Békés Megyei Népújság, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-04 / 259. szám
népújság! 1979. november 4., vasárnap Pálinkás Lajos: KASZÁLOK Az augusztus nap; mint a kemence izzó torka. Elcsöppenni készül az égbolt fátyolos kékjében. Gutaütöt- ten csüngenek az akácok poros levelei. Bundás kileffent nyelvvel liheg az árnyékban. Lusta kötelességtudattal figyeli jövés-menésemet. Cirmosnak nincsenek ilyen erkölcsi aggályai. Kinyúlt testtel, lábait széthányva alszik a veranda hűvös kövén. Két kis fecske lüktető torokkal piheg az eresz alatt. A tanya körül elterpeszkedik a forró, poros augusztus. , Kalapomat a szememre tolva lépek az eresz árnyékába. Csípőre tett kézzel bámészkodók a forró délutánba. Halántékomon enyhe feszüléssel lüktet a vér. Izzadó tarkómon visszafelé borzolom a hajam, önkéntelen mozdulat. De a kéznek igaza van. Hűvösödő tarkóm igazolja, hogy a hajat borzoló kéz okosan engedte el a fejben lüktető meleget. Mindjárt frissebb a gondolat, erőre kap a test. Tekintetem a kertajtón át a haragoszöld lucernára téved. Ez az. Néhány napja már látom; kaszálni kellene. Elvénül. Pendül a kasza, hogy leakasztom a szegről. Tok- mányt csatolok a derékszíjra, kilépek az udvarra. Bundás, látva készülődésemet, talpra áll. Jelentőségteljesen a heverésző cirmosra pillant, aztán meg rám. Picit meglebbenti a farkát. - A jelzés nekem szól. Közli velem, hogy vannak egyesek, akik a hűvösben döglenek. Ez disznóság. ö viszont, bár nem rohangál össze-vissza, éber, és mindent lát. Észre kell vennem. Kifelé menet megsimogatom a fejét. — Jól van kiskutyám. A szolgálat, az szolgálat. Szent dolog. Helyeslőén billeg a farka. Míg kilépek a kertajtón ácsorog, aztán leheveredik. De szolgálatban van, az biztos. A tábla szélén nyélre állítom a kaszát. Vidáman futkorász a kaszakő a pengén. Sihisi — sihisi. Köny- nyedén, csuklóból lendül a kő. Bizakodással pillantok végig a zöld táblán. Nem tart sokáig... Széles rendet harap, erőből lendül az ősi szerszám. Könnyedén leng oda-vissza. Dönti a reridet, friss lucernaszag terjeng a mozdulatlan levegőben. A széles rendhez derékból hozzá kell hajolnom. Erős félfordulatokkal dolgozik a csípő, a váll. A jobb kéz hüvelykje a szarvra feszül. Irányítja a penge hegyét. A bal a rend ívére vigyáz. Leng a kasza. sssS .. .sssS. A penge újabb harapásához előre lép a bal láb, a jobb kicsit utána ... Fülledt meleg van. Válla- mat, hátamat égeti a nap. Kiütköznek az első verejték- csöppek a bőrön. A kalap alól kicsurran az első verejtékpatak. A kasza lendülése egyre merevebb. Kényelmesebb volna keskenyebbre venni a rendet, de nem lehet. Szélesen kezdtem. A derék is szívesen kiegyenesedne. Majd a másik rendnél... Mindjárt a végére érek. Erővel, nagyokat harap a szerszám. Nem vág rendesen ez a kasza. Meg kell fenni. Itt a vége. Nyelére állítom, fenem a pengét. Merevebb a csukló, komótosabban szalad a kő. Si-hi-si. Si-hi-si... Húzom az időt. Jó alaposan megfenem. Már nem égeti a nap annyira a vállamat. Ellepte a verejték. Ez hűt is egy kicsit. A testnek megint igaza van. A víz párologtatásához sok hő kell. Nem tud átforrósodni. Csak a szememből csapom ki a verejtéket. A futkosó kaszakő, a kasza pengése régi aratások emlékét idézi. Summások... Péter-Páltól ilyentájig húzták a kaszát. Aztán meg a cséplés! Tűző napon, látástól vakulásig! Hogyan bírták? Milyen izomzat kellett ehhez? Hej, kemény őseink puha utódai!... De elkor- csosultatok! Az ősök mítosza még határozottabb kontúrokkal sejlik fel bennem. Borostás ál- lú, kemény izmú parasztok. Kérges tenyerek. Robotban edzett kemény indulatok! Egyenesedni akaró derék ... Észrevétlenül indul a kasza. Kisebb ívben, kevesebbet harap. Szinte magától leng. Észre sem veszem. Lefoglalnak a gondolataim. A rend közepe táján eszmélek. Nem érzem a derekam feszülését. Egyenesen tartom. Alig kell a kasza lendülése után fordulni. Keskenyebb a levágott rend is. Apróbbakat harap a penge. Mikor vág, szinte csak a lendület viszi. Visszafelé az álló szárak vezetik a gerincét. Egészen könnyű. Komótosan, szabályosan lendül. sssS ... sssS ... Nocsak! Figyelni kezdem a szerszám munkáját. Hegye kicsit a talaj fölött fut, töve már siklik a tarlón. Nem kell tartani. Alig marad torzsa utána. Visszafelé megemelkedik a nyél, a penge a gerincére áll, a szárak tövén lendül vissza. Most sem kell erősen tartani. Akkurátus lengése nem lopja az erőmet. Szépen fogy a kaszálnivaló. Négy rend is a földön fekszik, mire nehezül a szerszám futása. Megfenem. Könnyebben szaladoz a kő is. Űjra nekilendülök. A fele már készen van. Gomolyogni kezd bennem a megkeményedett mítosz. Kezdek rásejteni az ősök óriási munkabírására. A munkára fogott test tiltakozik a hajsza ellen. Takarékra áll. Az izmok megkeresik a legtakarékosabb mozdulatokat, és olyan harmóniában dolgoznak, hogy a legkevesebb erő foggyon. Holnap is nap lesz. Aztán jön az emberi értelem. Apám vásárlás után a kovácshoz vitte a kaszát. Az úgy állította nyélhez a penge dőlését, hogy ne kelljen mélyen hajolni. Csak éppen hogy ... Aztán sokáig kalapálta az élét. Eleinte sűrűn meg is fente. Csak most értem miért. Jó állású, éles pengéhez kevesebb erő kell... Üjra a nyelére állítom a nehezülő futású kaszát. Futkos a kő, fényesül a penge éle. Beleharap a táblába. sssS... sssS.’Borítja a rendet. Ritmus, jó szerszám, tapasztalat. Itt van valahol a titok nyitja. Ezt tudták őseink. Ebből táplálkozik az őket körüllengő mítosz. Nem is olyan nagy dolog, csak csinálni kell. Kegyetlenül tűz a nap. Fürdők a verejtékben. Száraz a szám. Végigpillantok a még lábon álló takarmányon. Konok akarattal feszülök a hátralevő munkának. Az utolsó rendnél már húz a kasza. Nem fenem meg. Azért sem. Lendül a nehezülő szerszám. sssS ... sssS ... Végre. Elfogyott. Köny- nyebbülő vidámsággal emelem vállra a szerszámot. Verejtéktől fénylő bőrrel ballagok befelé. A kapuban ismerősöm alakja tűnik fel. Bundás még nem ismeri, összekapja magát a lusta heverészésből, és fittyet hányva a kánikulának, olyan ordítással rohan a kapunak, majd szét szedi. Alig bírom csillapítani. Végül is megnyugszik,. de azért árgus szemekkel követi a belépőt. . Befelé tartunk. Cirmosra majdhogy rálépünk, de meg sem mozdul. A fejét sem emeli fel. ö nem kutya. A kutya dolgozni akar, hát dolgozzon. Az ő dolga. Akarat... Most világosodik meg napjaink emberének az ősökre tekintő csodálata. .Néha emberfölött munkájukhoz sok minden kellett. Az izmok alkalmazkodása, jó szerszám, ritmus, tapasztalat. És még valami, valami egészen kis apróság, ami nélkül ma sem sikerülhet semmi. És ez a valami — az akarat. r Bertalan Agnes: Együtt Számomra az az ünnepek ünnepe, ha összejön a család az öreg, nagy házban. És általában a születés- és névnapok jelentik a piros betűs ünnepet. Most anyámat köszöntöttük, s „csak” tizenheten voltunk igaz, négyen nem tudtak eljönni, de ahhoz képest, hogy csak ketten vagyunk testvérek, eléggé megnőtt a család. Unokák, dédunokák, vők, sógorok, sógornők... nászok, nászasszonyok ... mindahá- nyan más-más foglalkozásúak, más-más egyéniségek, alkatok, és mégis így, együtt egyek: a család. A család fogalmát az egyik unokám fejezte ki még mikor óvodás volt — legigazabban. Fényképet kellett vinni az óvodába, hogy „szemléltető” legyen a család. És nem azt vitte el, ahol ők hárman, apja, anyja és ő — lettek légyen megörökítve. „Ez nem család!” jelszóval azt vitte, ahol a kicsit giccses, de nagyon kedves csoportképen akkor még csak tízen — néztünk bele a fényképezőgép lencséjébe. Hangos a ház. Hullámzunk egyik szobából a másikba, fel, a manzárdba... JóJe-fel róni a lépcsőház falépcsőjét. Ö, de sokszor szerettem volna, ha nem ropog! Most ezt is jólesik hallani, s minden lépésemnél „az idő tengeréKépeink Szokolay Sándor tót- komlósi rajztanár-festőművész, fafaragó díszes széktámláiból mutat be négyet. A faragó a tótkomlóst szlovák néphagyományból meríti formakincsét bútorainak megtervezéséhez és kivitelezéséhez. be” süllyedt pillanatokat idézni... A valamikori szobáimban a harmadik generáció — három apróság —, csörömpöl, visít, nevet, vagy sír. Új holmikat fedeztek fel, a lányaim nylonzsákba rakott régi játékait, rokkant babák, bútorok, babaruhák. A tegnapért próbáltam menteni, és íme, új értelmet kapnak. Például a babaágyból tejesautó lett, a párnákból székek, a kisasztalból vonat ... Melyiket mire lódítja az új generáció fantáziája. De hát, a holmi, minden holmi annyit ér, amivel, ameny- nyiben szolgálni tudja a mát. Tudom én is jól ezt, de azért mégis kissé felakadt lélekkel nézem az új helyzet új értelmét. A család férfitagjai az ebéd maradványai, hűlő fekete mellett a világ dolgairól beszélnek lent, a földszinten, a valamikori ebédlőben, ahol mára csak egy nagy asztal jelzi azt az időt, amikor együtt élt a család. Ahol kőzetgyűjtemény és kagylógyűjtemény, havasi gyopár, a Kárpátokból fe- nyőgally — jelzi a réginagy- utakat. S könyvek sorakoznak lehető és lehetetlen helyen, amelyek már nem férnek el egyik könyvespolcon sem. Vagyis, amolyan lomtár lett, a mi, gyerekek — tegnapi szenvedélyünk, hitünk lomtára. Ma ez sem fáj. Ma minden szép és jó, a szegfűk, krizantémok a legszebbek, s a kalács soha ilyen jó nem volt, és soha ilyen kedvesek és jók nem voltak a család tagjai, mint ma. És én most csak asz- 6zony vagyok, kalácsot szelek, teát főzök, és ízlelem az öcsém által készített otellóbort, ami ki sem forrt még, érzik a szőlő íze, zamata, illata — a Szabadság-hegyen minden gyümölcs legalább két-három héttel később érik, mint máshol —, de most ez is a legjobb bor! Igen, az ünnepek ünnepe, ha összejön a család. Most eltűnnek a vélt vagy való sértelmek, amit a munkahelyek, kollégák, főnökök, tanárok nyomnak az ember vállára, szívére, most csak öröm van, derű. Ebben a túláradó érzésben ülök le az anyám szobájában, ahol éppen a kisebbik lányom, aki gimnazista — tartózkodik. Beszélgetnek. Behallik a nyitott ajtókon a közeli, s távolabbi szobák zaja. Az öreg kandalló ontja a meleget, az ablakokat cibálja a szél. Jaj, de sokszor kivágta az ablakszárnyakat! Meg aztán külső görbölőkkel rögzítették. Sokszor lázadtam az öreg ház ócskasága ellen, a letépett palákért, a recsegő-ropogó lépcsőkért, és most mindez együtt az életemet jelentik. A tegnapot, az emlékezés szárnyán előringó szépet, jót, nagyszerűt. Igen, a „megszépítő messzeség...” — Nehéz hetem volt, Ma- mukám — mondja éppen a kislányom —, négy dolgozatot írtunk, két nagy felelte- tés volt, néin is értem, miért sűrítik így össze ... Egész héten egyetlen remegés voltam ... mint akit dróton rángatnak ... Fáradt vagyok. Egy kívánságom van: „Csak pihenni, csak pihenni...” mondja pátosszal Vajda János sorait. Anyám nem idéz költőket, csak a múlt érzéseit: — Hajnalban keltem. Mentünk a bátyámmal a határba ... Aratás volt. Emlékszem, amikor felkeltem és fésülködtem, sütött a hold. Álltam az ablaknál, néztem az ezüsttel szórt világot... Álmos voltam, de menni kellett. Szerettem a mezőre járni. Szerettem az időt, pedig nagyon elfáradtam, sokszor. Szedtem a markot, kaz- lazáskor én adogattam fel a szénát... Olyan idős voltam, mint te, tizenhat éves... — Az más volt, Mamu- kám. Az ember idegrendszerét nem vette úgy igénybe régen a munka, mint most. A fizikai fáradtság jó. És kapcsolat volt a természettel, idővel... De mi van most? Miért kell nekem hat oldalon levezetni egy matekpéldát például, aminek a végeredménye — mégha „kijön” is, de hát ki kell jönnie! Mert ugye, a számok világában nincs más út, csak a tények, eredmények ... Nincs érzelem. Hol vagyok én ebben a számhalmazban? Én, az ember? Nagy kérdés. Mert ugyan hol vagyok én a tegnapi recsegő falépcsőkben, a város morajában, a tegnapi csil- laghullásos augusztusi estékben, álmaimban, a féltve őrzött régi játékaitokban...? ... Csak, vagyunk. Mert emberek vagyunk. És két ember helyett immár huszonegyen, mint a nagycsalád tagjai — érezzük az életet, vívódunk, keresünk, sírunk és örülünk, és ha más formában is, mint régen, de próbálunk dolgozni... A forma változott csak, a tartalom maradt.
