Békés Megyei Népújság, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-04 / 259. szám
Q 1979. november 4., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Metykó Gyula képei Csepelen Talán nem csak a múlt századba, de még az azt megelőzőbe is visszanyúlik az az idő, amikor valamilyen Metykó nevezetű felvidéki tót ember Békés megyébe költözött a családjával ... Metykó Gyula dédapja mindenesetre már huszár- kapitány volt az 1848-as szabadságharc idején. Nagyapja Békésen kalaposmesterként szerzett magának némi hírnevet. Apja cipészmesterséggel foglalkozott Vésztőn, üzlete is volt. Az öt Metykó- fiú közül Gyula festőművésznek adta magát. Metykó Gyula ígéretes tehetségnek Önarckép mutatkozott. 1937-ben elnyerte a Képzőművészeti Főiskola Székely Bertalan-dí- ját. (Harmincéves volt akkor, mögötte már Krivátsy Szűcs György szabadiskolája, és a Révész Imre vezette kecskeméti művésztelep élménye. A főiskolán Csók István tanítványa volt, míg taníthatott a jeles mester.) Ugyancsak díjat nyert a Budai Szépművészeti Társulat kiállításán. Az „Ünnep” című folyóirat 1935-ben — Metykó indulására ez a legjellemzőbb tény — Szőnyi István és Bernáth Aurél között említi, méghozzá „Börtön” című képsorozatának „Rabok” című képével, mely csilletoló elítélteket ábrázol. Ugyanakkor Metykó Gyula úgy nyilatkozik a sajtóban, a Székely Bertalan-díj átvétele után, hogy nincsenek szélsőséges nézetei... Metykóra is érvényes — lényegében egész életművére vonatkoztatva — az a Lukács által is gyakran emlegetett marxi tétel, hogy „nem tudják, de teszik”, — Metykó Gyula — a maga egykori tudatával — minden gesztusában — nyilatkozatában — a beilleszkedés mintaképe, olyan értelemben is, hogy a legjobb magyar és olyan értelemben is, hogy távol tőle mindenféle „rendbontás”, „felforgató szándék”. De Metykó Gyulának a szülői ház „úri fiút” nevelő szándékán túl, más élményei is voltak. Sokba került a főiskolán a ruha, a tandíj. Később a műterem. És Metykó Gyula — ösztönösen — még emlékezett atyafiair akik semmiféle munkát nem szégyelltek, és így ő sem szégyellt kőtöréstől zsákhordásig mindenféle munkát vállalni, csakhogy megszerezze magának a szükséges anyagi eszközöket, miközben az volt a nézete (valahol valakinek ezt is nyilatkozta), hogy „a művészetért még pokoli mód nyomorogni is érdemes”. Mindenesetre 1937-ben a IV. nemzeti képzőművészeti kiállításon „Bihari kubikus”-ával újra feltűnt. A Pesti Hírlap később- azt írta róla, hogy „falusi tájrészletei meglepően erősek, hangulatban, színben, levegőben.” Egyre elevenebb kapcsolata lett a művészvilággal, a társadalom haladó elemeivel. Kotlán Györggyel jó pajtások voltak az iskolán, Sass Árpáddal Kecskeméten tanult Révésznél, Ezüst Györggyel Szolnokon volt együtt. Barátkozott Pesten Bíró Lajossal, Szép Ernővel, Kassákkal. Eljutott — ahogy a csepeli katalógus-előszóból kitűnik — Molnár Erik szemináriumára. Mindezt tudva, mikor megállunk Csepelen, a Rákosi Endre-lakótelep szép új Kék Iskolájának kiállítótermében, és végignézzük Metykó Gyula markáns körvonalait, színeit, felgyűrt kabátos önarcképét, tanyák, faluszélek, perifériák rajzát, a vésztői faluvégét, a gyulai Körös-partot, kubikosok, dunai halászhajók képeit, egy kicsit meghökkenünk a tények láttán és a lehetőségek érzéklése közben; mint ahogy az MSZMP Központi Bizottságának művészettörténész munkatársa, Bereczky Loránd is meghökkent, amikor megszemlélte és megnyitotta a kiállítást, mely olyan alkotót mutat nekünk, akiről mintha megfeledkezett volna társadalmunk. Hol volt eddig Metykó Gyula? Hová lett és mi lett belőle? Nem hagyott nyugodni a kérdés, már csak azért sem, mert valaha kultúrosa voltam a me-, gyei lapnak, és semmit sem hallottam Metykó Gyuláról. Nem is hallhattam. Metykó Gyulának Pesten volt a műterme, először a Nürnberg utcában, majd a Kálmán utcában, utána a régi Király1 utcában (ezt bombatalálat érte), a felszabadulás után újra a Nürnberg utcába került, és onnan költözött mai műtermébe, 1954-ben, a Pé- terfy Sándor utca 41-be. Ezt később tudtam meg, mikor meglátogattam mostani műtermében. Előzőleg a róla szóló irodalmat néztem át. Kovács Gyula meleg méltatást ír Metykó Gyuláról a Művészet 1971. novemberi számában. De ezt megelőzően kevés szó esik róla. Pedig 1947-ben már kiállít a fiatalok Tavaszi Szalonjában. A „Világ” című újság közöl róla csak egy pár soros hírt. Az 1953-as székesfehérvári bemutatkozásának se igen volt visszhangja, a Népstadion építését festette meg. Ugyancsak nemigen találunk hírt 1954-es kiállításáról az Új Szalonban, Vasút című olajfestménye, Téglagyár című pasztellje nem kapott sajtóvisszhangot. Mindez csak fokozza értetlenségemet. A vele való "beszélgetés mintha megadná a kulcsot ennek az életműnek a megfejtéséhez. Ügy tűnik, karrierjét a háború törte ketté. De ezzel a szerencsétlenséggel még némi szerencséje is volt azért. A parancsnok urak a festőművész Metykó Gyulát maguk mellett tartották tinta- huszárnak, így frontra nem került, a visszavonuláskor pedig Szombathelyen kereket oldott. A műtermébe lejárt baloldaliak, Dobi István és mások a felszabadulás után igazolták, többek között azt is, hogy a behívó elől megkísérelte a lelépést, bár sikertelenül. Ügy érzem, nagyobb kárt okozott neki ennek a „katonavilágnak” a demoralizáló hatása, bár úgy tűnik, a vele való beszélgetés alatt, hogy' Metykó Gyula egészsége mintha kiheverte volna ezt a csapást. Nem tudom aztán, jó volt-e, mindenesetre a megélhetés kényszere egy időben rávitte, hogy vágtató lovakat fessen az Artexnak, szériában. Nyugdíjat kap az Alaptól és vannak kiállításai. A kiskunhalasi igen jól sikerült. Akár a csepeli. Anyaga van a Magyar Nemzeti Galéria grafikai kiállításán. Levelet mutat Kun Istvántól, Csáki Maronyák Józseftől, Szabó Vlagyimirtól, Rezes Molnár Lajostól, baráti gratulációkat csepeli kiállításával kapcsolatban, Rezes Molnár Lajos egyben saját orosházi kiállításának sikerét is megírja. Metykó Gyulával a dolog nem olyan vészes mint gondoltam. Feleségével hetente kijár egy kis sasadi telekre. Hallását kicsit megnyomta már az idő, némi asztma is kínozza. De ezt leszámítva ereje, kedélye tűrhető. Még alkotó kedvében van, most egy vésztői kiállítás tervével foglalkozik. Bár Metykó Gyula immár tőzsgyökeres pesti, a szülőföld varázsa mintha számára is jelentene azért valamit. Talán nem is keveset. És most nemcsak Vésztőre gondolok, hanem a Viharsarok tágabb világára. Áchim L. András, Szántó Kovács János és a csabai textilmunkások világára és a csabai Kner Nyomda gyönyörű épületére és mindarra az újra is, melyet a megye szorgalmas és tehetséges népe a felszabadulás óta alkotott, s amit Metykó Gyulának látnia kell. Látnia kell, hogy egy festőtehetségnek a történelem által darab ideig megbénított keze felszínre hozhassa rejtett energiáit és megalkothassa azokat a képeit is még, melyekre csak mai átalakuló világunk ihlethet egy művészt. A művészeti lexikon Metykó Gyuláról mindössze annyit ír, hogy 1935-től szerepel hazai és külföldi kiállításokon linóle- rrmmetszeteivel és plein air jellegű tájaival. Tény, hogy Metykó Gyulának még a New York-i képtárban is van képe. És tény, hogy szinte a fél világot bejárta már. A 72 éves festő többet tud, mint amennyit róla gondolnánk. De egyes dolgokban talán kevesebbet, mint kellene. Van abban valami szívszorítóan izgalmas, hogy a Viharsaroknak ez a világba botorkált fia most a magyar munkásmozgalom csepeli fellegvárának egyik kies-szép tájékán, egy modem lakótelep új iskolájában, annak galériájában állít ki, s találkozik a mi mai világunkkal. A vendégkönyvbe beírtam, hogy adjon ez a találkozás erőt Metykó Gyulának további küzdelmeihez, legalábbis valami hasonlót írtam a könyvbe, kicsit izgatottan; hiszen valahogy mintha a földimnek és kicsit sorstársamnak éreztem volna, érezném Metykó Gyulát, a vésztői festőt. Előre kell bocsátanom, ha paradoxnak tűnik is, hogy e recenzióban jobbára nem a könyv tartalmáról lesz szó elsősorban, hanem magáról a könyvről és témájáról. Előbbiről részletezően azért nem, mert aki kézbe veszi, úgysem tudja izgalmak és továbbgondolkodások nélkül végigolvasni, s nem tudja a „kiolvasott” könyvei garmadájában süllyesztőbe tenni, hanem kézközeiben tartja még jó ideig. Magáról a könyvről, mint jelenségről, és mint napi szükségletről akarok inkább szólni, s úgy gondolom, sokak számára még időben. Ügy érzem ugyanis, hogy a középgeneráció életének áramlásában nagy szerepe volt a társadalom- és gazdaságpolitikai szempontokból gyakran változó megítélésének, mely a tanyakérdésben hol így, hol úgy taktikázó volt, de nem volt segítségére a tanyavilággal, munkájukkal kapcsolatba kerülők igényeivel és szükségleteivel, melyek munkájukban elmélyült, de legalább tájékoztató jellegű ismereteket nyújtottak volna. Mindegy, hogy pedagógusra, mezőgazdasági vagy más szakterületen dolgozóra gondolunk itt. Természetes, hogy fenti állításom eredőjeként saját helyzetemet említem, hiszen dunántúli hazámban a tanya ismeretlen települési forma volt. Puszta, az volt, major, az volt, de tanya nem volt. Kapcsolatba kerülni közvetlen és közvetett formában a tanyavilággal, teljesen új világot jelentett. Külsőségei, életmódja, szokásai, emberei együtt élve is más részei a zártabb közösségnek. Sok olyan vonás hordozói, melyeknek ismerete vagy nem ismerés,» sorsfontosságú irányító normatíva lehet a közösség felé orientálódó tanyai ember számára éppúgy, mint megítélése tekintetében. S éppen ezen a ponton akarom Szenti Tibor könyvére mint jelenségre fölhívni a figyelmet. Hálásak lehettünk volna, ha jó húsz évvel ezelőtt, éppen vidékünkről szóló hasonló művek szolgáltak volna gazdaságszervezők, politikusok, pedagógusok iránytűjeként. Az örökölt klasszikusok mellett (Győrffy, Erdei, Féja stb.) azonban csupán néhány tétova áttekintési kísérlet történt a tanyakérdés perspektíváját illetően, s ezek a napi aktualitás konzekvenciái szerint általános érvényességre nem is tarthattak számot. Pedig az életmódváltozás minden részterületének helyes megítéléséhez szükség lett volna valamilyen archimédeszi pontra. Ma már — úgy tűnik —, megvan az a történetileg meghatározható alapállás, melyről a fejlődés irányát tekintve nosztalgia nélkül határolhatjuk be a tanyavilág kérdését: múltját, jelenét, jövőjét. Így és ezt teszi Szenti Tibor is, kinek pedig — könyve tanúsága szerint — jó oka volna témájának elérzéke- nyültebb közelítésére. Éppen azonban, mert belülről-kí- vülről nemcsak jó ismerője, de élője is— ősein és saját magán át — ennek az életformának, a mellette vallás és a vele való leszámolás realitása együtt élnek benne és művében. Mikrokömyeze- tének élete, sorsa, gondolkodása általánosítható tapasztalatokig vezet a szerző tudatos, kiszélesített kutatási módjával, igényes és finom részletmegfigyelésekre kiterjedő vizsgálódásai szándékával. A különlegesen szép, in- venciózus előadásmód mögött egységes, erős, határozott vonalként húzódik annak hitele: az ábrázolt életforma realitása. Nem csak lelemény, de jó ötvözete e realitás megjelenítésének, ahogyan a rajzok, a szöveg, a fényképek — mint részmegjelenítés szolgálják egymást: az egészet. Ahogy fejezeteinek címei is mondják, a különböző (néprajzi, szociográfiai stb.) szakterületek részeredményeinek kutatási horizontján túl a tanyák múltját, jelenét, jövőjét illetően fölfedező utakra visz bennünket a szerző. És nemcsak rámutat valamire, ami benne és Borsosaiban ösztönösen is, objektíve is él, hanem beavat abba a küzdelemsorozatba, mely szükségszerűen tanyát épített: fészket rakott, s melynek utolsó stációiként már csak csendes szemlélői, a prosperitást követő elöregedés, haldoklás, elmúlás tanúi lehetünk. Életerőt, szívósságot, szertelenléget, csökönyösséget, megannyi emberi vonást tartalmaz a tanyavilág élete — hétköznapjaival, ünnepeivel —, s mindez még sokáig munkál életünkben, s kell is, hogy jelen legyen, hiszen a számvetések az eljövendő cselekedetek meghatározói is. Ezért is fontos könyv A tanya, mely a hódmezővásár- hely-kopáncsi tanyavilág hagyományos és átalakuló paraszti életét vizsgálja. Beck Zoltán Berecz Miklós Újházy László versei: Táguló emlékeim Fogjátok ezüstnyár-koszorúba: a színek ősi mozdulása ez, s oldjátok szálairól az útra egyre táguló emlékeimet, mert a magány nem orvosság a bajra, másra születtem. — Iszonyú kényszer ez a fogság. — Késekre köszörű retten. — Ügy eltűntél kamaszidőm zsibongó várába zárva, mint a réti virág, ha az ősz a mezőket tarlóra kaszálja! Kellesz Hazámra találtam, mert most kellett, eddig sértettek a megvénült keservek. Addig sértettek, hogy fiatal lettem melletted, mint a gyermek. TÉKA Szenti Tibor: A tanya
