Békés Megyei Népújság, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-18 / 270. szám
1979. november 18., vasárnap o A két ember a kórház előtt találkozott. A kucsmás cigarettagyújtással kínlódott. Forgolódott, de a szél mindig lecsapta a gyufa lángját. A kalapos ember akkor lépett ki a kapun. Megállt mellette és vihargyújtóval tüzet adott a kucsmásnak. Egy pattintás után úgy füstölt a cigaretta, mint az égő kotu. A kalapos ember maga is rágyújtott, és az első slukk után csak ennyit mondott: — Fiam van! A kucsmásnak a füsttel együtt jött ki a dicsekvő szó a szájából: — Nekem meg lányom! — Friss? — Egynapos... — Az enyém meg félnapos. A nővérke megmutatta, de csak a televízióban... Remek kölyök, izmos, erős. Utánam akart jönni, úgy kellett lefogni... A kucsmás alig várta a szó végét, mert belőle is kikívánkozott a beszéd: — Délután rózsaszínű pántlikát vittem be neki. A nővérke a hajába is kötötte, és úgy mutatta meg az anyjának. Milyenek az asz- szonyok! Bőgött... De mi lesz holnap?! Ruhát rendeltem a kicsi lánynak a ktsz-ben. Fehéret, amiben olyan nagy piros pettyek vannak, mint egy ötforintos. Hátulgombolós, hogy rá lehessen adni... A kalapos nem állta a sarat tovább. — A telefonban kértem a nővérkét, hogy bontsa ki a pólyát, mert nem hittem, hogy legény... De az! Maga még nem látott olyan takaros kicsike bögyörőt, mint amilyen a fiamnak van ... . Különb, mint az angyaloké... Éppen pisilt, de még milyen kunkorit... ! Focit veszek neki, valódi hármas focit, fűzőt, pumpát is hozzá ... Együtt rúgjuk majd a gyepen ... — Az elvtárs focista? — Nem, hanem gátőr Sza- nazugban... — Akkor tejet vigyen neki... — Van az asszonynak any- nyi, hogy még másnak is jut belőle... Kolbászt viszek a kölyöknek, száraz- kolbászt ... Attól erősödik... Nevetett a kucsmás és belekarolt a másikba. Elindultak együtt az utcán. — A kolbász az asszonynak való... Én gyöngytyúk- levest főzettem az öreglány- nyal, meg töltött káposztát, mellé egy üveg tokajit, de azt visszaküldte... — Miért? — Azt mondta Juliskám, CSOÓR ISTVÁN: A világos utca hogy az ilyenkor nem jó, mert könnyen iszákos lesz a gyerek ... Erről nem beszélt a könyv semmit... — Magának is ez az első? — Ez. — Számít többre? — Egy paszülyosra a lány mellé... — Nekem is jöhet még egy lány, legyen az anyjának is cimborája. Mentek az utcán. Nem figyelték az apró tócsákat a járdán, a vedlett háztetőket sem, amelyekről sűrű csur- ranással csurgott le a hóié, és lassú csordogálással ereszkedett le a vasrácsos akna kitátott szájába. A kucsmás ember hirtelen megállt, mint akit mellbevágott a gondolat. — Van bicskája? — Van. — Dugóhúzós? — Az. — Ide vele! Elővette a kalapos a bicskát, a kucsmás meg az üveget. Kihámozta a selyempapírból, a bicskával lefeszegette az ólomkupakot, és belefúrt a dugóba. Kirántotta, és a kettőjük örömébe beleszólt a dugó is. — Jó hangja van. A kucsmás nyújtotta az üveget. — Szereti? — Nem. — Neem? De iszik a fia egészségére?! — Akár egy Körösnyit... — Annyi nincs, de amíg az üvegben van, ihatunk... Na, húzza meg! Átvette az üveget a kalapos. — Pohara nincs? — Nem hordok magammal ... Lement pohár nélkül, is. Féligformán volt az üveg, amikor visszaadta a kucsmásnak. Az is meghúzta, és utána úgy megerősödött a két ember hangja, mint a nagy torkú trombitásé. Egymás fülébe ordították: — Gabri! — Irénke! Az utca sarkán a rendőrnek előbb csak az árnyékát látták meg, azután a sapkáját, és végül az elébük tartott tenyerét. Lámpát gyújNagy Gáspár Szemünk szárazföldje fölött Súlyos vizek mellől madarak vetődtek a szem szárazföldje fölé kiköltöttek pár láthatatlan láthatatlant kevés fióka és rengeteg ürülék maradt utánuk tovaköltöztek nyugatra délre vitték szemünket a szárazföld mintavételét a fiókák repülnének de most tanulnak [a repülőiskolában s ott is csak körbe-körbe; egy szem körül a berepülésre mondják: nincs remény mások: semmi remény egy költő: reménytelen csak fölfelé lehet; arra nincs OLDALT és EL egy költő: halálunk nem reménytelen tott már akkorra a város. Kigyúltak a fények. A két embert szembe kapta, a rendőrt meg hátba. Köszörült a torkán a rendőr, és az erősebbik hangját használta, a szigorút: — Csendesebben, elvtársak ...! Közelebb léptek hozzá, és olyan halkan, hogy senki más meg ne hallja, odasúgták a rendőrnek: — Fiam született! Bögyö- rős...! — Nekem lányom! Aranyos, kis pisis...! A rendőr megsimogatta a szakálla helyét, és csak eny- nyit mondott: — Hűm. — Méghozzá Gabri...! — Méghozzá Irénke...! A rendőr körülnézett az utcán. Tekintetét végighordozta a házakon, a csupasz fákon és a fénylő lámpasorokon. Amikor visszaért, szólott: — Az enyém, az első, Sanyi ... Tudják, hogyan mentem akkor haza? Ne töprengjenek, megmondom. Sehogy. Két cimborám vitt, ölben... — Hány családja van? Az egyenes derekát még jobban kiegyenesítette, és úgy mondta: — öt fiú! — Az ötödiknél hogy ment haza? — Négyen vittek! A kucsmás elnevette magát. — Van még sok komája? — Van. De minek kérdi? — Csak azért, mert a hatodiknál mindre szükség lehet ... Nevettek mind a hárman, és tovább indultak. A rendőr a mellékutcán le, a két ember a hosszú, egyenes úton, a híd irányába. Néhány lépés után visszafordultak és feltett hangfogóval bekiáltottak a mellékutcába a rendőr után: — Irénke! — Gabri! A rendőr is visszafordult, és a legszigorúbb hangján szélt: — Nem jó! Hangosabban! Nagyot ugrott a két ember. Egymásba karolva körültáncolták az öreg gesztenyefát. '— Irénke! — Gabri! Azután tovább mentek. A széles út koptatott kövein, a hosszú-hosszú utcán végig, ahol temérdek fényt árasztottak az ostornyeles lámpák. S milyen messzire lehetett látni...! Verasztó Antal versei Ellesett perc A telhetetlenség két keze hullócsillagot szedeget. Lépések jönnek, majd elapadnak egy szív, dalokat őrizve megáll, s e néhány sorba zárt perc határkővé válik. Bizonyosság Vándorlásaim mellett izzó folyókat terel a szél, talpam alatt a valóság fut a végtelenbe, s én szemtől-szembe találom magam arcom nyomával, a tenyeredben. Romvári Etelka: Kompozíció II. Interjú önmagámmal Ne ijedjen meg a kedves Olvasó, nincs szó semmiféle tudathasadásról, ön- meghasonlásról, csupán van egy kis szabad időm, s gondoltam, elbeszélgetek magammal — magamban. Teszem ezt azért is, mert a minap szerény résztvevője voltam a Népújság Körös- táj-ankétjának, Vésztőn. Többek között újra felvetődött problémaként az „Olvasó népért” mozgalom stagnálása, s hangzottak el javaslatok (nem az én számból) pl., hogy a jelenlevők, újságírók csinálhatnának riportokat a megyében élő, dolgozó értelmiségiekkel, munkásokkal, dolgozókkal az élet bármely (minden) területéről, hogy vajon ők, hogy élnek, mi a véleményük er- ről-arról, mit olvasnak — főleg. Gondoltam, (ne vegyék szerénytelenségnek), meginterjúvolom magam, mert ugyan ki tenné meg helyettem?!, lévén, hogy én is az itt élő, dolgozó értelmiséghez tartoznék, szerzett jogaim és kötelességeim alapján. Munkám mellett bele-bele- kontárkodom az irodalomba is, (hogy hogyan, mások ítélik meg, el), ennek okán van ez az „ál-tudathasadás”-os beszélgetés. (Vehetik önvallomásnak is.) A kérdező riporter: Sallangmentes elvtárs, a riportalany: Sallangos elvtárs. Sallangmentes elvtárs: — Mondja, e fura bevezető után is hajlandó nyilatkozni? Sallangos elvtárs: — Igen. Sallangmentes elvtárs: — Megindokolná? Sallangos elvtárs: — Sokan róják fel hibámul, hogy elég nyílt vagyok, azaz őszinte, könnyen lehet bennem olvasni. Én ezt nem bánom, bár valóban sokszor kellemetlenségem származott belőle. De az ember a bőréből nem bújhat ki. Alakos- kodni meg utálok. — Viszont, ha jól tudom, kora gyermekkorától szeretett volna színész lenni. A kettő összefér? — A kérdés túl nyers, provokatív, de nem bánt vele, mert tudom rá a választ, a magamét. Igen, össze, mert a színpadon nem alakoskodás történik, hanem alakítás — a jó színész által. Az életben már többször találkoztam olyan alakításokkal, amelyek az előző fogalmat inkább takarják. — Nem borúlátó kicsit? — Nem. Inkább vallom optimistának magam, s lehet, hogy emiatt kudarcaim nagyított képként jelentkeznek — belül. — Hogyan lett fogorvos? — A véletlen műve. Jó tanuló voltam, még a régi értelemben: mindenből jelesem volt a középiskolában. A négy évet végig szín játszottam, az irodalom vonzott akkor is, de pont az osztály- főnököm, irodalomtanárom, irodalmiszínpad-vezetőm, aki egy és ugyanazon személy volt, azt mondta: nem javasol és nem is fog felkészíteni a főiskolára. Kérdeztem, miért. Mert ismer engem, s tudja, a kudarc letörne. Persze akkor még nem értettem őt, mert három éven keresztül mindig főszerepeket adott, azzal, hogy én meg tudom csinálni. Fogorvos úgy lettem, hogy jártam egy lánnyal: „mintaszerelem” volt, ő orvosira jelentkezett, s én is hagytam magam befolyásolni. Mondanom sem kell: első nekifutásra nem sikerült. Másodszor igen, mert mindent egy lapra tettem fel. — Nem bánta meg? — Nem. Szeretem a hivatásomat, az irodalom, a művészetek szeretete, versek, színjátszás a hobbim maradt (most ugyan a hivatásosok felszisszennének, hogy ilyen nincs, verselni hobbiból nem lehet. Meglehet, igazuk van). — Szereti a könyveket? — Igen, s megvallom, mostanában többet olvasok, mint az egyetem évei alatt. — Milyen könyveket szeret? — Főleg mai témájúakat, vagy a közelmúlt történelmét feldolgozó műveket, legyen az hazai vagy külföldi. Persze, gyorsan hozzáteszem, biztosan nagyon sokan sokkal olvasottabbak nálam, mert én nem arra törekszem, hogy minél többet ismerjek az irodalmi alkotásokból, hanem az élményt keresem. Nem vitatom, hogy ezzel mások nem így vannak. — Mégis mit olvasott mostanában? — Nemrég fejeztem be Peter Handke: A kapus félelme tizenegyesnél című regényét. Tetszett nagyon. Tulajdonképpen olyan, mint egy krimifilm, de magas irodalmi színvonalon megírt, s azt mondanám, hogy modern regény abban az értelemben, hogy ha ad is valamiféle társadalomrajzot, azt nem sok cselekményen át, széles panorámában, adek- vátan mutatja be, hanem a személyiség konfliktusát helyezi előtérbe, s azon keresztül láttat. Elgondolkoztat, ezért talán kicsit nehezebb is olvasni. Szeretem az esszéirodalmat is, ill. az olyan írásokat, amelyekben az író saját gondolatait, filozófiáját írja meg — cselekmény nélkül. Szeretem Illyés Gyula prózáját: nagy hatással volt rám a Kháron ladikján című könyve, a Sarkadi-regényeket is olvastam, nagyon tetszettek, mivelhogy én is parasztimunkás családból származom. Pausztovszkij: Esős hajnal című könyve tetszett még. Kisregények, elbeszélések vannak benne, s olyan elemi erővel tör fel írásaiból a szűkebb haza, az otthoni táj szeretete, ami lenyűgözi az embert. Szeretem Sütő András írásait. S van egy romániai magyar író: Szilágyi István. A könyve pedig: Kő hull apadó kútba. Erre egy alkalommal Czine Mihály irodalomtörténész hívta fel a figyelmem, remélem, másokét is, akik hallották, mikor vagy másfél éve itt járt Csabán, s tartott előadást a romániai magyar irodalomról. A könyv nyelvezete annyira szép, színes, hogy az szinte hihetetlen, regényszerkezete is új, modern: tulajdonképpen szűk hét-három napban (mint keret) mond el életsorsokat. Röviden, az 1930- as gazdasági világválság erdélyi hatásáról, az erdélyi falu életéről szól, s arról, hogy onnan is hány ember ment ki Amerikába, szerencsét próbálni, vagy túl se jutott a falu határán, mert a szerető kedves (egyébként munkaadó) megöli, s tettét leplezendő, kútba veti, rá gyűjtött követ dob, miközben megőrül. Mostanában fejeztem be Ördögh Szilveszter: Bizony nem haltok meg c. regényét, ami olyan hatással volt rám, hogy gyorsan írtam valami versfélét is hozzá. Erről csak annyit mondanék, hogy abban a könyvben az én gyerekkorom is benne van — a gimnáziumig. Ugyanazt éltem át, mint ő, mert biztos vagyok benne, hogy saját élményeire, meg- és átélt élményeire épül a mű, s szüleinek, nagyszüleinek állít szép emléket. — ön aztán, ha belekezd, s ha akar, tud ám 'beszélni! — Hát, elég össze-vissza, döcögve, nem? A versekről nem beszéltem, pedig nagyon szeretem a verseket, főleg a közelmúlt és a ma kötészetét, és a magyar költészetet. Drámát keveset olvasok, jobb szeretem, szeretném színházban látni! Egyetemista koromban szívesen játszottam volna modern egy- felvonásosokat, pl.: Pirandello: Egy férfi, aki virágot hord a szájában című művében a virágot hordó férfit. Ezt egyébként lélek-szín- házamban eljátszattara már csabai színészekkel is. Meg is mondom: a férfi Lengyel István lenne nálam, a békés vendég: Csiszár Nándor Strindberg: Júlia kisasszonyában szintén szerettem volna játszani az ama: színpadunkon, még az egyetemen, partner is lett volna hozzá, szerintem, de ő nem vállalta. Ezek álmok maradnak. — Szeret álmodni? — Túl sokat nem, de szeretek. c — Szimpatikus embert ismertem meg önben, s ha megengeded, úgy is egy idősek vagyunk, tegeződjünk: szervusz! Fogjon kezet a jobb és a bal! — Szervusz! Te! Elfelejtettem mondani: Örkény István Rózsakiállítás című regénye is nagyon nagy regény, filmen is el tudnám képzelni, Kern Andrással! Imádom az örkény-egyper- ceseket!... — Jó, állítsd le magad, vagy ha odáig vagy, tőlem meg is rendezheted! Egyébként kösz az interjút! Lejegyezte: Barta Kálmán
