Békés Megyei Népújság, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-02 / 282. szám
1979. december 2., vasárnap NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET A Dunától a Szajnáig Magyar költészet, magyar zene Franciaországban A közelmúltban kétnyelvű költői estet rendezett Párizsban a Magyar Intézet. A műsort elsősorban Radnóti emlékének és a kortárs magyar költészet bemutatásának szentelték. Szabolcsi Miklós akadémikus tartott bevezető előadást, majd Major Tamás és Egressy István, valamint Vicky Messica francia előadóművész felváltva magyarul és franciául szavalta költőink legszebb verseit. Radnóti költeményeinek hivatott tolmácsolója újabban Jean-Luc Moreau professzor, aki nemrég adta közre egy párizsi kiadónál „Erőltetett menet” címmel a Radnóti-életmű legkimagaslóbb alkotásait. A fiatal professzor nemcsak kiváló műfordító, de nyelvünk tanára is az egyik legtekintélyesebb felsőoktatási intézményben, a Keleti Nyelvek Főiskoláján. Ez a költői est csak egy kiragadott esemény az irodalmi műsorok gazdag füzérében. A Magyar Intézet nemrégiben a híres Pompidou Kulturális Központtal együtt adott otthont az Ily- lyés Gyulát ünneplő irodalmi összejövetelnek. Költészetünk Franciaországban legismertebb képviselőjét a patinás irodalmár egyesület költői nagydíjjal és a népek barátságának szolgálatában kifejtett tevékenységéért elismerő okirattal tüntette ki; ez alkalomból ismertették legújabb műveit francia költőbarátai. Az elmúlt esztendő során csupán Adyról hat esten emlékeztek meg; irodalmi összejövetelt rendezett a két költészet kapcsolatainak jegyében az UNESCO, a strassbourgi egyetem, a párizsi- Magyar Egyesület, a PEN CLUB és sok város. Ahhoz, hogy magyar költők franciául is megszólalhassanak, nem elég a hagyományos kulturális diplomácia. Meg kell találni azokat a költőket, akik nemcsak érdeklődnek hazánk irodalma iránt, de a poézis olyan szintjén is képesek tolmácsolására, amely lehetővé teszi, hogy a költemények el is jussanak az igényes francia közönség szívéhez. Az említett Moreaun kívül magyar költők fordításaival tűnt ki Gaucheron, Rousselot, Guil- levic, Seghers, Clancier, a PEN elnöke és sok francia poéta. Nélkülük nem jelenhettek volna meg az irodalmi folyóiratok magyar kü- lönszámai, nem hangozhattak volna el a rádióműsorok, nem adhatták volna ki költészetünk antológiáit. Az irodalmi kapcsolatokban jeleskedő „költő-nagyköveteken” kívül talán a legjelentősebbek azok az előadóművészek, zeneszerzők, énekkarok és zenekarok, akik és amelyek a magyar muzsikának is valóságos franciaországi nagykövetei Lajosházi Éva: Utazási emlékképek — Apró házak suhantak el, fehéren tüzelt az út pora rám. — Visszatérni az eltűnt falak közé, végigsimítani recés kézzel a fal savkirakódásait, beilleszteni kisujjunkat az emlékképek repedéseibe! A tenyeremre venni és végighordani ölelkező szürke házfalak közt. Megsimogattatni hajaddal anyókák ráncait... — Nézzétek; az én kedvesem. Búza hajú. Messzi tájról hoztam, ti barnák, erősek, legyen lágy hozzá csákányra simuló, szorgos kezetek, estéli, súlyos nevetésetekbe takarjátok éneklő mosolyát. Finom virágarca volt. Varga Dávid: Kakuk Marcihoz Hányszor elképzelem, hogy betoppansz, mellbevágsz: No, kapd magad, fiú! s lobonc hajad, csapzott gúnyád mint lobog országút forró szelében. De csak nézem a falakat tunyán. E fortélyos szigorral besakkozott világban, hej, mihez kezdenénk, Marcikám? lettek. Mégpedig nem egy esetben „utazó nagykövetei”. Az év elején zajlott le Ránki Dezső emlékezetes sikerű párizsi hangversenye. A fiatal magyar zongoraművész nevét ugyan következetesen „Desző”-nek írják az ölesbetűs plakátokon, de azt mondják ezzel közelítik meg leginkább a helyes kiejtést. De akárhogyan írják: nevét a francia zenekedvelők jól ismerik nemcsak koncertjeiről, de lemezeiről is. Ránkit, a párizsi koncertlátogatók egyik kedvencét, legutóbb Arthur Rubinstein, minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze is köszöntötte, amikor a közönség kilencszer tapsolta ki a francia rádió szimfónikus zenekarának hangversenyén. A francia rádió kórusa egyébként azzal lepte meg hallgatóságát, hogy Kodály remekét, a Psalmus Hungaricust magyarul énekelte el. Igen bevált kezdeményezés volt, és most már szerencsés „divattá” is vált Franciaországban a komplex irodalmi —zenei hetek, hónapok megrendezése. Egy-egy város hívja meg a magyar művészeket, ezeknek a rendezvényeknek keretében, és a műsort sok esetben filmbemutatók is kiegészítik. A legsikeresebb ilyen vállalkozás Maconban zajlott le, ahol egy hónapon át magyar művészek szerepeltek minden színházban, moziban, kulturális és művelődési otthonban, múzeumban, hangversenyteremben. Nemrégiben a Párizshoz közeli Laon városkában volt magyar kulturális hónap. Ezen a hagyományos műsorokon kívül felléptek az Állami Bábszínház művészei és az ózdi kohászok népi együttesének táncosai is. Bábos művészeink nagy sikerrel mutatták be műsorukat legutóbb a párizsi Bobino színházban. A bábszínház fellépett Le Havre kikötővárosban is. A párizsi Magyar Intézet arra törekszik, hogy megismertesse hazánk művészetét, s hogy tükrözze a honi valóságot, amelyet Franciaországban nem ismernek eléggé. Meg kell küzdenie azzal az aránytalansággal is, ami az oktatási rendszerek, a könyvkiadás, a kulturális politika eltérő irányzatainak következménye, és amely nem mindig mozdítja elő azt a kölcsönösséget, amelyre törekszünk. Az intézet alapvető feladatának tartja a jobb kapcsolatok előmozdítását, a kölcsönös érdekű közeledést a két ország között kulturális téren is — vagyis azt szolgálja, amit Európában „Helsinki szellemeként” szokás emlegetni. Rudnyánszky István Koszta Rozália: Testvérek Marc Fontenoy: Az átkozott bajusz A támadás átgondolt, előkészített és ami a legfontosabb, szervezett volt. Minden óraműpontossággal klappolt. A három férfi abban maradt, hogy az „operáció” előtt a Dohány-bárban találkoznak, a végső instrukcióra. Azonban, nem szükségeltetett ezzel foglalkozni, mert korábban már minden lehetőséget megvizsgáltak, mérlegeltek, ahogyan az illik. Csak valamilyen váratlan katasztrófa zavarhatja meg ezt a csodálatos mechanizmust. Tehát, fél egykor összejöttek a Dohány-bár telefüstölt termében, ahol a vendégek közül többen a pultnál álldogáltak. — Üljünk le — mondta Göndör, akit csúfnevén szólítottak így, mert gyönyörű kopaszság ékesítette a koponyáját. — Rendben, de semmi pálinka — rendelkezett Henri, a banda feje. — Először ia mérlegelnünk kell. A pincér kihozott három felest, amit Luigi azonnal kifizetett, hogy ne akadályozza őket a kitörésben, ha eljön az ideje. — Húsz perc múlva indulunk. Minden rendben? A másik kettő bólintott. — Tegnap ez idő tájt még egyszer elhaladtam a bank előtt, bent sehol senki, megrendelő egy sem, csupán három alkalmazott: a pénztáros és két fiatal nő, akik éppen ebédről érkeztek visz- sza, és erőt kellett venniük, nehogy elaludjanak. — A bankok hódolnak a divatnak, amikor ebédidőben is nyitva tartanak — jegyezte meg Göndör. — Kapóra jön, nem igaz? Luigi grimaszt vágott, miközben dohányzástól megfeketedett fogaival vicsorított. — Semmi értelme az üres beszédnek. Mindez csupán fecsegés — mordult fel Henri. — Ismételjük át! Kezdem. — Bemegyek a bankba, egyenesen az ablakhoz tartok, ahol az egyik fiatal nő tartózkodik, információt kérek tőié devizaügyben, ami külföldi utazáshoz szükséges, ő mondja a magáét, de engem csak az érdekel, hogy meggyőződjek, minden szabályos, mindenki a helyén, és, hogy nincsen kuncsaft. Azt mondom: „Köszönöm kisasszony”, aztán kijövök, és ha minden rendben, intek Göndörnek, hogy jöhet. Most te következel! Göndör köhintett, és megkezdte előadását. — Amikor Henri megjelenik a bank ajtajában, abban a pillanatban kiugróm a kocsiból. Az orrom alatt ragasztott bajusz, nehogy felismerjenek, az esőköpeny jobb zsebében fegyver, bal kezemben a kis koffert tartom és... Henri int nekem, hogy indulhatok, bemegyek, az ablakhoz lépek és... a pénztárosra kiáltok: „Ne mozdulj, barátocskám ... ide a pénzzel!” Megfordulok a pisztollyal, hogy mindenkit lecsendesítsek, a pénztáros adogatja nekem a bankjegy- kötegeket, becsúsztatom őket a kis kofferba ... nem számolom meg őket... he... he ... he... és viszlát, urak, hátrálok az ajtó felé, kilépek, kinn odamegyek Henrihez, aki falaz nekem az utcán, a kocsihoz rohanunk, és indulás előre. Rendben? — Rendben — válaszolt Henri. — Luigi, most te! — Én a volán mögött ülök indulásra készen, az ülésen géppisztoly, hogy szükség esetén fedezhesselek benneteket. Bpszálltok és irány a Vincennes, ahol kicsi a forgalom. A kocsit a kastélynál hagyjuk és lerohanunk a metróba. Eközben senki nem lát meg és nem ismer fel bennünket. A Suzette-ben osztozunk, mint máskor. Egyetértő bólintások. Mindhárman kiitták poharaikat, majd lassan az ajtóhoz mentek. Odakinn kis fekete Ford várt rájuk, amelyet reggel „kölcsönöztek” Párizs másik végéről. A párizsi kereskedelmi bank fióküzlete békésen szunyókált a júniusi verőfényben. Gyönyörű idő volt, amely hírül adta, közeleg már a szabadságos idő. — Ilyen hőségben gyanúsnak tűnök majd ezzel az esőköpennyel — nyugtalankodott Göndör. — A ruházat részletei senkit sem érdekelnek. Mindenki úgy öltözik, ahogy akar... még csak az hiányzik ... A kocsi megállt, Henri kiugrott a járdára, és határozott léptekkel megindult a bank felé. Két-három perc múlva kijött és közömbös arcot vágott. — Göndör, rajtad a sor, ez kész csemege — súgta oda vigyorogva Luigi, miközben szakszerűen figyelte a járókelőket. Göndör teleszívta magát, hogy felbátorodjék. Átlépte az épület küszöbét és a pénztároshoz ment. Jókor érkezett: „Kezeket fel!” — kiáltotta. Odakinn Henri nyugtalankodni kezdett. Hosszú percek múltak el. Luigi távolból a tekintetével kérdezte: — Mit művel az ott? Henri megcsóválta a fejét. — Nem tudom ... Fogalmam sincs... Bizonyára valami nincs rendben. Henri visszament a kis Fordhoz és csendesen tanácskoztak : — Gondolod, hogy valami közbejött? — Valamit hallottunk volna. Zajt, csengetést, szirénázást ... De semmi. Be kéne menni, szétnézni. — Gondolod? — nyögött fel Henri. — Félek... tényleg, félek... — Csinálj, amit akarsz... de keveredjetek ki valahogy. Henri sóhajtott, ijedten körülnézett, aztán akarva, nem akarva elindult a bank irányába. Belépett. Göndör a pultnál támaszkodott és a pénztárossal beszélgetett. Amikor megpillantotta bűntársát, intett neki, hogy menjen oda, majd kölcsönösen bemutatta őket egymásnak: — Miki cimbora, a katonaságtól ... Henri a kollégám. — örvendek — mondta a pénztáros és kezet nyújtott az ablak mögül. — Bizony, jó komaságban voltunk a légierőknél, Mont- miraile-ben. Amikor belépett, mindjárt felismertem a bajuszáról... Henri gyűlölettel nézett az átkozott bajuszra ... A pénztáros fáradhatatlanul beszélt tovább: — És ez meg örökös tréfa- csináló. Soha sem javul meg. Tudja, milyen alattomossággal támadt rám? „Kezeket fel!” — kiáltotta és rámszegezte a játékpisztolyt... Még mindig nevethetnékem van. Kár, hogy nem helyettesíthetnek, ihattunk volna erre. De ami késik, nem múlik! Jeannot, gyere el értem valamikor a hét folyamán ebédidőben, temészete- sen a barátoddal együtt, elmegyünk, megisszuk az áldomást, felidézzük a régi szép időket... Emlékszel arra a kis nőre, aki... bocsánat, várnak az emberek. A két gengszter udvariasan távozott. A támadás befejeződött. Lehangoltan integettek a pénztárosnak köszönésképpen, szótlanul kijöttek a bankból és a kocsihoz mentek. — Van pénz? — kérdezte Luigi. — Méghogy pénz! Az uracska ki akarta maszkírozni magát, az uracska bajuszt ragasztott, hogy fel ne ismerjék ..'. Minek a szakái ? ... Chaplinhez akart hasonlítani!... Zana Zoltán fordítása
