Békés Megyei Népújság, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-31 / 305. szám
K>7?. dumber 31,. hétív HgUdMMTtl II gyökerek mélyre nyúlnak Gyula, Körös utca 9. Albérlet. Kilencszáz forint havonta. Két tenyérnyi helyiség. Nem kolóniái bútorokkal berendezve. Mondjuk konyhának az egyiket. Gáztűzhely, asztal, 60 literes hűtőgép. Meg egy kredenc. A másik helyiségben szekrény, két ágy, egy házilag össze- eszkábált ágyneműtartó, rajta tévé. Ez az otthona a Juhász házaspárnak, Anitának és Zitának. A fiatalasszony, Juhász Mátyásné Litvai Julianna a vacsora nyomait igyekszik eltüntetni az asztalról. Vékony, magas, keskeny arcú. A férj rövid körszakáll, trikó, tetovált ábrák a karon, a vállon. Az asszonyka a harisnyagyárban dolgozik 3 műszakban. A férj a lakásépítő szövetkezetnél. Ö mondja: fizikai munkás. Kettőjük keresete nem éri el a 6 ezer forintot. — Még karon ülő csecsemő sem voltam, állami gondozásba adtak. Végigbarangoltam a megyét. Óvodás az eleki otthonban lettem. Dé- vaványán iskolás. Aztán jött egy házaspár, elvittek magukkal Váriba. Nem tudom, milyen sorom lett volna az édesszülőknél. Itt jó volt. Majdnem én voltam az isten. Elhalmoztak mindennel. De a légkör nem volt éppen gyereknek való. Ital, rendőrség, mentő. Ezek sűrűbben jártak a lakásra, mint a postás. Sokáig civakodtak, aztán megunták. Eladták a lakást, elváltak. Én közben ipari tanuló lettem a harisnyagyárban. Nem, nem éreztem, hogy hátrányom lett volna abból, hogy állami gondozott voltam. Megtanultam saját lábon járni. 1972-ben megismerkedtem a mostani férjemmel, négy évvel később megvolt az esküvő. — Én is állami gondozott voltam — mondja a férj. — Nyolcán voltunk testvérek, tanyán laktunk Gerla közelében. Volt 4 hold földünk, de apám nagyon beteges volt, nemigen tudott dolgozni. Anyám meg nem szeretett. Apám írogatott verseket, meg mindenfélét, de 57-ben megvakult, aztán odalett az Belőlük már nem lesz állami gondozott önbizalma. Sokat veszekedtek. Apám meg is verte anyámat, amikor megérdemelte. — Mikor érdemelte meg? — Nem szeretett dolgozni, mindig szájait apámmal. Akkor. Apa 40 éves volt, amikor meghalt. Azt mondták, csonttébécében. Nem nagyon sokat tudok róluk, mert a 8 gyerek közül csak a legfiatalabb nevelkedett odahaza. A többit mind kilökték a házból. Én meg akartam nősülni, hogy családot alapítsak. A nővéremék le akartak beszélni róla. „Nem való neked a házasság. Dolgozzál és szórakozzál” — mondták. Mindig vágytam a gyerekek után. Nem tudom honnan van ez, talán azért, mert mi is sokan voltunk? Elég az hozzá, hogy közben elvettem egy lányt. Nemsokára terhes lett, ikreket szült. Nagyon boldog voltam. Két kislány. Anita és Zita. Aztán az anyjuk elszökött. Ott álltam a két gyerekkel. Őrjöngtem, szerettem volna fejjel neki menni a falnak. Hát nincs kiút? Ezek is állami gondozottak legyenek? Azok lettek. Sűrűn bejártam hozzájuk, mindig vittem valamit. Aztán egy orvosi vizsgálatnál kiderült, hogy vér szerint nem. én vagyok az apjuk. De nem akartam őket eldobni. Próbálkoztam én, hogy egy jó asszonyt találjak, aki elvállalja a gyerekeket. Így ismerkedtem meg Jutkával. Esküvő után mentünk, hogy kihozzuk a gyerekeket. Azt mondták, csak akkor kapjuk meg, ha már egy éve együtt élünk. Alig vártam, hogy leteljen. Ha szegényesen is, de itthon nőjenek fel. Mert én nem tudom, mi a szülői szeretet, csak hallottam róla. ók tudják meg. Mindent megadunk nekik. Nemrégen vettem egy igazi farmert — hozzad csak ki Zita, mutasd meg —, 1400 forint volt. Mondtam, hogy ezt közösen viselitek felváltva, mert nekünk nincs annyi pénzünk, hogy ennyiért még egyet vegyünk, örültek neki. De azért a Télapó hozott mindegyiknek egy-egy Trappért, meg nyaksálat is. Az csak 300 forint volt. — És a jövő év jobb lesz? Egyáltalán, mit várnak 1980- tól? — Lakást — buggyant ki szinte egyszerre belőlük. Azt mondták, talán nyáron megkapjuk. Állami gondozottak. A szavaknak ma még sincs jó csengésük. Talán sohasem lesz? Pedig ugyanúgy élnék, mint azok, akik szülők szárnyai alatt nőtték fel. Igaz, több törődést várnak, érdemelnének a társadalomtól, tőlünk, embertársaiktól, hogy egyszer végérvényesen megszabaduljanak az előítéletéktől. Nehéz lesz. A gyökerek mélyre nyúlnak. Kép, szöveg: Béla Ottó Sokoldalú képzés tanácsiaknak Hosszú lenne felsorolni, milyen jellegű és időtartamú előadásokat, konzultációkat rendez a Békés megyei Tanács Oktatási és Továbbképzési Intézete. Közülük most csak a jelentősebbeket említjük meg. Szeptemberben indult és 1980 novemberében fejeződik be az egységes községi szakvizsga-előkészítő, amelynek 87 hallgatója van. A városi tanácsok dolgozóinak szervezett általános állam- igazgatási tanfolyam ugyancsak 1980 őszén ér véget, amikor is a résztvevők vizsgákon adnak számot a megszerzett ismeretekről. Az államigazgatási főiskola felvételi előkészítőjére járóknak havonta 4—5 alkalommal tartanak foglalkozást az intézetben. A levelező tagozatosok pedig minden hónapban kétszer vesznek részt konzultáción. Statisztikából a Pénzügyi és Számviteli Főiskola II., jogból az I. és könyvvitelből a II. évfolyam hallgatói vizsgáznak a na-. pókban. A következő évben is számos tanfolyam indul a járási hivatalok, a városi, a nagyközségi, a községi tanácsok és a tanácsi intézmények dolgozóinak. Nem egy esetben az intézet más megyével közösen is szervez továbbképzést. Ami a tematikát illeti, a politikai és vezetéselméleti ismereteken kívül — a tanácsi szervezéstől a munkahelyi demokrácián át a tanácsok korszerűsítéséig — a lehető legváltozatosabb elméleti-gyakorlati kér-, dések ismertetése és feldolgozása szerepel az anyagban. Valamennyi tanácsi dolgozó (beleértve a vezetőket is) szakmai továbbképzésére hi-, vatott 4 éves ciklus 1980 végéig fejeződik be az oktatási és továbbképző intézetben. Finom ebéd F. hátradőlt a széken, ujjaival az asztalon dobolva. Jött a pincér. — Mivel szolgálhatok? F. várt. — Egy ebédet — mondta később. — A la carte? — Természetesen. — Nézzük csak — mondta később F., az étlap tanulmányozásába merülve. — Segíthetek? — ajánlkozott a pincér. — Gondolja, hogy szükségem van rá? — hangja elutasítóan hűvös volt. A pincér hebegett valamit a bajusza alatt, majd törlőruhájával csapkodva elléptetett az asztalok között. Kis idő múltán: — Pincér! — Igen, kérem. — Van valami köze a brassóinak Brassóhoz? — kérdezte • F. — Nem tudhatom, kérem szépen. De igazság szerint kell, hogy legyen valami a dologban, hiszen, ahogy tudom, a párizsit Párizsról, a bécsi szeleteit meg Bécsröl nevezték el... F. elégedetten bólintott, majd rendelt: csontlevest da- Xagaluskával és borsot, ezután paprikás csirkét, galuskával, hozzá uborkasalátát, tejfelesen, paprikásán és végül kávét. F. rendelés közben a szép piros cipősdobo- zon babrált, amit feltűnő mozdulattal tett maga elé, érkezéskor. A doboz külseje is jelezte: csak drága bőrből készült cipő lehet benne. Még F. mellett állt a pincér. — Most tetszett venni? — Igen. Spanyol import. Érzékeny a lábam, csak ebben kényelmes a járás. A finom bőr mintegy felveszi a láb alakját, hozzásimul, hozzáigazodik... — Én is szeretem a köny- nyű, finom cipőket — magyarázott a pincér, és oldalra koptatott lábbelijére mutatott ironikus mosollyal. Hozták az ebédet. Gőzölög, illatozik a leves. F. átéléssel eszik, azt sem bánva, hogy szürcsölése elhallatszik a szomszéd asztalokig. — Főúr! — fordult az ebédet befejezve a pincér felé. — Lehet itt valahol újságot venni? Tudja, hogy van az, ha megszokja az ember az ebéd utáni olvasást. Ilyenformán nekem *az újság az ebéd utolsó fogása. A pincér tartózkodóan mosolygott. — Természetesen, van újságárus pavilon. Itt, mindjárt az üzlet előtt. — Vigyáz egy pillanatra a cipőmre? Hozok egy Népszavát. — Küldök érte, ne /áradjon — így a pincér. — Hagyja, magam jobban szeretem. — Csak tessék. Tíz perc, húsz perc, egy óra. A pincér már régen gyanút fogott, de türtőztette magát. Végül a dobozhoz lépett, feltépte. Cédulát talált benne: „Trükköm most is bevált, Au revoir!" Varga S. József Ötösök 52. ÜDoitlogadísi 6s lottó Igiigirtúg 1979. 52. hét A fogadónál marad! 1 o iw a 4 r* ti 4 M 9 io 11 12 13 14 15 ki 17 IS 20 2! o 9 dU ÍJ 23 X 25 2<i 27 5*1 29 3o ai a 2 33 34 35 3 ti 37 3M 39 40 41 42 43 44 45 4 ti 47 4M 49 50 51 52 53 54 55 57 5M 59 <10 (11 <12 <13 <14 <15 ti ti <17 tiM <19 70 71 72 73 7 4 75 7(1 77 7M 79 n Ml M2 M3 M4 M5 M(i M7 MM M9 90 HÉT Húzás: 1979. der. 2s. IGAZOLÓ SZELVÉNY Anniik :v lYmmli'iiak. :iM V.<MHI fmlntuál nagyoMi nyereményt ér el én nyerten d/elvényéneU mmirAm.'t a Im/ánt követő vasárnapim a Nép szal'aildág tAJéknrliitö d/iimjejíyzékélien nem n?eropel, a n/amdinan ládt követő hét H/nmlial iléll 12 óráig m ást kell henyújtanta — Mit tennél, ha ötösöd lenne a lottón? Ismerősöm szeme felcsillan: — Először is felmondanék, aztán vennék egy autót, lakókocsival, és bejárnám az országot! * * * Ki ne játszott volna mára gondolattal: ha én most nyernék egy-két milliót!... Fortuna, a forgandó szerencse istenasszonya, ha nem is gyakran, de kegyeibe fogad egy-egy lottózót. Megyénkben is többen értek már el 5-öst, vagyis telitalálatot. Közülük kerestünk fel három „milliomost”, hogy megtudjuk: milyen is az, amikor kiderül, hogy ránk mosolygott a szerencse? No, és azt is, ki hogyan sáfárkodott a legendás nyereménnyel ? „Ha nem segít, öngyilkos leszek!” A rácsos vaskerítés mögött szép nagy ház, ápolt kerttel, gyümölcsössel. A garázs előtt Zsiguli. — Ezt vettük a nyereményből, a többit meg betettük a takarékba — válaszol a középkorú férfi. Az utcán beszélgetünk. Szemmel láthatóan nem örül a kér- dezősködésnek. Csak akkor oldódik meg a nyelve, amikor tisztázzuk: sem a név, sem a cím nem szerepel az újságban. — Jobbnak láttuk ide, a megye másik felébe költözni a nyeremény után. Nem volt már maradásunk a levelektől, személyes ajánlatoktól, könyörgésektől, no meg az örökös megjegyzésektől. — Milyen megjegyzéseket tettek? — Hát, például kerékpáron jártam továbbra is dolgozni, és az utcán utánam szóltak: „Ha nekem lenne kétmillióm, nem bicikliznék!” Tudják, sok ember azt hiszi, a pénzzel mindent meg lehet oldani! Persze, a pénz jó, de nem minden! Különben, keressék meg a munkahelyén a feleségemet, ő majd bővebben mesél a dologról. — Mikor megtudtam a jó hírt, azt néztem, rámszakad a plafon! — csapja össze a két tenyerét az asszony. — Gondolhatják, mit jelentett ez nekünk, mikor négyen laktunk egy szoba-konyhában. Persze nem élünk mi máshogy most se, csak köny- nyebben. Felnőttek a gyerekek is, a kisebb ugyan még tanul, a nagyobb már dolgozik, van szakmája. De úgy neveltük őket, hogy minden fillért megbecsüljenek. — A férjétől hallottuk, hogy sok levelet kaptak. Mi állt ezekben? — A legtöbb pénzt kért. Volt, aki megírta: sikkasztott, és ha nem segítek, öngyilkos lesz!... „Nagyon szépen elosztottuk” Fürkésszük az utcát, próbáljuk kitalálni, melyik portán laknak a „lottómil- liomosék”. Egy nagy, új ház előtt megállapodunk, de gyorsan kiderül, tévedtünk. A szomszédos, régi kis véggel, ház gazdái a szerencsések. Takaros a porta, otthonos, ragyogóan tiszta a lakás. Nem a pénz, a gazdagság, hanem a szorgalmas munka, gondosság nyomai mindenütt. A néni hellyel kínál, és árad belőle a szó. — Nyertünk ugye, egymillió 200-valahány ezret. Na most, vagyunk mi, meg van hat családunk. Nagyon szépen elosztottuk tehát hétfelé, minden gyerek kapott egy 170 ezer forintos betétkönyvet. — És ők hogyan gazdálkodtak a pénzzel? — Rendesen. Volt, amelyik házat épített, volt amelyik a szövetkezeti lakását családi házra cserélte. A másik lány kocsit vett, a legkisebb fiunk most kezd építeni. Mi meg rendbe hoztuk ezt a kis házunkat, csináltattunk fürdőszobát, kicsempéztünk. Akkoriban mindenki kérdezte, ugye vesztek szép, nagy házat? De ha mi kiadunk vagy egymilliót új házra, meg berendezzük, akkor mi marad a gyerekeinknek? Hát nem nagyobb öröm ez így? Különben is mindig fogadkoztam: úgy adnék én nektek gyerekeim, ha egyszer nyernék! Mert, hogy mióta lottó van, mindig játszok, ugyanazokkal a számokkal. Fortuna biztos gondolta; na, adok én, aztán lássam, hogy tartod a szavadat? Tizenhat kilé levél Faluszéli földes utcában lakik a harmadik lottómilliomos házaspár. — Hogy jutottunk az eszükbe? — csapja össze a kezét az idős, csont, bőr, sovány asszony. — Régen volt az már, lassan 20 éve, hogy nyertünk. De jöjjenek beljebb! — hív a nyári konyhába, aminek csak a neve nyári, ugyanis ezt lakják egész évben, a hálószobába jószerivel csak aludni járnak. — Ezt a házat abból vettük — meséli a nyugdíjas férj —, a régit, eladtuk 20 ezerért. A nyeremény fete- a fiúké lett azonnal, ami megmaradt nekünk a házvétel után, abból élünk. — Abból bizony, mert az uramat még 1963-ban leszázalékolták, a nyugdíj meg csak nyugdíj — folytatja a feleség, míg a bácsi nagy sietve bort hoz, de aztán egyedül kénytelen iszogatni. Nagyon sok pénz elment nekem orvosra, gyógyszerre, hisz régóta beteg vagyok — húzza össze magán a szvettert az asszony. — Nagy volt az öröm, amikor megtudták, hogy nyertek? — Egy szikrát se örültem akkor se, most se! — feleli élesen. — Irigykedtek, támadják az embert. Különben, nem sokat változott a mi életünk, ugyanúgy élünk, ételre, ruhára nem sokat költünk. Mikor ideköltöztünk, vettünk bútort, függönyt, szőnyeget. Igaz, az most már régimódi, de jó az nekünk. — Sokan kértek kölcsönt? — Hajaj! Tizenhat kiló levelet kaptunk. — Megmutatna néhányat? — Á, nincsenek meg, egyszer betüzeltem az egészet a kemencébe. Volt, akinek adtunk pénzt, de sokan a mai napig is tartoznak vele. Pedig de figyelmeztetett akkor egy pesti újságíró: B. néni, ha mindenkit megsajnál, egy fillérje sem marad! Képzeljék, egy ismeretlen asz- szony messziről jött pénzt kérni, aztán mikor nem adtunk, azt mondta, térítsük meg az útiköltségét. Hát erre én is megmondtam: nem mi hívtuk, lelkem! — Van egy panaszom, azt is írja bele! — emeli fel a mutatóujját a bácsi. — Aki a 70. életévét betölti, az kaphat kedvezményt községfejlesztés fizetésére. De az én kérelmemet elutasították, hogy én nem szorulok rá! Annak idején meg azt kérdezték, mennyit ajánlok fel a falunak a nyereményből! Ezen aztán elmélkedik egy sort, felesége csitítja, majd elbúcsúzunk. Már az utcaajtóban kérdezem: mi lenne a legnagyobb kívánsága? Huncutul kezdi, de komolyan fejezi be a választ a bácsi: — Szeretnék 20 éves és egészséges lenni. Mindent odaadnék érte!... Tóth Ibolya Fotó: Veress Erzsi „Takaros a porta... nem a pénz, a gazdagság, hanem a szorgalmas munka, gondosság nyomai mindenütt”
