Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-02 / 205. szám
1979. szeptember 2., vasárnap és szokásokat felölelő) hatalmas mű, amely egyik mélta- tójától a „baranyai Kalevala” megtisztelő elnevezést kapta. Munkássága rendkívül szerteágazó volt. Már korábban, 1907-ben megjelent a Magyar Népköltési Gyűjtemény 9. köteteként a Népmesék Heves és Jász-Nagykun-Szol- nok megyéből című munkája, amely a tájegység, elsősorban szülőfaluja, Besenyő- telek mesekincsét mutatja be reprezentatív igénnyel. Mitológiai tanulmányai Égigérő fa címen jelentek meg (először 1958-ban). Ezekben az írásaiban a meseanyag mítoszi elemeinek feltárásával a magyar ősvallás hiedelemvilágát vázolja fel. A harmincas években készült Magyarság néprajza című négykötetes összefoglaló vállalkozás Mese fejezete is az ő műhelyéből került ki. E műve a népmesére vonatkozó magyar tudományos kutatások eredményeinek első rendszerező összefoglalása. Főműve — harminchat év kutatómunkájának gyümölcse — a Magyar népmesetípusok. E monumentális munka száztizenegy év magyar népmesekincsét foglalja tudományos rendszerbe, és motívumait nemzetközi ösz- szehasonlításban elemzi. Korszakalkotó művének kiadására életében nem került sor (1946-ban halt meg), ezt az adósságot az utókor csak 1957-ben törlesztette a Baranya megyei Tanács jóvoltából. Berze Nagy János művei ma is pótolhatatlan források és kézikönyvek a szakemberek számára, de élvezettel és haszonnal forgathatja őket a magyar néphagyományok iránt érdeklődők tábora is. László Katalin KÖRÖSTÁJ A közösségi nevelés műhelyei A lényeget — ha más-más megfogalmazásban ugyan — a többiek is így látják. Ezeknek az igényeknek nem könnyű eleget tenni, mégis a harmincnégyből huszonhatan igent mondtak. Visszatérő indoklás: otthon érzik magukat a klubban, olyan a közösség, hogy hiányoznak egymásnak, ha huzamosabb ideig nem találkoznak. Vagy szóról szóra egy másik, jellemző vélemény. „Neveljük egymást, szeretjük egymást. Jó érzés, ha együtt lehetünk, itt, vagy más helyen.” Nyolcán majdnemmel szavaztak. A régiek azért, mert még egy-két klubtagot nem sikerült közösségi emberré formálni, s még nem teljes az „egymásért” nézet. Az újabbak a külön csoportokat kifogásolják és azt, hogy a tagságnak csak mintegy fele vesz részt a szabad és kötött programokon. És a munkában nem lehet mindenkire számítani. Kiragadva egy másik kérdést, igen érdekes az, hogy kit, mi vonz a klubba? A régiek rangsorolása: a jó társaság; a klub programjai; az ismeretterjesztő előadások. Az új tagok is ugyanezeket tették az első három helyre, viszont más sorrendben: klubprogram, jó társaság, ismeretterjesztő előadások. Igen örvendetes, hogy az utóbbi náluk is az előkelő harmadik helyre került. A klubok óriási hatását tükrözi a vélemény kialakítására, változására vonatkozó mérés. Nullától négyig terjedt a brigád, üzem, egyház, klub, könyvtár, család, KISZ, barátok, tv, rádió, újság-folyóirat hatásának erősségi foka. A kiértékelést így foglalja össze a tanulmány. „Ha az erősségi kategóriát nézzük és a 3-as, 4-es értékeket összeadjuk, a klub és az újság-folyóirat egyforma értékkel és a legmagasabban hat a klubtagok véleményének kialakítására. Ezután következik a család, majd a barátok. Elgondolkoztató, hogy mennyire nem meghatározó véleményük megformálásában a munkahely , (ahol napjuk nagy részét töltik) és a szocialista brigád. Ugyancsak kevés fiatalra hat — véleményük szerint — a KISZ-szervezet.” A kissé hosszú című: „Az ipari szövetkezetek Gyopár Klubjának története a közösséggé válás folyamatában" díjnyertes pályamunkát olvasva felötlik, mennyire elkoptattuk az állandó és sokszor fölösleges használatban magát a szót: közösség. Pedig milyen szép ez a kifejezés, milyen sűrített fogalom, s mennyire találóan adja vissza — ebben a tanulmányban például azt, hogy olyan emberi csoportról van szó, amelyet közös célok egyesítenek. Jelen esetben ezt a célt a KISZ KB 1977 márciusi állásfoglalása a következőkben határozta meg. „Az ifjúsági klubok olyan öntevékeny kiscsoportok, amelyekben a fiatalok maguk teremtik meg a közös művelődés és szórakozás formáit. Ebben a munkában olyan spontán közösség ko- vácsolódik, amely az ifjúsági mozgalmi tevékenység egyik vonzó keretét jelentheti.” S hozzáfűzi még, hogy ez, eredményes működés esetén a marxista világnézet, a szó-, cialista életmód kialakítását* is segíti. A tanulmány — Pocsaji- né Fábián Magdolna szak- felügyelő és Tőkés Gyula klubvezető munkája — az előzményeket tárgyalva érinti az ifjúsági klubok történetét, ezen belül részletesebben a Gyopárét. A jelenlegi helyzetet saját tapasztalatuk, valamint a kérdőíves fölmérés elemzésével vázolták fel. A megkérdezettek — a tagság egyharmada — két nagy csoportra oszlottak, több tekintetben: férfi, nő, régi, új tag, szakmunkás, egyéb dolgozó, érettségi, szakmunkásbizonyítvány. A régiek az 1973-as alapítók közül kerültek ki, az újak egy-két éve klubtagok; mindnyájan 36 kérdésre adtak név nélkül választ. A kérdések egyike maga a közösség fogalmának meghatározása volt, utána közvetlenül arra kellett felelni, ez a klub eleget tesz-e ennek a követelménynek? Nem, majdnem, igen. És akármelyik válasz esetén: miért? Bár a tanulmány csak az utóbbiakat elemezte, érdemes egykét meghatározást megnézni. „Olyan együtt-egymásért tevékenykedő csoport, amelyben közös tevékenységek során felszabadultan kibontakoztathatja saját egyéniségét mindenki.” „Azonos, vagy hasonló érdeklődésű emberek társasága, akiket közös cél elérése tart össze, például a kulbélet fellendülése, kulturálódás stb.” „Ahol jó emberi kapcsolatok alakulnak ki, közös célok és érdekek vannak, és ezek megvalósítása közösen történik.” Horváth János: Körös-part Szarvason Száz éve született Herze Nagy János A MESÉK TUDÓSA „Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegényember. Annyi gyereke volt, mint a rosta lika...” — jutnak eszünkbe önkéntelenül is ezek a gyermekkorunkból ismerősen csengő szavak, Berze Nagy János neve hallatán. Nem csupán azért, mert a sokoldalú folklórtudóst elsősorban mesekutatóként tartják számon, és tisztelik a magyar népi kultúra örökségének ápolói, a néphagyományok kutatói és megőrzői. A mese kezdő fordulatát szó szerint is vehetjük: Berze Nagy János szegény pásztorcsalád tizenegyedik gyermekeként indul világot látni, tudást találni — mint ahogy a legkisebb fiú is elindul a mesékben —, hogy aztán kitartó és példátlan szorgalmú munkával szerzett hatalmas tudását közkinccsé tegye. Űt- ravalóul megkapta a jelképes hamuba sült pogácsát: a szegényemberek, különösen az öregek iránti szeretetet és megbecsülést, s nemcsak megtanulta a népi életbölcsességet, hanem mindennapi életében, és pedagógiai munkájában is alkalmazta azt. Már gimnazista korában népmeséket gyűjtött, és ez az érdeklődése végigkísérte egész tudományos pályáján. A bölcsészet befejeztével pedagógus lett, az ország különböző vidékein tanított, szíve szerinti munkájának, önként vállalt kötelességének azonban a magyar néphagyományok gyűjtését és tudományos feldolgozását tartotta. „ ... életem minden szabad óráját a néprajztudománynak szenteltem” — írta önéletrajzában. A szerénység és odaadó munka jellemezte emberi, tudósi egyéniségét, roppant tudásával sohasem hivalkodott sem hivatalos, sem baráti körben. Még családja sem ismerte pontosan kutatásainak jelentőségét, Céljait. A néphagyományok gyűjtése mellett úttörő elméleti, rendszerező munkát végzett. Európában elsők között készítette el a magyar népmesék rendszerezését, motívumainak nemzetközi összehasonlítását. Első nagy összefoglaló munkájának kézirata, a Meseszótár, amelyet 1912-ben fejezett be, sajnálatos és érthetetlen módon a nyomdában elkallódott. Ha napvilágot látott volna — a szakemberek véleménye szerint — évtizedekkel előzzük meg a világ mesekutatását. Élete és műveinek sorsa is hányatott volt, tanárként egyik helyről a másikra helyezték, s e hányattatások közben több művének is elvesztek a kéziratai, melyeket mindig önkezűleg, egy példányban írt, de az elveszett kéziratait is soha nem csüggedő kitartással újra írta. Amikor végül is Baranya megyében megállapodott, 1933-tól kezdődően nagyarányú társadalmi gyűjtést szervezett a magyar néphagyományok összegyűjtésére. A széles körű társadalmi gyűjtés eredménye a baranyai magyar néphagyományok címet viselő (meséket, népdalokat, balladákat, mondóká-, kát, szólásokat, hiedelmeket Hasonló felsorolásban és módszerrel érdeklődték meg, mennyire ösztönzik a tag művelődését a fenti intézmények. Megintcsak kimagasló értékkel szerepel első helyen az ifjúsági klub. Utána jön közepes erősséggel - a tv, rádió, sajtó és a barátok, majd a könyvtár, a KISZ és a család. Az üzem, a szocialista brigád, valamint a művelődési otthon újból alacsony pontszámot kapott. Az előbb említetteknél sokkal több szempontból boncolták a közösségi élet ösz- szetevőit, mégis az itt már fölvetettek egyikére befejezésül érdemes visszatérni. Mert bár a klubvezető személye, a vezetőség, a demokratizmus gyakorlása, az önálló véleménynyilvánítás, a számos művelődési alkalom, és maga az otthonos klub- helyiség mind-mind fontos tényezője a tartalmas klubéletnek, legtöbbre mégis a jó társaságot tartja a tagság. Férfi-nő bontásban, de szellemi és fizikai dolgozók szerint is; ha egységesen mind a 34 választ nézzük, ez a legvonzóbb. És ebben semmi meglepő nincs, közismert igény ősidők óta, csak a megoldással szoktak problémák lenni. Régen is, most is — nálunk is, másutt is. Épp ezért jó tudni, hogy az ifjúsági klub, amikor beérik munkája, ezt az elemi emberi szükségletet tagjai megelégedésére kielégíti. Mert a fiatalságnál jobban senki sem kívánja a maga korosztályát maga körül. Vass Márta Horváth János: Rózsák Verasztó Antal Átváltozások 1944 Sárgult képeken, lidérces rettenet egy pillangóbánatú vézna kisgyerek az összekuszált jajgatások közt, játékaitól — megszökött. Szólítanám, de félek, hogy szavam csak én érteném meg magam, mert e gyermekarcot én vittem át, a kitárt világba, rongyosan. 1979 Bekerített az idő! Körülöttem, a kertek alján partraszállt éjszakában virágokba szelídült lángok lobognak. S arcomon mint a fák egyre táguló évgyűrűiben szaporodnak a gyorsuló napok. Győri László Pálmafa Babakocsin a pálmafát viszik, a nyurga kisbabát. Viszik, akár a torzszülött sarjat a riadt Driopé, a Mindent, a szépszavú Pánt, a rengeteg mélye felé vitte, kecskebak-magzatát. Tereken, sikátoron át viszik, viszik a pálmafát. Zörög az út, a kő zörög, zúg a meztelen pléhkerék. Ki veri föl az éjszakát, ki szökteti a kisdedét? Ki rejti a szépszavú Pánt? Ki viszi ott a szégyenét, Ki szégyelli a pálmafát? KULTURÁLIS MELLÉKLET
