Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-30 / 229. szám

1979. szeptember 30., vasárnap

o

IgHiliJkTiW

Mózes Lajos:

A domb

Ménesi György

Ady Endre

ében rózsafüzér-napok hajszás fehér zaba még csak férgeknek csendítés évődő éjszaka

belül átok hímrothadás az is gyémánt ének krizantémok jegyes szüzek végső százszorszépek

A férfiról először azt hittük, földmérő, amilyen a mérnökök után járkál. Szalagokat huzigál háztól házig, és mindenkinek azt hazudja, jövőre most már biztosan lebontják a telepet, a legfelső vezetéstől tudom, aztán mégsem lesz belőle semmi. Talán azért gondoltuk földmérőnek, mert eleven festőt nem látott még egyikünk sem. A festőállványt néztük meszi ről bemérőpontnak, vagy minek, hiszen olyan kétméteres dióverőket szoktak hurcolni magukkal, ha jönnek. A kocsma előtt állította föl az állványt, szemben a Palotai úti dombbal.

Mi a domb előtti téren fo- cizgattunk, ahol a három út metszi egymást, vagyis teremt egy jókora alkalmas teret a focizásra, de csak pasz- szolgattunk, hátha a labdadöngésre kijön pár nagy srác a kocsmából, mert csak négyen voltunk.

Amikor a férfi leült egy kis tábori székre, akkor már biztosan tudtuk, hogy festő. Béla mondta, akinek valami rémlett egy múzeumlátogatásról. — De nem lehet nagy festő, mert azoknak mindnek nagy szakálluk van — és ezt egyikünk sem tudta megcáfolni. A tankönyvekben látható képek csatajeleneteket, a szegény nép keserveit és tájképeket ábrázoltak. Meg is néztük egyszer a Gellérthegyet a Szabadság- szoborral, hát még a villamosok is a helyükön voltak, nem beszélve a sétányokról, körbástyákról, villámhárítókról, amik nem mozdulhatnak el.

Ahogy matatni kezdett a táblán, azért felszedtük a focit és odaballagtunk, hiszen nem mindennap van ilyen az ember életében. Elmentünk mellette, mintha ott sem lenne, de a háta megett megálltunk. Olyan harmincéves forma ember volt, vékony arcú, kék szemű, mint aki örökké hunyorog. Se szakálla, se bajusza nem volt, az öltönye pedig kifogástalan, mint egy mérnöké. A kopott, barna állványon egyszerű rajzlap volt, amilyenre az iskolában nekünk is rajzolni kellett.

— Tájképfestő lehet — mondta Povinger, amit igazán nem volt nehéz kitalálni, mert egy darabka rajzszénnel a Telep legszélső házait és a Palotai úti dombot vázolta fel. De olyan ügyesen és fürgén, hogy Magdi néni, a vörös körmű rajzta- námő sem különben.

Ide húzott, oda húzott, máris megvolt a domb. Pár maszatolás, és rajta állt az asztalosműhely becsúzlizott ablakaival. Büszkeség töltött el. Lám, ha nem lövöm ki őket a múlt héten, most másként rajzolhatná, így menynyivel romantikusabb az egész. A Póta Laci, aki még csak ötödikbe járt, mert kibukott közülünk, persze ok- vetetlenkedett: — Figyuzzá- tok, nem rajzolja meg a bejáratot! — de leintettük, mert mit beszél bele az olyan, aki még énekből is bukásra áll.

A férfi egyáltalán nem figyelt ránk. Tubusos festékei, sokféle ecsetje a táskáján hevert, a Póta mutatta is, hogy el kéne csórni belőle, de nem vállaltuk. Nem olyan embernek látszott, aki hagyná. Még be sem fejezte rendesen a képet, a MÉH-telep hiányzott róla, de máris friss papírt szedett elő, és újra kezdte az egészet.

— Menjünk vissza focizni — súgta Béla —, hátha rajta leszünk a következőn! — Ez motoszkált valamennyiünk agyában, így nem is volt vita. Mint akik megnézték, amit kellett, és most visszatérnek, ahonnan jöttek. Mégis más volt. Fociz- gattunk, passzolgattunk, de inkább a festőnek játszottunk, mint magunknak. Később csatlakozott hozzánk két telepi srác, kétkapuzhat- tunk. Nagyon vigyáztunk rá, hogy felé ne rúgjuk a labdát.

A kocsmából is kijöttek páran, az öregek közül, megnézni a festőt. Jó szorosan mögé álltak, és megpróbáltak beszélgetni vele, de egy pillanatra sem hagyta abba a rajzolást. Pedig kínálták sörrel is, hallottuk, hogy a Nagy bácsi mondta neki: —

Igyon már egy pohárral, könnyebben fog menni, vagy a töményt szereti? Kihozzuk, ne féljen!

De nem akart, még a cigarettakínálást sem fogadta el. A kapuban álltam, nem volt kedvem futkározni, és ha időm volt, meg-megnéz- tem a dombot. Sok látnivaló nem volt rajta. Csak azért látszott egyáltalán, mert annyi földszintes ház vette körül. A környékbeli gyárkémények mind vastagabbak voltak, és úgy dőlt belőlük a füst, mintha valaki egy fekete sállal játszana az égen. Gondoltam is, ha én lennék festő, nem ezt a nyavalyás dombot festeném le, hiszen még egy rendes fa sincs rajta, annyira kopár, hanem a darugyár kéményéből kiömlő füst különféle- formáit, hiszen ha a Duna felől fúj a szél, úgy elborítja a Telepet, hogy minden olyan, mintha valami fura álom lenne, leszámítva azt, hogy köhögni kell tőle.

Már dél körül járt az idő, két órája is lehetett, hogy fociztunk, gondoltam, ideje lenne már megnézni, hogy mit csinált. Untam is a focit, mert egymás ellen nem az igazi. Mind telepiek voltunk, úgy ismertük egymás cseleit, mint az egyszeregyet. Ahogy felém jött a labda, akkora kiflit rúgtam, hogy csak a kocsmaajtónál ért földet. Mintha összebeszéltünk volna, rohantunk utána. Tülekedtünk, verekedtünk érte, aztán a Póta kapta a hóna alá. Szépen, lassan a festő háta mögé kerültünk.

Egyszer volt, hol nem volt, meg még ma is megvan egy Békés megyei kis faluban egy nagyon szép rózsakertem.

Mivel én mindig szófogadó gyerek voltam, Édesanyámnak különösen azt a tanítását fogadtam meg, hogy ki korán kel, aranyat lel; én ezt egész életemben be is tartottam, és ebből a szép tanításból nagyon sok szép élményben volt részem. Igaz, hogy lehetett is, hiszen már öreg anyóka vagyok.

Egy ilyen szép élményből keletkezett az alábbi félig mese, félig igaz történet is.

Egy gyönyörű, gyöngyharmattól csillogó hajnalon bementem a szerszámos kamarába, egyszer csak hangot hallok, gyere-gyere gazdasz- szonykám, most gyorsan menjünk a rózsakertben! Nem tudtam előbb honnan a hang, a gereblyétől, az ásótól, vagy a moticstól, csak ahogy közelebb érek a kapához, megfogja a szoknyámat, azt mondja: én beszélek, a csillagos éj megsúgta, hogy ma reggel vezeti oltárhoz Hétpettyes Levente Hétpettyes Katicát, lessem meg, de mivel nekem nincs lá- *

* Eleken, a Beloiannisz utca nyolc szám alatt lakik egy idősebb házaspár: Nagy Sándor, a felesége és hároméves unokájuk, Szilveszter. A mesemondó, Nagy Sándorné, született Nagy Erzsébet kötetre való mesét írt össze, és mondott már el unokájának, ezek közül egyik az itt közölt Bogárlakodalom. (Közzétette: Ivánus Illés.)

Jó nagy képet rajzolt vörös tussal. Mi nem voltunk rajta. Minden rajta volt, a Telep kushadó házai, a jegenyefák, a domb, a Palotai út, az asztalosműhely, a MÉH-telep, az a hely is, ahol mi fociztunk, de mi nem voltunk rajta. És minden olyan vörössel volt rajzolva, mintha égne, izzana. Halványvörös volt a Telep, a domb pedig úgy magasodott fölé, mint egy parázshalom, az asztalosműhely, a MÉH-telep pedig csak pernye lenne rajta. Mintha nem is egy nyavalyás domb lenne, hanem kihívás, vagy erőd, vagy mit tudom én mi, de nagyon fenséges dolog. A férfi egészen közel hajolva szöszmötölt a képen, apró vonalakat, tónusokat csinált. Pedig a kép már készen volt, mi legalábbis nem nyúltunk volna már hozzá. Még azért sem, hogy rajta legyünk. Pedig számítottunk rá. Sokáig bámultuk, Póta tért a legha- marább magához. — Gyertek már, még egy gólig nyomjuk!

Nem volt kedvünk otthagyni a képet, minden apró részlet fontos volt rajta. Jobbról, balról leskelődtünk, de a festőt még az sem zavarta, csak hunyorogva igazgatott a képen. — Gyertek már, mert berúgom a gólt! — kakaskodott Póta; egyedül állt a pályán. És akkor láttam meg, hogy a képen rajta vannak a téglák, a mi kapuink. Ott, ahol lenniük kell. Mintha most hagytuk volna abba a focizást, és elbam, a te segítségedre van szükségem, így legalább te is szemtanúja lehetsz egy nem mindennapi eseménynek, de vigyük az ásót is, meg a gereblyét is, hogy ők is lássák. Én meg, mivel szófogadó gyerek voltam, és mindig nagyon szeretek másokon segíteni, minden szó nélkül felemeltem a kapát és elindultunk nyomban. A rózsakertben egy fehér rózsabokornál azt mondja, na most itt álljunk meg és motoszkáljunk csendben, nehogy a lakodalmas háznép észrevegye, hogy leskelődünk, mert még valamelyik hivatalos bogár meg talál csípni. Ügy is tettünk, kapálgattunk a fehér rózsabokor körül, míg erősen figyeltünk a Baccara tövében lejátszódó készülődésre. Legelőször megérkezett a boyszolgálat a szitakötő személyében, alaposan fel volt pakolva akkora lépes mézzel a hátán, hogy egyik szárnya végétől a másikig elért, csak úgy billegett bele, mint egy vitorlázó. Nem csoda, hiszen egy-egy rakomány nagyon nehéz volt neki. Fordult vagy tízszer, remélem, azt tudjátok, hogy a lépes mézet a kaptárpálotá- ból hordta, mivel a lakomáról való gondoskodást természetesen a méhecskék vállalták. Legelsőnek a zenészek érkeztek, hogy már a vendégfogadás méltóképpen zeneszó mellett történjen, természetesen a tücsökbandát fogadták meg, úgy vélték, ennél szebb zenét nem szolgáltathat számukra semmiféle más zenekar. Jött hát a banda, elöl a prímás, utána a brácsás, majd a nagybőgős hátán a nagybőgővel, leghátul a cimbalmos, alig bírta a nagy cimbalmot, de azért ő is megérkezett idemenekültünk volna valami nagy veszedelem elől.

— Jöttök vagy nem! — kiáltotta Póta, letette a labdát középre, és hátrált tőle vagy tíz lépést. — Menjünk, mert ez hülye — mondta Béla, rosszat érzett, de a Povinger is észrevette a kapukat a képen, vigyorogva mutatta őket, ott vannak, ott vannak. Így a Béla is visszafordult megnézni.

— Puskás lő, gól! — kiáltotta Póta, nekirohant a labdának, és spiccel felénk lőtte. Ügy süvített el a labda az állvány mellett, hogy szinte súrolta.

— Te hülye állat! — ordította a Povinger, és felháborodottan bámulta Pótát, akr röhögött, a térdét csapkodva röhögött, és ugrált egy helyben, mint egy bolond. Béla utána indult a labdának, mert az övé volt, mi pedig szép lassan a Póta felé, mintha mi sem történt volna. Egy percig még néztük a festőt is, mennyire érintette őt a gaztett, de nem láttunk rajta változást. Húzogatta a hajszálvékony vonalakat.

— Lehetetlen, hogy ne vette volna észre — mondta Béla, és aztán már csak futottunk a Póta után.

Még a sarok előtt sikerült elkapnunk, pedig nagyon szedte a görbe lábait. Bekerítettük, elkaptuk, hátra csavartuk a karjait, és akkora kokikat kapott tőlünk, hogy csak úgy dongott a feje. Nem védekezett, egyrészt, mert erősebbek voltunk, másrészt, tudta, hogy akkor többet kap. Miután kiosztottuk, együtt ballagtunk hazafelé, békességes csendben. A saroknál elváltunk, ki-ki ment haza ebédelni.

— A domb akkor sem vörös, hanem olyan, amilyen! — kiáltotta Póta búcsúzóul, amikor már biztonságos távolba ért tőlünk. Nem is feleltünk neki.

jében. A vendégek közül legelőször méhkirálynő érkezett férjével és egész udvartartásával. Utánuk következtek a hétpettyes rokonok, utánuk azok a nagy, fényes szárnyú hangyák, akik erre az alkalomra különösen ki- subickolták szárnyaikat, úgy annyira, hogy a nap sugara folyton elcsúszott szárnyaikon. Ezek a nagy, fényes szárnyú hangyák azért voltak hivatalosak az esküvőre, mert rendelkezésükre bocsátották a szertartás idejére Hétpettyeséknek hangyaboly- palotájukat.

Hétpettyesék nagyon módos és rátarti népség voltak, azért is vettek maguknak piros ruhát hét fekete pety- tyel, tudták, hogy ebben egyfajta bogár sem tudja majd utánozni őket. Persze az esküvővel is ki akartak tűnni a többi bogár közül (ami hát nem is bűn, mert ha valaki becsületes, szorgos munkával keresi a szépre, jóra valót, ám tegye, csak ne lopjon), azért rendeztek olyan fényes esküvőt, fényes is volt az, de olyan ám. Na, csakhogy megvolt oda híva minden jóindulatú bogár. És elkezdődött az öltöztetés, a menyasszonyra fehér, a vőlegényre piros rózsaszirompalástot adtak, és elkezdődött a búcsúztatás, a vőfély olyan szívhez szólóan beszélt, hogy ott mindenkisírt, de jobbára örömkönnyek voltak. azok. Menyasszony, vőlegény megcsókolták egymást, szüleiket, testvéreiket és elindult a nagy menet. Legelöl egy tucat szentjánosbogár, én csodálkoztam, hogy miért nem az esküvői pár megy elöl, de rájöttem, hogy azt az örök sötét hangyaboly- palotát fogják erre az alkalomra kivilágítani. Végre eltűnt a menet a nagy kupolás hangyabolykapun, sajnos a szertartásnak nem lehettünk szemtanúi, mert a bogarakhoz méretezett kapun nem láthattunk be, csak annyit láttunk, hogy olyan fény volt bent, hogy csak úgy szikrázott.

Fülöp Ilona: Illusztráció

Újszegedről minden este át szoktam menni busszal a hídon, és minden este megcsodálom azt a csodálatos vil- lanygyöngyfűzért a Tisza- parton. Elképzelem, hogy a hangyabolypalotában is ilyen szépen sorakozhattak fel körbe a szentjánosbogarak Katica esküvőjén és ontották, szórták fényüket Katicára élete legszebb napján.

Egyszer csak mozgolódást vettünk észre, és újra jobban figyeltünk, látjuk ám, hogy vége a szertartásnak, mert jönnek kifele szépen. Nagyon fegyelmezetten igyekeztek a hatméteres terített asztal félé, csakhogy egy nagy bögölyszemű dongó valahonnan más határból meg- neszelte, hogy rózsakertor- szágban milyen szép barátságban vannak és egyetértésben élnek a bogarak, és hogy nagy ünnepségre készülnek. Éppen ezt az alkalmat ragadta meg, hogy ösz- szeférhetetlenséget szítson közöttük. Csakhogy a bogarak hihetetlenül okosak voltak, észrevették a szándékát, és résen álltak, hogy meg ne bolygathassa békességüket, és mikor bögölyszeműt közeledni látták, felberzenkedtek és kiabáltak: „Bögölyszemű ne kóringyálj erre, mert a két nagy hólyagszemed biztosan ki lesz verve!”

Aztán göröngyökkel megdobálták jól, úgyhogy bögölyszemű kereket oldott, látván, hogy jó akaratú bogarakkal van dolga, s így semmit nem tehet. A bogarak is féltek az ellenség cselvetéseitől, féltették rózsa- kertországukat, amit nem adtak volna oda a széles világért sem. Mire aztán rendeződött bögölyszeművel az ügyük, gyorsan igyekeztek a lakomára, mielőtt harmat- csepp-pezsgőjüket napfény úrfi fel nem szippantja.

A pönkösdiszekfő-szegélyen terítettek, mert akkorra ütemezték be a lakodalmat, mikor pont virágzott, olyan gyönyörű is volt, mint egy rózsaszínű perzsaszőnyeg,

nem hazudok, ha azt mondom, hogy még annál is szebb, mert az élő szőnyeg volt. A sok virágtól alig látszott hamvaszöld levele, ami tele volt csillogó harmat- csepp-pezsgővel. Végre asztalhoz ültek, ették a finom lépes mézet, itták a harrnat- csepp-pezsgőt, a tücsökbanda húzta, de még nem a talp- alávalót, csak olyan szomorú nótákat, a legyek is ott settenkedtek, de nem kaptak mézet, mert cincér, az őr oda-oda csapott közéjük a nagy csápjával. Mikor aztán vége volt az ünnepi lakomának, igyekeztek mindjárt a menyasszonytánccal kezdeni, gyűlt a sok, pénz, a sok ajándék. A menyasz- szony kifáradt, a vőlegény jobbnak látta búcsúzni, féltette Katicáját, hogy annyit táncol, még tüdőgyulladást talál kapni. Érthető, hiszen mindenki vele akart táncolni. így elbúcsúztak, nászúira egy vérvörös rózsa kelyhébe repültek, hogy el legyenek rejtve a világ szeme elől. A vendégsereg még sokáig mulatott, egészen megrészegedtek, de nem a harmat- csepp-pezsgőtől, hanem a bögölyszemű fölötti győzelemtől.

Ebben a mesében pedig annyi tanulság és igazság van: mivel korán keltem, meg lett kapálva a száz tő rózsám, gyönyörködhettem a munkámban, eladhattam sok rózsát, kaptam sok pénzt, így teljesedett a közmondás: ki korán kel, aranyat lel.

Mindenesetre ez a bogárlakodalom gyönyörű, színes volt, sokfajta bogár volt ott szép egyetértésben. Nagyon irigyeltem őket, mert az jutott eszembe, hogy ha a világ népei is így megértenék egymást, akkor mi emberek is olyan boldogan élhetnénk, mint a bogarak, dolgozva és szórakozva. Mert azt biztosan tudjátok, hogy a bogarak is dolgodnak,' mindegyik elvégzi a maga tennivalóját, mert ez ősi törvény, hogy munka nélkül nem lehet megélni még a bogaraknak sem...

Bogárlakodalom*