ne haragudj, hogy a tervünket keresztül húzom. Te még fiatal vagy, előtted az élet. Engem visszahúzott a gyerekem. Ne búcsúzzunk, maradjunk jó barátok. András.” „A többit tudja. Idegösz- szeroppanást kaptam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy gyűlölöm, pedig becsapott. Sajnos szeretem, és az az érzésem, hogy mindig szeretni fogom. Annyira, hogy felelősségre sem vonom. Elment, de nekem megmaradt az a gyönyörű kilenc hónap — pont annyi idő, amennyi alatt egy új ember születik ... Születhetett volna.” Képeink Mai Köröstájunkban Vollmuth Frigyes Békéscsabán élő grafikust mutatjuk be. 1943-ban Nagyváradon született. Az alsó- és középiskoláit Badacsontördelicen és Tapolcán végezte, diplomát a Szegedi Tanárképző Főiskolán 1968-ban szerzett. 1978-ban fejezte be tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskola rendkívüli tagozatán. Jelenleg a Békés megyei Moziüzemi Vállalatnál dolgozik. 1968 óta a megye és a tájegység minden kollektív kiállításának résztvevője; több önálló bemutatója is volt.
